Feltöltve: 2014. dec. 21., do

Karácsonyi történet

Barátainkkal  karácsony  előtt  közös  süteménysütést  terveztünk. Úgy gondoltuk, kellemes társaságban hasznos tevékenységet végezve gyorsabban telik majd az idő, és közben – együttlétünket kihasználva – végre kedvünkre kibeszélgethetjük magunkat.

     Megbeszéltük a haditervet, kosarakba kerültek az alapanyagok és a „tuti”, kipróbált sütireceptek. Mert a házi finomságoknak nincs párjuk! Az igaz, hogy időt kell rájuk szánni, munka is van velük, de így, „kalákában” végezve, sok segítő kézzel gyorsabban megy.

     Leosztottuk a feladatokat, előkerültek a kötények, a kötelező alapos kézmosás után munkába állt a diódaráló és a habverő, hamarosan reszelt citrom-, narancshéj-  és  vaníliaillat  töltötte be a tágas konyhát.

     Az előző nap begyúrt tészták letakart tálakban pihentek. Finom karácsonyi aprósütemény készítéséhez láttunk neki. Előkerültek a kiszúróformák, a tésztát nyújtófával megfelelő vastagságúra dolgoztuk, a kiszaggatott süteményt pedig előbb tojássárgájával bekentük, majd  cukros dióba forgattuk.

     Egyikünk a tepsiket készítette elő, vajjal kente ki és liszttel szórta meg. A finom lisztréteg puha, fehér hórétegként fedte be az edényt. Szép látvány volt. Noha az ablakon kinézve nyoma sem volt a hónak – ellenkezőleg: nyirkos, nedves, esős időjárás volt odakinn –, de ezzel most senki sem törődött. Kinyíltak az emlékezet ablakocskái – és régi történeteket kezdtek el mesélni.

 

„Tudjátok, két-hároméves lehettem, és Nagymamámék is ugyanígy, karácsonyi sütéshez készülődtek. Ezt a történetet is az ő elbeszélésük alapján ismerem, hiszen visszaemlékezni már nem tudok rá.

    Túrkevén éltünk – de mi inkább úgy mondjuk: Keviben –, egy jókora parasztházban. A ház berendezését letérképezte emlékezetem: a konyhába lépve baloldalt volt a nagy, párkányos búbos kemence, tőle jobbra tágas asztal, székekkel és lócával. A meszelt, fehér falon konyhai eszközök lógtak, szögre akasztva: a különböző méretű liszt-sziták, gyaluk, reszelők, kalács- és kuglófsütő formák, fonott szakajtó kosarak és tarka, virágmintás, festett tányérok között. A konyhából ajtó nyílott egy szobára, melyet télidőben mindig nyitva hagytak, hogy a kemence melege azt is fűtse...

    Na, ide készítették el a kikent tepsiket, liszttel megszórva, egymás tetejére feltornyozva. Rólam pedig a nagy sürgés-forgásban mindenki megfeledkezett.  Egyenként, óvatosan leemeltem a tepsiket, s a földre tettem őket. Sorban mindegyikbe belelépdeltem, ott hagyva kis cipőimnek nyomát. Hiába, minden gyerek találékony a maga módján! Kár, hogy nem marad titokban.

     A kitört háborúságban Nagymamám óvó-védő karjaiba menekültem. Ő szelíden így szólt a többiekhez, a tepsikre mutatva: Hát nem látjátok, hogy ezek angyal-lábnyomok? Megszeppenve, hálásan kapaszkodtam a nyakába.”

 

     A vidám csevegés tovább folytatódott. Egymás után emeltük ki a sütőből az illatos süteményeket, megvárva, hogy kihűljenek, majd testvériesen kiporcióztuk őket. Büszkén tekintettünk a jól sikerült, gazdag eredményre, és egy igazi, kellemes nap emlékével köszöntünk el egymástól.

 

 

Kultúra

Angyal-lábnyomok a tepsiben

BARNA BEATRIX