Feltöltve: 2014. dec.21., do

(önéletrajzi füzér)

14. Az új tanítónő

Kultúra

Hazatérve, az ifjonc próbálta ott folytatni kis életét, ahol nyaralása előtt töltötte. Lépten-nyomon azon kapta magát: élményei olyan mély nyomot véstek szívébe, agyába, hogy ez  alapjaiban megváltoztatta.

     Ébren is, alvás közben is az egri hősök, no meg az erdő népéhez tartozott szőröstül-bőröstül.

     A ház, amelyben otthona volt, a nemrég befejeződött háborúban súlyos sérüléseket szenvedett. A lakásuk mellett vezető hátsó lépcsőt tetőtől pincéig átszakította egy romboló bomba. A lépcsőt nem építették újjá. Szintenként elbetonozták a lépcsőházat, és az ott lévő nagypolgári lakások átépítésével (megcsonkításával) új, kisebb otthonokat alakítottak ki. Más belövések nyomai, az épület nem hegedő sebei odúkként szolgáltak élelmes, fészket kereső madarak számára.

     A padlásról alkonyatkor kuvik lebbent ki, hogy megvámolja a környékbeli egérnépséget. Nap közben egy vércsepár hangoskodott az egyik falüregben. Éltek a golyó ütötte mélyedésekben verebek, s még világoskék szemű csókák is a második emelet fölül  leszakadt stukkó megmaradt üregében.

     A nyaralás előtt is ott voltak, de a legényke észre sem vette őket. Most viszont kedves ismerősként leselkedett életük titkai után. Megszerezte nevelőanyja kopott, zötyögős színházi látcsövét, s azzal hozta közelebb őket.

 

     Egy talált lécdarabból – a fiókból szerzett konyhakés és egy kiegyenesített görbe szög segítségével – kardot készített. A mosófazék fedője pajzzsá lett. A házbeli gyerekekkel zajos várvédő csatákat vívtak. Török természetesen az lett, aki elég gyengén tiltakozott!

     Ez utóbbi tevékenység heves ellenzésre talált egyik lakónál. Éjszakai műszakban dolgozott művezetőként egy távol eső textilgyárban. Hajnalban érkezett rendszerint otthonába. Ő hangosan méltatlankodott a gyerekzsivaj ellen.

 

     Valamelyik nap a kölykök visszaverték a kontyos pogányok támadását. A kapu alól a képzelt ellenség után hajítottak egy kézigránáttá minősített deszka darabot. A kapu előtti utcán ekkor próbált egy Tátraplán típusú kocsi elhaladni. A „gránát” behullott a meleg miatt lehúzott ablakon. A kocsi vezetője gyakorlott lehetett. Sikerült a rémület másodperceiben úgy megállni, hogy sem neki, sem járművének nagyobb baja ne essék.

     Kiugrott az autóból. Berohant a házba.

     A hős „védősereg” széjjel freccsent lakásaikba iszkolt.

     A kisfiú nem futott el.

     – Mi az ördögért akartatok megölni? – ordított a még enyhén reszkető lábú sofőr.

     – Mi csak a törököktől akartuk megvédeni a várat – szepegte a magára maradt várkapitány. Leeresztette zománcát veszített, nyomaiban piros pajzsát, és kissé szálkás kardját megadóan. Várta a szerinte is jogos fenékre verést.

     Az ijedt ember a kiskölyökre nézett. Mérge elpárolgott. Elnyomott egy mosolyt.

     – Miért nem szaladtál el te is? – kérdezte

     – Én találtam ki a játékot, a többiek csak követtek engem. Én vagyok a hibás – nézett az ismeretlen szemébe a kölyök.

     – Na, jól van – krákogott az ember.

     Kikérdezte a fiút. Felírta a nevét, apja, nevelőanyja nevét, megjegyezte a címüket, visszaült kocsijába, és folytatta útját.

 

     Pár nap múlva rövid levelet hozott a posta.

     Az autós férfi írta. Megírta az esetet a szülőknek. Kérte, hogy személyesen találkozhasson a családdal.

     A címzetteknél összeállt a kupaktanács.

     – Talán megsérült a kocsija. Biztosan kártérítést követel – nézett  horgasan unokaöccsére vénkisasszony nagynénje.

     – Und was, wenn der Homosexuelle, und mag kleine Jungen? – kérdezte apjának másik  nővére. (És mi van, ha buzi, és a kisfiúkat szereti?)

     – Kommen Marika! Nicht vor dem Kind! – rettent meg a gondolattól is nevelő anyja.

     – Nekem inkább az motoszkál az agyamban, hogy nem az ÁVÓ küldte-e szaglászni? Egy homokossal még csak elbánunk... – töprengett a gyerek keresztapja.

Apjának legidősebb bátyja magas rangú tisztként szolgált a háborúban. Egy darabig a háborút követően is megtartották az újjászervezett hadseregben. Az Igazoló Bizottság előtt öntudatosan viselkedett. Nem ismerte el hatáskörüket. Így azután hamar eltávolították a szolgálatból. Jelenleg éjjeliőrként dolgozott egy gyárban.

     – Legyetek óvatosak. Fogadni kell, mert lehet, hogy tévedek. Másként pedig: akkor találnak valamit bármelyikünk ellen, amikor akarnak – vont vállat.

 

     A válaszlevél elment. A találkozó létrejött.

     Az idegen elmondta, hogy ő is végigharcolta – tartalékos tisztként – a háborút. Felesége, és két kisgyereke a főváros körülzárása előtti utolsó gépkocsi oszlopok egyikével kijutott vidéki házukba. Budai házuk csodával határos módon épségben megmaradt. Vidéki otthonukat megrohanta a megszállók, egy barbár csapata. Felesége és gyerekei megkínzott holttestét a falubeliek földelték el.

     Felindultan mondta el, mi történt velük. Mondatai őszintén csengtek.

 

     – Nem tudok itt maradni! – nyögte ki a férfi. – Rokonaim élnek külföldön. Némi vagyonom is van az újrakezdéshez. Kaptam kivándorlási útlevelet, ingatlanjaim, értékes ingóságaim jórészének fejében. Mikor ezt a gyereket felelősségre vontam, megdöbbentett őszintesége, a felelősség bátor vállalása. Arra gondoltam, hogy talán a kisfiam is ilyen lenne, ha nem pusztítják el! – rázkódott meg a válla.

     Kis szünetet kellett tartania, míg leküzdötte meghatódottságát.

     – Örökbe fogadnám a fiút. Törvényesen. Az indulásomig hátralévő idő alatt ügyvédeim el is tudnák intézni. –      Kérlelő hangja, arc kifejezése őszinte szeretetről árulkodtak. – Jómódban élhetne, fiamként nevelném, taníttatnám –fejezte be gondolatait.

 

     A család egy emberként, határozottan utasította el az ajánlatot. A férfit többé nem látták.

 

*

 

A szünidőből már csak pár nap volt hátra.

     A beiratkozáskor megkapták a harmadik osztályos olvasó- és számtankönyvet.

 

     A fiú belelapozott olvasókönyvébe. A címlapon és több oldalon látható volt egy egyenruhás, hatalmas bajuszú ember. Némelyik oldalon egy kopasz, kecskeszakállas férfi társaságában.

     Az olvasmányok is többnyire életüknek különböző korszakáról szóló történetek voltak. A korábbi olvasókönyv lapjain népmesék, állattörténetek tették olvasmányossá a tananyagot. Ebben a könyvben nyoma se volt mindezeknek.

 

     Az évnyitót az évben az iskolaudvaron tartották.

     Megismerte társait, és gondolkodás nélkül közéjük tartott.

     – Hova-hova, fiatalember? – állította meg egy szemüveges, magas asszony, akit még soha nem látott.

     – A harmadik cébe fogok járni – szólt a rideg hangtól zavarodottan a fiú.

     – Neved? – szólt az asszony.

     Megmondta a nevét. Az új tanítónő nem mutatkozott be.

     A kimérten viselkedő asszony egy papírlapon keresgélte a nevet.

     – Megvan! Állj a sor végére – parancsolt a feszengő fiúra.

     Társai is úgy álltak már, mint a fabábúk, értetlen arccal. Az előző két évben sokkal barátságosabb, lágyabb bánásmódhoz voltak szokva. Szó se róla, Gyöngyi néni is tudott szigorú lenni, ha kellett, de szeméből a rendcsinálás, fegyelmezés perceiben sem hunyt ki az irántuk érzett szeretet.

 

     Az első tanítási nap sok meglepetést hozott.

     Az első padsor néhány padja merőlegesen állt a megszokotthoz képest. Fehér rajzpapírból készült szalag feszült ezeken a padokon. Tussal írott felirat feszült rajta: Osztályidegen.

     A névsor olvasáskor egy-egy gyerek azt az utasítást kapta, hogy holmijával együtt oda üljön át. A fiúnak is át kellett hurcolkodnia ebbe a padba.

     Abban a tanévben sok megalázó megkülönböztetésben volt része.

     Szerette családját, mégis néha arra gondolt, hogy a jómódú úriember fogadott fiaként talán más élmények vártak volna rá...

 

(folytatjuk)

Valami elmúlt... 

BODOR MIKLÓS LÁSZLÓ