Feltöltve: 2015. jan. 24., hé

Üljetek csak ide körém! Most egy csodálatos várról mesélek nektek.

     Nem kell az Óperenciás tengeren túlra mennetek, hogy meglássátok, és halljatok róla. Csak ide, a szép Erdélyországba, a keresdi várba vigyen a lábatok, és annak is az egyik eldugott szegletébe.

     Állítólag ebben a várban tündérek laktak. Igaz, őket még senki sem látta, pedig sokan szerették volna meglesni a vastag falak közt lakó lényeket. A környéken élő emberek hiába leskelődtek éjjel-nappal, soha, egyetlenegyszer sem pillanthatták meg a tündéreket.

     Egy szép nyári nap fiatal vándor érkezett a közeli faluba.   Érdeklődni kezdett a vár felől. Az emberek elmesélték neki, hogy kik laknak ott. Mire a legény elkurjantotta magát és mondta:

     – Ha addig élek is, meglesem azokat a tündéreket, és a legszebbiket feleségül veszem.

     A falusiak kinevették.

     – Nem fog az menni, fiatalúr – mondta egy vénember.– Már

sokan  próbálkoztak meglesni a bent lévőket, de eddig még senkinek sem sikerült. Miért gondolja, hogy most sikerülni fog?

     – Azért, mert van sütnivaló a kobakomban, és túljárok a tündérek eszén – válaszolta nagy hetykén.

     – Csak nehogy megbánja! Még az is lehet, hogy azok a tündérek egy nagy fává változtatják, amiért leskelődik utánuk.

     A vándorlegény ezt már igazán meg sem hallotta. Fogta magát, és elindult a vár felé.

     Nem kellett sokáig mennie, egykettőre odaért. A vár kapuja tárva-nyitva volt, mintha csak őt várták volna.

     Bement az ódon falak közé, és jól körülnézett, de semmi rendkívülit nem látott egészen addig, míg a hatalmas ebédlőterembe nem ért. Az asztal meg volt terítve. Tizenkét tányér evőeszközökkel sorakozott rajta.

     – Legalább tudom, hány tündér lakik a várban – nevette el magát, és leült az asztalfőre. Akkor aztán jókora sikolyást hallott, majd mérgesen rászólt valaki:

     – Hogy merészelsz az ölembe ülni? Ez az én helyem.

     A legény felugrott, és a következő székre akart leülni, de már ott is ült valaki. Így próbálkozott körbe-körbe, de minden szék foglalt volt.

     – Akkor hová üljek le? – kérdezte kíváncsian.

     – Ott van az a lóca – hallatszott az asztalfőről. – Azon megvárhatod, míg befejezzük az ebédet.

     – Kedves tündér – mondta bizakodva, mert sejtette, hogy csakis tündérekkel lehet dolga – boldoggá tennél, ha engem is megvendégelnél egy kis harapnivalóval. A hosszú utam alatt megéheztem, és már igen csak korog a bendőm.

     A tündérek felnevettek és összesúgtak, mire a főtündér csöndre intette az asztalnál ülőket.

     – Csönd legyen! Ebéd alatt nálunk nem szokás a hangoskodás. Ez a legény arra kér bennünket, hogy vendégeljük meg. Mit tegyünk, tündérek?

     A jelenlevők valamennyien egyhangúan azt válaszolták, adjanak neki enni.

     – Társaim azt javasolják, hogy kapjál te is abból, amit mi eszünk – mondta a főtündér. – De tudd meg, idegen, hogy mi, tündérek az égen található bárányfelhőkből lakmározunk. Ha elfogadod, akkor szívesen vendégül látunk.

     A legény arca felderült, és vidáman mondta:

     – Ennél jobb étket el sem tudtam volna képzelni. Édesanyám is mindig rántott bárányfelhőt készített nekem.

     Amikor ezt a tündérek meghallották, mindjárt nagyon meglepődtek, és újból suttogni kezdtek.

     – Tán ez a legény csak nem tündér, ő maga is? Ha az, akkor bizony igen nagy hibát követtek el: lócára ültették, ahol csak emberfia kuporoghat. A legnagyobb tiszteletlenség egy tündért az étkezőasztal melletti lócára ültetni. Ha ez kitudódik, akkor tán még tündériségük is veszélybe kerülhet. Gyorsan tenni kell valamit, hogy ezt a szörnyű hibát helyrehozzák.

     Mindegyik tündér a főtündértől várta a választ. De ő is tanácstalan volt. Csak hebegett-habogott, pedig ez nem volt jellemző rá.

     Végül úgy oldották meg a kínos helyzetet, hogy a legényt az asztalhoz invitálták, szorítottak neki helyett, és a szolgáló szellőlányok tettek elébe egy terítéket, jól megrakva rántott bárányfelhővel.

     Amint a legény az asztalhoz ült, a tündérek azonnal láthatókká váltak. Az egyik szebb volt, mint a másik, de a legszebb mégiscsak a főtündér volt. Szépségét leírni − hát bizony erre most nem találok szavakat, de azt hiszem, erre nem is létezik kifejezés.

     A legény tátott szájjal nézte, és mindjárt úgy belepistult, hogy csak rá tudott nézni és gondolni.

     – Miért nem eszel, kedves legény? – kérdezték tőle a tündérek. – Hiszen az előbb még olyan éhes voltál, mint a farkas.

     A legény hirtelenjében nem tudta, mit feleljen, mert még most is az asztalfőn ülő tündért nézte.

     – Egyél már! – biztatta az mosolyogva. – Azt mondtad, a rántott bárányfelhő a kedvenc eledeled. Tán nem ízlik, ahogy mi készítjük?

     – Nem, nem, erről szó sincs, nagyon jó az illata, és szépen van elkészítve, de szerintem hiányzik róla az erős paprika. Édesanyám mindig jól megszórta vele. Úgy az igazi. Ti még nem próbáltátok erős paprikával a rántott bárányfelhőt?

     A tündérlányok csodálkozva összenéztek, és tagadón ingatták a fejüket.

     – Mi nem szoktunk ilyet rátenni. Nem ismerjük az erős paprikát – válaszolták szomorkásan.

     – Pedig az nagy kár. Nincs is jobb az erőspaprikás, rántott bárányfelhőnél. Még szerencse, hogy tarisznyámban mindig velem van ez a fontos fűszer.

     Elővette tarisznyájából az erős paprikát, és jól megszórta mindegyik tündér tányérján lévő eledelt. Szegény tündérek, amint lenyelték az első falatot, krákogni, prüszkölni kezdtek. Szegénykék majdnem megfulladtak, úgy égette torkukat az eddig még nem ízlelt különlegesség. Mindegyik pofikája kipirosodott, és még a könnyük is kicsordult tőle. A főtündér is alig kapott levegőt, és cikákolva kérdezte:

     – Mit adtál nekünk, te legény? Kicsordult a könnyünk, és ez azt jelenti, mi is földi emberek lettünk.

     – Ez miért lenne baj, kedves tündér? Legalább így közületek a legszebbiket feleségül vehetem – nevette el magát a legény.

     – Feleségül venni egy tündért? – csodálkoztak el a többiek. – Ki hallott már ilyet?

     – De hiszen már nem vagytok tündérek. Miért nem mehetnétek feleségül egy jóképű magyar legényhez, mint például én vagyok. Van nékem tengernyi pajtásom szerte Nagy-Magyarországon, akik szívesen választanak közületek. Meglássátok, itt, ebben az országban jobb sorotok lesz, mint Tündérországban. Csak higgyetek nekem!

     – Mondd csak, te legény! – kérdezte nevetve a főtündér. – Te kit választanál közülünk feleségül?

     – Ki mást, mint téged, drágaságom – ugrott eléje a legény, és átölelte szerelmesen.

     A főtündérből lett leányka nem ellenkezett, sőt boldogan viszonozta a legény ölelését.

 

Ott mindjárt kihirdették, hogy mához három hétre megtartják az esküvőt. Ennek mindenki nagyon örült, mert a legény meghívta pajtásait is, akik szintén választottak feleséget a szép, tűzről pattant leánykák közül, és mindenki boldogan élt, míg meg nem halt.

     Most már ugye tudjátok, hogy a magyar és székely leánykák miért olyan tüzesek? Azért, mert tündérkorukban egy legény erős paprikát etetett velük.

 

Itt a vége, fuss el véle!

 

 

 

 

 

 

A keresdi tündérvár

Kultúra

APÁTI KOVÁCS BÉLA