Az erdő téli álmát aludta, és nem zavarta a dermedten szunnyadó fákat a nyughatatlan apró madárnép, sem a neszező léptű, didergő vad mocorgása. A kunyhóban meg-meglibbent a gyertya lángja. Lassan fogyott, alakja mind bizarrabb lett, és méltatlankodva ragyogtatta a petróleumlámpa üvegjét. Hiába!

 

Elszámolásom volt magammal!  Ehhez pedig gyertya kell!

 

Kinn csak délután volt még, borús, téli párák tompították a fényt. A kunyhót a domboldalba ásták, csak ajtajával nézett a völgyre. Pontosan az öreg tölgyre látott. A fa nagyon öreg volt és bölcs. Csemete korában turbános törökökre emlékezett, akik tőle nem messze táboroztak le, mikor rájuk esteledett.

     Biztonságban érezték magukat. Portyázásból voltak visszatérőben. Aszód, Kálló népét nyomorították meg. A tőlük rablott holmit saját szekereikre hányták fel, és a fiatalabb fehérnépet a tetejébe láncolták, ’s pár erősebb legényt bilincseltek a bakra, hogy Budára vigyék a zsákmányt. Nem emberségből kímélték a gyaur fehérnépet…

 

Úgy tervezték, Budán kótya-vetyére bocsátják a rablott holmit. A rabokat pedig Aleppó, Sztambul felé küldik tovább, izmaelita kalmárokra bízva, hogy aztán a rabszolgapiacon arany, ezüst piaszterekre váltsák őket.

     Nemigen ügyeltek semmire, biztonságban érezték magukat. Pedig a fák közül gyűlölettől izzó szemek figyelték őket.

     Mikor csak egy-két őrszemnek kijelölt kontyos volt ébren, a tűz is csak épp parázslott, jól irányzott nyílvesszők sziszegtek a torkukba, hátukba. És megelevenedett az erdő. Iszonyú ordítozással csaptak le rájuk a losonci végvárbéli magyar katonák.

     A meglepett törököknek fegyverhez kapni se maradt idejük.

     – Allah! Ja kerim!  Allah akbar – ordították, és bár keményen küzdöttek, csakhamar önvérükbe fagyott holtak lettek.

 

Régen történt, a vén böhönc még karcsú fácska volt, és a kunyhó csak jóval később került ide.  Elgondolkoztam rajta, hogy aki ideálmodta, rettenetesen megfáradt, csalódott ember lehetett.  Ablaka nincs a kunyhónak. Aki idehúzódott valamikor, nem akart nézni sehová, legfeljebb magába. Mint én. Nem is fér be ide más, mint egy rozsdás, tábori vaságy, kis asztal, egy szék és egy máshol kiselejtezett tűzhely. Olykor cinegék fészkelnek a kis kéménybe.

 

A kunyhóban mindig sötét van, indokolt hát a gyertyafény. Az ajtó felett van ugyan egy apró, háromszögletű ablakocska, de az azért kell, hogy a lámpa, no meg a repedt tűzhely füstje – néha füstölni szokott – eltávozhasson. A gyertyának méltatlankodnivalója, beleszólása ebbe nem lehet, a gyertya az enyém! És ha meggyújtom, hát meggyújtom!

     A tűzhelyben halkan, nedvesen nyüszített a fa. Kinn a fészerben megrágták az egerek a tetőt, és beesik az eső, hó. Ott tartjuk a tűzifát, a vaddisznók kukoricáját és újabban a tápot. A puska sértődötten lógott a szögön, és a fényképezőgép is szemmel láthatóan duzzogott.

 

Ültem az asztal mellett. Előttem a naptár tanúsította, hogy az év utolsó napjához érkezett.

     

Kinn az erdőn végső szemlét tart az erdő felett az Óév.

     – A Gyú sűrűt vágja az ember. Ledőlt az öreg bükk is! – sziszegi fülébe a Szél.

     – Megérett az erdő. Az ember nevelte, most learatja. Az erdőből kiságy lesz, járóka apró embereknek, friss szagú bútor új lakásokba, és koporsó azoknak, akik elmennek, velem együtt.

     – Amoda még hó kell, és reggelre küldd el a felhőket! Úgy illő, az új gazda úgy kapja meg a világot, hogy kedve teljék benne! – rendelkezik az Óév.

 

Végigjárták ketten a birodalmat. Az Óév megnézte az öreg sutát, és biccentett, amikor látta, hogy gidájával együtt jó húsban, kiváló erőben várja a tavaszt, és nem gondol a júliusban mellőle kilőtt bakra. Átnézett rajta és látta, hogy ott szunnyad benne az utód, a szép gyöngyös agancsú bak gidája. Megkezdett fejlődése ugyan megállt, de ez teljesen rendjén van. A sutának éppen elég gond a saját fenntartásáról gondoskodni most, amikor mindent hó takar.

 

Látta a vén vadkant a sűrűben, amint jóízűen alszik vackán. Nyárvégi tejes kukoricáról álmodik. Páratlanul tökéletes orra meg-megremeg, és nyál csordul szájából. Fekete csuhájában, első lábaira eresztett fejjel hever. Az Óév szeme szeretettel pihent meg ezen az óriáson, akit – legalább százötven „szavahihető” vadász egybehangzó esküje szerint – nem fog a golyó! Pedig szagolt már puskaport! De a hajtásban – már ha egyáltalán belekerül – akkor pattan át a nyiladékon, amikor a vadász kinyitotta a puskát.

     – Disznóóó! – kiált a hajtó, és a puskásban megfeszülnek az idegek. Kiugrik egy süldő, és ott is marad. Hörrenve átrohan a koca, és vagy ottmarad az is, vagy ki kell találni valamit. Rossz a fény, vagy: a szomszédhoz közelebb esett. Esetleg: „hagyni kell valamit jövőre is.”

     A tapasztalt vén ősvad nem ugrik!  Vissza se tör. Látta, amint egy tejfelesszájú emse megpróbálta, és dörrent a puska ott is. Elhúz hát jobbra, de nem is siet.

     – Jobbra megy! Vigyázz! – jelent a hajtó. Négylábú hősünk pedig a szedernél szépen visszafordul, belelép az árokba, amelyből valamikor az esztelen gyűlölet és a gonoszság parancsára emberek vadásztak emberekre. A bölcs kan itt meglapul, és a vadász meglátja közeledni a hajtót.

     – Mit képzelődsz össze már megint? – dörren a vadász a hajtóra, aki gyerekkori jó barátja. Vadászik ő is, csak nem puskával, hanem fényképezőgéppel.

     – Ott volt! Talán csak megismerem!? – önérzeteskedik, és tényleg meg van sértve.

     És amikor a puska megtörve, gyöngygolyó a kézben, a hajtó pedig majdnem rálép: a hatalmas agyarú kan akkorát fúj, mint egy gőzmozdony, és átrohan a nyiladékon. Engem is kioktatott egy áprilisi este, de velem együtt két megyében szinte mindenkit.

     Krofot tehát nem félti az Óév, mert amit tud, azt professzori szinten tudja, és soha nem bízza el magát.

 

Ballag az öreg az úton, és látja a megbúvó nyulakat, az ölyveket, héjákat: mind kevesebben vannak. Látja az egymással acsarkodó két nagy kan rókát is. A szuka egy fatönk mellett ül, szemében várakozás, de farsangi várakozás van.

     – Sokan vagytok! Nézzetek szét más erdőkben is!

     Szavára az egyik vörösfrakkos rókafiú félreugrik, és eltrappol az erdő másik szegletébe.

 

Az erdő búcsúzkodó sáfára gondol a földön fészkelő madárnépre, a nyulakra, foglyokra, akikből alaposan kiszedik a vámot, de saját érdekeire is. Régi – de igaz – a mondás: több nap, mint kolbász.

     – Az ember ott a kunyhóban van! – cserreg egy cinke.

     – Rá is sor kerül! – felel az aggastyán, és folytatja útját.

 

Libeg a gyertyaláng. Csillog a bor a pohárban. Járnak-kelnek a gondolatok, pereg a film, és nem lehet se megállítani, se terelni!

     Ami volt, jóvátehetetlenül összetörött.

     Valahol messze két gyerek várja a szilvesztert, és nem értik, mert nem is érthetik, hogy apjuk miért nem lehet velük. Miért torlaszolja el az ajtót egy szekrény?

 

Mentem, mentem az úton. Néhol sima volt és egyenes, többnyire azonban kátyús és nehéz. Néha meg kellett állni: érjen utol, aki velem járja ezt az utat. Ha: velem akarja járni!  Aztán egy sáros, köves, meredek emelkedőn hiába vártam. A kanyarból nem bontakozott ki senki! És az út előttem ködbe borult, megszűnt. Nem találom. Nincs is kedvem már továbbmenni!

 

A kályha mellett fogy a fa, és fázom. Kinn már alkonyodik. Szél se rezdül, kihalt, üres az erdő. A kémény füstjét valami erő a földre nyomja, és az öreg fa nem látszik, csak sejlik. Behordom a tüzelőt. Csak úgy leszórom a tűzhely elé, és visszaülök az asztalhoz.

     – Miért?!

     – Mit miért? – kérdez vissza az öregember. Ott ül előttem… Hogy jött be? Nem tudom. A reteszt eltoltam, amikor becsuktam az ajtót. Mégis itt van.

     – A bortól várod a választ? – Nem mond az igazat ilyenkor! A vidámságot, örömet hordja magában a kevés. A sok csak összezavar. – Szelíden mondja, de visszanyomja a dugót az üvegbe, és tudom, hogy nem fogom kihúzni.

     – Vége már úgyis!

     – Minek van vége? Menj ki az erdőbe. Keresd meg a szarvastehenet: tegnap széttépte borját két kóbor kutya. Kérdezd meg: van-e tovább? Nincs még egy lény, amelyik, ha bármi csapás sújtja, nem azon igyekszik minden erejével, hogy újra meg újra visszanyerje, amit elveszített!

     – Újítsd meg magad!  Ha gyenge volnál, valóban felesleges, magadra hagynálak!  Menj és építs!  Ha egyedül vagy: baj, – de hosszú az élet. Találkozhatsz valakivel, akinek érték az, ami neked is.

     Felállt. Felrakta a fát rendesen, megigazgatta az ágyat.

     – Büdös van itt – szólt, és kitárta az ajtót. Csípős hideg tódult be. Kint nagy pelyhekben hullott a hó. A levegő tiszta lett, a gyertya lángja is kifényesedett. Valahol harang szólt, és végigrezgett hangja a völgyön. Ez is szokatlan volt, távol esik ide a falu.

     – Arra igyunk most együtt, hogy: tovább! – És koccintottunk. A bor szikrázott a pohárban, és meleget árasztott bennem.

Az öregember felállott. Szeme puhán fénylett. Az utolsó harangütéskor elballagott a hóesésben.

 

Éjfél volt.

 

Elfújtam a gyertyát; nem hagytam tövig égni.

 

Reggel gyönyörű volt az erdő! Díszruhájukban sorfalat álltak a fák egy szánnak. Két hófehér, tüzes csikó futott előtte. Röpült szinte, és egy nagy szemű, vidám fiú ült a kasban, prémek között. Az út tiszta volt, a fiú ismerősként biccentett, én pedig még délelőtt meglőttem az egyik borjúölő kutyát, aztán – ha már benne voltam – egy öreg, meddő tehenet is, délután.

     Fenn a tetőn történt. Kiültem a papréti magaslesre. Sütött a Nap ezer ágra. Vakított a friss fehérség. A korláton egy csuszka körözött felfelé, és amikor meglátott, nem rebbent el mindjárt. Nem mozdult semmi, én ezért kihámoztam hó ruhámat a hátizsákból, és immár talpig fehérben cserkelni indultam. Disznót is lőhetek, tehenet is.

     A forrás felett, az újultban neszezett a csapat. A vezértehén legeslegelöl bujkált a kanyargós váltón. Én a túloldalban náluk magasabban álltam. Száz-százhúsz méterre voltak. A csapatot, kissé lemaradva, magányos tehén követte. Megdobbant a szívem! Nézem a borjakat, nem tartozik-e valamelyik őhozzá. Aztán azt lestem, nem követi-e esetleg hátrább a „gyerek”. Nem! A tehén köhögni kezdett. Horpasza meg-megrángott. Elhatároztam, hogy meglövöm. Öreg is, kehes is. Borja nincs, meg a bikákhoz képest még amúgy is sok a tehén. Nem látszott szabadon az oldala. Aztán eszembe jutott, hogy lefelé mennek, megvárom, míg a völgybe ér, legalább nem kell az útig levinni. Csipegette az akác hajtásait, akár a csapat többi tagja. Jó órát kellett várni, míg a horhosban, alkalmas helyen megcélozhattam.

     A puska kilobbant, a csapat elmenekült, a tehénnek pedig még egy golyót kellett kapnia, elfelejtettem, amit minden kezdő vadásznak tudnia kell: völgynek finom célgömbbel kell célozni! Jólesett megindulni. Átfáztam a várakozás alatt.

     Rezes színű lett a világ, mire a zsigereléssel végeztem. Átdobtam a kötelet egy vastag ágon, és megpróbáltam a tehenet felhúzatni, hogy a rókák meg ne rágják. Nem ment a dolog! Nehéz volt a tehén – vagy inkább én gyenge?

     – Gyenge – lehetek, de buta nem!  – kattant helyére a fizikából tanult „mozgó csiga” gondolata.

     Szuszogva, morogva felmásztam az öreg fára. Megkötöttem a kötél végét. Jó nagy "hasát" hagytam, és átlógattam egy szomszéd ágon. Leérve fogam közé kaptam a szabad véget, és ragtapasszal összekötöttem a tehén hátsó bokáit. Persze a kötél hasát is a csülkök között hagytam. Így már fel tudtam húzni.

 

*

 

A faluban újévi csendesség honolt. Én pedig hangos BUÉK-kal üdvözöltem Oszkárt. Kutatva nézett, és helyeslőn bólintott, szeme, mint az éjszakai öregé – látott tegnap lehangoltan kimenni.

     – Így kell! – vágott hátba atyaian. Kor szerint apám lehetne. Döngő hátam arra gondolt, hogy neki egy tehén miatt nem kellett volna fára mászni.

     Megkóstoltam a pálinkáját, és úgy döntöttem, nem is viszem magammal a puskát. Holnap csak fotózom majd, aztán hazamegyek.

 

Haza?

 

Igen, haza! Építeni!

 

Egy darabig saját nyomaimat tapostam, aztán elfordultam a kunyhóhoz innen vezető útra. Érintetlen szűz hóban! Az útra, amely, ha göröngyös is, de a vége már nem veszett ködbe. A holdfényben határozottan kirajzolódott előttem!