Feltöltve: 2015. márc. 14.. do

Kultúra

            1.

 

Úgy élt,

               mint sebzett, üldözött vad:

bármerre járt,

               fagy vert beléje kést,

               s nem talált sehol enyhülést.

Pedig jó másfél éve már,

               hogy megírta János vitézt.

Tél volt. Az ország hófúvásban állt,

              s csak egy falusi kocsmazug

és néhány hű barát

               teremtett köréje hazát.

               A törpék azt mondták rá: törpe.

Őrá – az óriásra.

                Már csak egyetlen lap közölte,

a többi: megalázta.

                Pedig jó másfél éve már,

hogy visszhangozta szép szívét

                 s homloka csillag-műhelyét

                 A helység kalapácsa.

 

                 2.

 

Fiatal volt még? Férfi volt már!

Jól látható és hallható,

                 népért kiáltó forradalmár,

                 éneklő tengeri hajó, -  

                 mégis: hiába tépte szét

                 az átokverte lomha éjt,

s hiába zúgta, mint a szél:

                 „Sors! Nyiss nekem tért!” –

nem nyitott

                 előtte fényes kikötőt

a pesti gőg-vidék.

                 A GÚNY, a csönd, a némítók

halálra szánva őt,

                 úgy fojtogatták, mint a köd.

A zsarnokság? Még nem a trón

                 s nem a királyi nagyurak,

csak egy sereg aprócska gnóm,

tucatnyi szolgahad

                 esküdött össze ellene:

a szalonok!

                 Irigy, komisz kis pályatársak,

szerkesztőcskék, bértollnokok

                 hangolták ellene a hont.

                 Ám „Petőfi nem alkudott!”

De „Ostort font – napsugarakból”

                 s „véres napokról álmodott”.

                 HEJ, ORSZÁGUTAK, vén ivók:

Pest, Szalkszentmárton, Debrecen,

                 emlékeztek, mint lobogott

                 benne harag és szerelem?

                 VAD TÉL, 46 tele volt:

48 messze még,

                 de őbenne már ott dobolt

a Dózsa-nép!

                 s mint a szabadság istene,

                 már ébresztgette nemzetét

viharzó szelleme…

                 A MÁBÓL is jól látom Őt,

a puszták forrongó fiát:

                 rám tekint mécsese fölött

s kortyolja keserű borát.

                 Egy ablaknál, asztalra dőlve,

Petőfi Sándor verset ír:

                 az indulat úgy süt belőle,

hogy szinte lángol a papír.

 

                 …………..

 

                 KINT hófúvás és farkas ének,

bent pipafüst ölelte át:

                 bölcs vének és szilaj legények

szították csillag-homlokát.

                 Már csak egyetlen lap közölte,

tengette ifjú életét,

                 szívét országos láz gyötörte

                 s két öreg is gondban élt, -

                 Ő

                 mégsem adta fel a harcát,

soha, egyetlen percre sem,

                 mert érezte lelke hatalmát

                 s tudta: élete végtelen.

Hol vannak már kis gáncsvetői?

                 Elmerültek – a Semmiben.

 

                 3.

 

1846 ÁRNYA

                 hideg-sötéten hull elém,

de őrtüzet gyújt ceruzámra

                 az Őt idéző szenvedély:

                 Jön az Időből énekelve

48 lángjai alatt,

                 s véres zászlóját felemelve

feltépett, szakadt

                 mellével úgy lép Segesváron át,

mint szabad garabonciás,

                 aki legyőzve a halált,

itt e földön és minden tájon

                 népére és honjára lelt,

                 s mindörökre hazatalált.

 

 

(Ne csüggedj, Atlasz kötetből,  1973)

 

Petőfi, 1846

Csepeli Szabó Béla