Feltöltve: 2015. ápr. 1., do

Kultúra

A templom keresztje körül rémült galambok keringtek. Egy görbe csőrű, nagy, kerek szárnyú madár üldözte őket.

A fiú a hittan óráról jött, és ökölbe szorult kézzel figyelte a harc kimenetelét.

     Másik keze belefehéredve szorította fekete kötésű imakönyvét.

     Megfeledkezett minden másról. Ajka mozgását nem is akarata irányította, hanem valahol a lélek mélyéről indult:

     – Menekülj!

     A célba vett galamb hirtelen összezárta szárnyát. Zuhanásba lódult. Üldözője utána. Olyan sebességgel, hogy nem sikerült lefékeznie. A galamb elé került. A galamb a szárnyát hirtelen újra kitárta, az üldözője  mögött és fölött erőteljest csapdosott! A habos mellű ragadozót meglepte a légi balettmozdulat. A pillanatnyi tétovázástól odalett a már-már elragadott  zsákmány. Másik, távolabbi galamb felé fordult.

     A postamester fajgalambjai megmenekültek. Mire közelükbe ért, a drága madarak hiánytalanul bejutottak az otthont jelentő padlásablakon.

     A gyerek megkönnyebbült.

     Arca kisimult, szája mosolyra húzódott.

     Önkéntelenül keresztet vetett.

     Lágy érintést érzett érzett feje búbján.

     – Imádkoztál a galamb életéért? – szólalt meg a pap bácsi.

     A kövérkés plébános ugyanúgy szurkolt a madárért, mint a kisfiú. Észrevétlenül állt tanítványa háta mögött. Megsimogatta kócos fejét.

     A hajszáról az idősödő lelkésznek – hogy, hogy nem – egy másik üldöztetés jutott eszébe.

 

 

"Óh, Uram Jézus Krisztus! Ki százkét csapást a zsidóktól felvettél, azoktól a kertben harmincszor pofon verettél. Annás házánál hétszer földre estél, fejeden, karjaidon és melleden harminc ütést szenvedtél, vállaidon is harmincat, szent hajadnál fogva harmincszor vonattál, szentséges szívedből százhuszonkilenc fohászkodást bocsátottál, harmincháromszor szakálladnál fogva hurcoltattál, halálosképpen taszíttattál. Hogy a kereszttel a földre estél, tehát ezerhatszázhatvanhat csapást ostorozásodkor szenvedtél, szent fejeden a töviskorona miatt ezer sebet szenvedtél. A kereszten három hegyes tövise szent fejedet átjárta, orcádra harminchétszer köptek, szent testeden ötezer négyszázhetvenöt seb. A vitézek, kik megfogtak, ötszáznyolcvanan voltak, a hóhérok harminchárman, kik kötözve vezettek: hárman. Vérednek cseppjei, melyek kiszármaztak szent testedből, harmincezer négyszázharminc volt. Kérlek Tégedet, e keserves kínszenvedésed, vérednek kiontása és szent halálod által, minden bűneimnek bocsánatáért, és hogy engem megments minden testi és ördögi veszedelemtől…"

 

 

     A fiú hazament.  Azzal a jó érzéssel tért otthonába, hogy győzött a jó a gonosz felett. Lelke tiszta volt – gyónás utáni állapotban –, és töretlen benne a remény, hogy mindez az egész világon is lehetséges.

     Mikor kis ágyába tért, arra gondolt, reggel, mikor felveszi a ministráns lebernyeget, el is mondja a papnak.

 

*

 

Éjfél után járt az idő, amikor a lefüggönyözött kocsi lámpáit kikapcsolva,  puhán, zajtalanul megállt a pap lakása előtt.

Az öregember meglátta a kék szalagot az érte érkezők sapkáján.

     Nem ellenkezett.

     Arra gondolt, Urunkért a névtelen szerző imája szerint ötszáznyolcvanan mentek, érte pedig a gépkocsivezetővel együtt csak hárman.

     Elmosolyodott. Az első ütleget a mosolyért kapta.

 

     Nagycsütörtök volt akkor is.

 

Nagyhét

BODOR MIKLÓS LÁSZLÓ