Feltöltve: 2015. máj. 31.., hé

Hol volt, hol nem volt egy magas, sziklás hegy, azon állt „Kékkő” vára. A környék ékessége volt. Messzi vidékről a csodájára jártak. A vár kapitányának volt egy gyönyörűséges leánykája, Gyöngyvirág. Az olyan szép volt, hogy párja nem akadt, talán az egész világon. Már kislány korában is megakadt rajta az emberek szeme. De ahogy nőtt, növögetett, úgy lett egyre szebb.

     Apja vigyázott rá, mint legnagyobb kincsére. Éjjel-nappal katonákkal őriztette, minden lépését, mozdulatát figyelték.

     Talán épp ez volt a baj. Az egyik fiatal őrzőnek megtetszett a fiatal lány és szerelmes lett bele. Eleinte titkolta érzelmeit, de egy idő után nem tudta türtőztetni magát, és amikor sétáltak a vár kertjében, az imádottja fülébe súgta:

– Szépséges kisasszony, beléd szerettem.

Az őrt még az sem érdekelte, ha merészségéért ura a fejét veszi. Ugyanis a lány apja mindenkinek a tudtára adta, ha csak valaki is ránéz Gyöngyvirágra, biz Isten saját kardjával választja el fejét a testétől.

Ezért a többi őr mindig lesütött szemmel követte a kisasszonyt, és lehetőleg sohasem emelte rá tekintetét.

     A fiatal, bátor katona azt hitte, hogy a lány azonnal kiabálni kezd és apjához rohan. Legnagyobb meglepetésére Gyöngyvirág elmosolyodott, és kacéran kísérőjére nézett.

– Ugye tudod, apám fejedet veszi, ha ez kitudódik?

– Tudom, nagyon is jól tudom – válaszolta az. – Már az sem érdekel, ha meg kell halnom. Nem bírtam tovább magamban tartani titkomat. Kérlek, bocsáss meg, szépséges kisasszony!

– Nem kell bocsánatot kérned! Te is tetszel nekem – mondta a lány. – Gyere holdtöltekor szobám ablakához, amikor már mindenki nyugovóra tért a várban, és akkor majd beszélgetünk!

     Tetszett ez a katonának. Olyan boldog volt, hogy madarat lehetett volna vele fogatni. Alig várta, hogy holdtölte legyen. Szerencséjére, egy-két nap elteltével eljött ez is. Amikor az égen a nagy sápadt képű éji lámpás bevilágította a környéket, a fiatal katona lopakodva közeledett a lány ablaka felé.

     A várbeliek már mind aludták az igazak álmát. Senki nem látta és hallotta meg, amikor egy parányi kaviccsal megcélozta az ablakot. Nem sokáig kellett várnia. Lassan kinyílt az ablak, és kidugta fejét rajta a lány, majd mondta neki:

– Leengedek egy kötelet, másszál fel rajta a szobámba.

     A szerelmes legény boldogan kapott az alkalmon és felmászott. Ott egymás karjaiba omlottak, és hajnalig turbékoltak, mint két szerelmes galamb.

     Így ment ez hosszú napokon, sőt heteken keresztül. A fiatalok azt tervezgették, hogy megszöknek, és távol a vártól boldogan élnek, míg meg nem halnak.

     A szerelmes katona tudott egy jó helyet, ahol senki sem fogja bántani őket. Elhatározták, hogy következő éjjel tervüket megvalósítják, de szerencsétlenségükre az egyik szolga kihallgatta beszédüket, és mindenről beszámolt az urának.

A lány apja iszonyatos haragra gerjedt, és azonnal le akarta csapatni a lánya csábítójának a fejét. Hosszas rábeszélés után az egyik tisztjének sikerült némileg lecsendesíteni az apa haragját.

– Fenséges uram, állítsunk csapdát! Így legalább nem tudja letagadni, hogy galád mód elcsábította a szépséges leánykáját. A vár népe nem fog megorrolni, amiért fejét veszi katonájának.

     A várkapitány hosszasan gondolkodott azon, amit hűséges tisztje mondott, és végül elfogadta az ajánlatot. Másnap este saját maga rejtőzött el a kertben, a sűrű bokrok mögött néhány katonával, és várták, hogy a szerelmes ifjú jöjjön, hogy megszöktesse Gyöngyvirágot.

    Alig hogy elbújtak, már jött is a legény. Óvatosan lépkedett fától fáig, hogy senki ne vegye észre. A lány ablaka alá érve hármat huhogott, mint egy bagoly. Nemsokára, a fal mellett osonva, megjelent a kedvese is, kezében egy kicsi batyuval.

Még mielőtt csókkal illették volna egymást, a várkapitány katonáival előjött rejtekhelyéről, és lecsapott a szerelmesekre.

A lány hiába könyörgött apjának, az elvitette a legényt, és a vár legsötétebb tömlöcébe zárta, a lányát pedig szobafogságra ítélte. Gyöngyvirág sírt, zokogott, de a zord atya szíve nem enyhült meg, sőt másnap nagyszámú bámészkodó népség előtt lecsapatta a legény fejét, és azt kitűzette a várkapura, elrettentés céljából.

 

Úgy gondolta, hogy az idő múltával lánya elfelejti a legényt, és feleségül megy egy hozzáillő ifjúhoz, és minden rendben lesz.

Hamarosan be kellett látnia, hogy tévedett. A lánya nem felejtette el a legényt. Mindennap siratta, és kérte a Mindenhatót, hogy vegye el az ő életét is, mert akkor a túlvilágon találkozhat kedvesével. A Mindenható nem hallgatta meg könyörgését. Nem jött a megváltó halál. Keserűség és kín költözött a szobájába.

     Apja hiába kopogott be hozzá mindennap, lánya még csak arra sem méltatta, hogy szemeit rá vesse. Már a várkapitány is érezte, hogy szörnyű bűnt követett el, de már a legény életét visszaadni nem tudta. Kétségbeesésében titkon, hogy senki ne szerezzen róla tudomást, elment a közeli erdőben lakó boszorkányhoz.

– Öreganyám – mondta – mindent megadnék, csak hogy kislányom megint boldog legyen. Mondja, mit tegyek? Ha segít, akkor bármelyik kérését teljesítem.

     A vénséges boszorkány az apára nézett hunyorgó szemekkel.

– Nem kérek egyebet, csupán a lelkedet – sziszegte alig érthetően.

– Rendben – egyezett bele. – Megkapod, de mitől lesz boldog a kislányom?

– Adok egy madártojást. Csempészd párnája alá, és meglásd, lányod hamarosan újból boldog lesz. El ne feledd, mit ígértél nekem!

 

Az utolsó mondatot a várkapitány már meg sem hallotta. Lóhalálában sietett haza. A szolgálójával a lány párnája alá csempésztette a madártojást és várt.

     Eltelt egy nap, kettő, de nem történt semmi. A lány ugyanolyan szomorú volt, mint előző nap. Ellenben a harmadik nap történt valami. A szobából halk nevetés hallatszott ki. A szolgáló jelentette: Gyöngyvirág párnája alól egy kicsi madárfióka kelt ki a tojásból.

     Az apa azt hitte, hogy ez a kicsi madár segít feledtetni lánya szerelmét. Majd ahogy játszik vele, ugyanaz a kedves leányka lesz, mint régen, és a vár a nevetésétől lesz hangos. De azt még a szolgáló sem láthatta, hogy a madárfióka, amit egyedül maradt a lánnyal, azonnal átváltozott legénnyé, és cirógatta, kényeztette kedvesét. Ezért lehetett nevetést hallani a szobából. Amikor a lány apja bekukkantott a kulcslyukon, azt látta, hogy drágasága újból mosolyog és boldog.

     Mi sem kellett több neki, ugrándozni kezdett, mint egy gyermek. Amint ott ugrándozott a hosszú folyosón, egyszer csak megjelent előtte a boszorkány.

     A várkapitány ingerülten kérdezte tőle:

– Mit akarsz? Nem látod, hogy mennyire örülök? A kislányom újból nevet és boldog.

– Éppen ezért vagyok itt – válaszolta ravaszkásan a boszorkány. – Egyezségünk úgy szól, amint kislányod újból boldog lesz, lelkedet nekem adod.

     A várkapitánynak be kellett látnia, hogy ezt ígérte a boszorkánynak és nincs kecmec, teljesítenie kell a kérést. Még egyszer benézett a kulcslyukon, hogy lássa a lányát. Majd szomorúan elindult a vénséges öregasszony után, aki valami varázsszót mormolt az orra alatt, és vele együtt eltűnt a várból. Senki nem tudta, hová lett a vár ura. Hiába is keresték mindenhol, nem leltek rá. A vár mégsem lehet kapitány nélkül. Ha elveszett, akkor keresni kell egy másikat.

 

Egy öreg tiszt, amint éppen a fejét törte, véletlenül benézett a lány szobájába, és meglátta az ölelkező ifjú párt. Hozzájuk lépett, és megkérdezte a legényt:

– Mondd csak, édes fiam, nincs kedved várkapitánynak lenni?

– Hogyne lenne, tiszturam, úgyis feleségül szándékozom venni ezt a gyönyörűséges leányzót. Mégsem dukál, hogy egy ilyen szép lánynak rang nélküli férjeura legyen. Az esküvővel együtt megtarthatjuk a kinevezésemet is. Ígérem, jó várkapitány lesz belőlem, és hűségesen fogom szolgálni hazámat. Ha kell, életem árán is megvédem ezt a várat, ha netán ellenség tör rá.

 

Így lett a Gyöngyvirág őrzőjéből a kékkői várkapitány, és boldogan élt szépséges feleségével, míg meg nem haltak.

 

 

 

Kékkővári madárfióka

Kultúra

APÁTI KOVÁCS BÉLA