Feltöltve: 2015. júni 29., hé

Kultúra

Elmélkedés

 

Vadászni többféleképpen lehet. Ismerünk megszállott vadászokat, akik gyalogszerrel cserkelnek ungon-berken. Mások a jó kis kényelmes magaslest szeretik inkább… Szó, mi szó, nem is rossz az! Üldögélni a szép kényelmes padon, megnyúló árnyékok, méltósággal úszó felhők fényjátékát nézve hallgatni a különféle madarak karénekét. Lábunknál a termosz hűvös limonádéval, hogy egyéb folyadék nehogy eszembe jusson, ha netán megszomjúhoznánk…

 

Van, akinek szíve a téli hajtásokra gondolva ver sebesebben, és van, aki kocsival közelíti meg a vetésben tartózkodó vadat, majd az átellenes oldalon csendesen leszállva, jó takarásból célozza meg a fogat vagy − uram bocsá’ − terepjáró mozgására ügyelő bakot.

     Kinek ez, kinek amaz. A pap, a papné, avagy a lánya…

 

Mi, a barátommal cserkelni szeretünk. A világ persze változik. Az emelkedők évről-évre meredekebbek, a lejtők mind csúszósabbak lesznek, és új meg új szerkezetek vesznek körül, melyek első hallásra rendkívül hasznosaknak tűnnek, de egyszersmind egyre bonyolultabbak is. Egyik alkalommal barátom tenyérbe mászó kis készülékkel jött vadászni. Hasonlót láttam már a gyerekeimnél, és tudtam, hogy azzal telefonálni lehet.

− Az orvos lányomtól kaptam − magyarázta szabadkozva, mert rengeteg dologban különbözünk, de a legkülönfélébb "modern" dolgok markáns elutasításában teljesen egyezünk!

− Azt mondja a "gyerek", hogy jó az, ha nálam van. Jöhet rosszullét vagy akármi. Akkor aztán csak néhány gombnyomás, és már úton is van a segítség… − szabadkozik, mintha már mondtam volna bármit is a csillogó-villogó bigyóra.

Töpreng kicsit, sóhajt s dünnyög:

− Annyi gomb van rajta! Akkor se tudom, melyiket nyomjam, mikor semmi bajom... Amikor pedig rosszul lennék?  − legyint.

Legyintése az egész huszonegyedik századnak szól.

 

Már az otthoni családi ebédet is több ízben megzavarta zsenge korú magzataim telefonja. Fiatalabb munkatársaim is egyre gyakrabban kapkodtak zsebükhöz, ha onnan zümmögés, csipogás vagy fejhangú gépzene támadt. Dalra fakadt a készülékük. A magam részéről kellőképp utáltam ezt a találmányt, mert munkatársaim eligazításakor igen határozottan kellett megnyilatkoznom, hogy ha velem tárgyalnak, akkor kapcsolják ki a "bunkofonjukat", mert kölcsönkérem, és szétrágom a szemük láttára.

 

Megalkuvás

 

Ám bármennyire utáltam, ember tervez, főnöki óhaj végez alapon az én zsebembe is került munkaköri okokból telefon. Munkáltatóm tulajdona maradt. Tudatomba vésetett, hogy annak pedig mindig nálam kell lennie!

Így hát ez esetben is látcső, puska, hátizsák és az ezerzsebű mellényben a megvetett okostelefon társaságában indultunk utunkra.

 

A kocsi ezúttal a hodálynál maradt. Az idő fiatal, terveink szerint én sót viszek majd a Galambosi dagonyánál levő sózóhoz, barátom pedig Vár laposánál szimatol körül, hogy aztán a vad kelése idején az öreg szilfa melletti magaslesnél találkozzunk.

 

A naptár szerint július volt, amikor a suták illatukkal bolondítják a máskor rejtőzködő bakokat, "akik" ettől elfelejtik az alapvető regulát: Látni, de nem látszani!

 

Nekem az évben nem juttatott a sorsolás bakot. Természetes hát, hogy a Gombás oldal kaptatójánál összefutottam egy régóta ismert, jó közepes bakkal, amint hevesen udvarolt egy szép kis sutának. Meghúztam magam egy terjedelmes szeder "szoknyája" alatt.

 

A suta kényeskedő futással menekült a felgerjedt bak elől.  A bak loholt utána, majd, mintegy megelégelve a meddő igyekezetet, megállt. Száját félig nyitva tartva kapkodta a levegőt, és sajátosan mély, halk torokhangot adott, amit afféle férji morgásnak is fel lehetett fogni…

− Futkosson utánad a malomvölgyi bak! Ennek a kölyöknek még újdonság az ilyesmi!  − mondhatta a kimerült agancsos.

 

A suta most lőtávon belül engedte párját. A bak előbb jó nagyot csapott taktikázó hitvese kívánatosabb fertályára, és hátulsó lábaira emelkedett, de a suta incselkedve kiszaladt alóla.

− Ne izélj már, asszony, mert elverlek, mint jég a vetést! − mordult a bak, és párja után eredt.

 

A suta se gondolta komolyan a húzódozást, mert ezután már csak egy szabályos kör vonalán kergettette magát, aztán, finom kis nyüszítő hangokat adva, némileg lekuporodva "engedett" a baknak.

 

Nekem valahogy az volt az érzésem, hogy pontosan az történt, amit a suta akart. Sőt, szerintem a suta jobban kívánta az eseményt, mint a pusztán időt rabló rohangálásban már eleve alaposan kifáradt bak. Azért a baknak megvolt a győzelem illúziója, de ezzel talán mi, más élőlények is valahogy így vagyunk... Végignéztem az édes kettest, melynek végén a bak még le is feküdt pihenni. Majd, amikor elvonultak, csipegetve, hátulsó lábukat meg-megrázogatva, magam is folytattam utamat.  Megérkeztem a sózóhoz. Hátizsákomból a sótéglákat elhelyeztem a kimélyített fatönkbe, és mert elfáradtam, lassan felballagtam a magaslesre. Nem akartam itt semmit se lőni, a puskát nekitámasztottam a leshely palánkjának. A messzelátót bal kezem ügyébe akasztottam, szíjánál fogva. Arra még emlékszem, hogy a zsebtelefonon megnéztem a pontos időt.

 

Láttam, hogy még nem kell a barátommal megbeszélt helyre indulnom. Az erdőbe érve, első dolgom a telefont kikapcsolni, de most erre a mozdulatra nem emlékszem. Aztán elszakadt a film, ahogy mondani szokás.

 

Álmomban − az őznász meglesése okán (?) − magam is udvaroltam, ész nélkül, de az eredményre nem emlékszem. Fiatal voltam álmomban. Valami hajón voltunk többedmagunkkal, aztán egy erdőn hasítottuk a szelet kerékpáron, és valami nagy vízesésre is emlékszem, de kuszán folytak össze az események. A lány talán a menyasszonyom volt, mert fehér ruhában tekerte a pedált, csipke uszály lengett utána, és korrogva röfögött! Hát erre már felébredtem, és a leszálló Nap fényében a sózó körül egy kisebb konda jött-ment! Idei malacok és tavalyi süldők felett parancsnokolt egy hatalmas, életerőt sugárzó szép koca. Felkapaszkodott a sózóra. Orrával megtúrta a frissen belerakott téglákat, hogy csak úgy koppantak a tuskó belső falán. A süldők a régen kicsurrant és megszáradt sót nyaldosták, vagy a legkisebbek egymást gyomrozták játékosan. Valahol messzebb kakukk szólott, gerle búgott, búbos banka "upp-uppja" hallatszott, és a sok eső miatt panaszosan dünnyögő szúnyogok hada zengte karénekét. Azt hiszem, ebben a pillanatban én voltam a legboldogabb ember az egész világon. Megfeledkeztem én biz' mindenféle egyéb dologról. Szürcsölve ittam a látványt, élveztem a hangversenyt, fürödtem a fényben. Nem voltam már vadász, nem voltam már idelopakodott ember sem, aki kivált a természet nagy egészéből, és büdös, zajos, hazug saját világot rondított a tiszta és igaz valóságos és tökéletes helyébe. Erre a pár percre visszafogadott mindnyájunk anyja, a végtelen és befogadó Természet.

 

És ekkor váratlan, és mint alább elmondom: hihetetlen dolog történt! Valahol a magasles alatt magas fejhangon megszólalt egy ember gyártotta készülékből egy fácán. Visszakerültem a másik világunkba, és felismertem, hogy ez a hang a telefonomból jön. Az álmomban volt fészkelődés közben lerúgtam a magasles padjára tett és sajnos ki nem kapcsolt pokolgépet. Az a padló deszkái között átférve lepottyant a szellős magasságból. Csodák csodájára baja nem esett, és most csiporogva zengi a betáplált dallamot. A telefonomon egy fácánkakas hangja figyelmeztet arra, hogy valaki beszélni szeretne velem!

A hang úgy került a készülékbe, hogy a fiam megunta keserű morgásomat a készülék megszólalásakor. Elorozta, és valahonnan feltöltötte, beállította a kajdácsoló madárhangot.

− Talán így elviseled − vigyorgott rám kajánul, mikor bemutatta művét.

 

Amit senki nem hisz el. Pedig igaz!

 

És most jön a dolog hihetetlenebb, de igaz része: A sózón csemegéző konda megdermedt, a koca a hang forrása felé fordult, és feltartott orral megindult felé!

 

Szinte a dürgő hang dallamára emelte lábait, és "vigyázzmenetben" odajött a les alá, egészen a sípoló, rezgő alkalmatosságig. A telefon emelkedő hangerősségűre volt állítva, így apránként erősödött a hangja. A koca mély, hörrenő hangot hallatva fújt egyet, majd amikor a következő csengés már számára zavaróan hangosra sikerült, sarkon fordult, és méltatlankodva elrohant. Magával ragadta az eddig tanácstalanul várakozó rokonságot.

Máig se tudom, mi lett volna, ha a csengető hang erőssége nem lépi túl a koca ingerküszöbét! Talán felveszi a hívást?

 

A hívást, lemászva a lesről, aztán fogadtam. Barátom szólított. Mérgesen érdeklődött, hogy mi a fészkes fenét csinálok?! Jó órát várt a megbeszélt helyen, továbbment, és meglőtt egy szép kis süldőt, ki is zsigerelte, és jó volna, ha kegyeskednék felemelni a hátsó felemet.

 

Segítettem a zsákmányt lehúzni a régi bányához vezető útig, ahová már be tudtunk menni kocsival. Iparkodnunk kellett, mert a melegben megromlik a hús!

 

A telefon alján van egy hosszúkás vájat, itt lehet a töltőhöz meg a gépkocsiba szerelt kihangosítóhoz csatlakoztatni. Ahogyan a magaslesről lepottyant, ez a vájat teletömődött földdel, gazzal. Miközben a hűtőkamra felé tartottunk, s én a kocsit vezettem, ő maga piszkálgatta ki egy tűvel a finom kis érintkezők közé beleszorult földet! Ezzel együtt az esetet a mai napig nem hiszi el:

− Ilyen ordas hazugságot még egy vadásznak se volna szabad kitalálnia.

A társaságban pedig szállóigévé lett a telefonon felhívott koca esete.

− Nem jön a disznó? Hívd fel... − nevetnek a képembe.

A felhívott koca esete

BODOR MIKLÓS LÁSZLÓ