Feltöltve: 2015. július 30, hé

(önéletrajzi füzér)

17. Első szerelem

Kultúra

Elérkezett a várva várt szünidő. Rövidre szabott nyaralásból tért haza. Behúzódott kis zugába, és olvasott. Szólította nevelőanyja. Megbízatást kapott.

     A Füvészkert szomszédságában lakó rokonaihoz küldték valami küldeménnyel. Kapott egy forintot, hogy oda-vissza vegyen egy-egy gyermekjegyet a villamoson, a maradékot pedig megtarthatja. A maradék harminc fillér ugyan semmire nem volt elég, ezt szülei jól tudták. Azonban, ha legközelebb is megtarthat pár fillért, akkor épp kitelik „vagyonából” egy ötvenfilléres fagylalt a cukrászdában, vagy kis zacskóban pár szem savanyú cukor a sarki a fűszeresnél. Nem volt ez ok nélkül való dolog. Akkoriban így szoktatták takarékosságra a szertelen ifjúságot.

     Nem ömlött a zsebpénz számolatlanul…

 

A bűn útján

 

Ám az ifjút váratlan szerencse érte. Odafelé a kalauznő a villamoson úgy tett, mint aki nem látja a nyitott peronon álldogáló kiskölyköt, aki így az egyik útiköltséget megtakarította.

     A sikeren vérszemet kapott a későbbi – jó huszonöt évvel később végzett – mérnök, és visszafelé már tudatosan kerülte a jegyvásárlást.

     Az 53-as számot viselő villamos akkoriban három kocsiból állott. A kalauz minden megállóban átlépett a másik kocsiba. Kezelte a már megváltott átszállójegyeket, kiadta az új utasok által igényelt vonal-, vagy átszállójegyeket, jelzett a vezetőnek, hogy indulhat a szerelvény. A potyázó gyerek gondosan a másik kocsit választotta. Az út vége felé aztán az ütközőn utazott a bliccelő süvölvény. Végül az utolsó megálló előtt inkább a lassú, de gazdaságosabb gyalogutat választotta hazafelé. Sajnos az utazás költségkímélő, ám veszélyes és törvénysértő módját a szintén e villamoson utazott pletykás szomszéd asszony kifigyelte a Kálvin tér és a Szent István Bazilika közötti útszakaszon. Mire a fiú gyalogszerrel hazaért, addigra csemetéjük elöljárói tökéletesen tájékozottak voltak magzatuk találékony, ám nem túl dicséretes utazási módszeréről.

     A két nyaklevest tetemes szobafogsággal tetézték. A megtakarított egy forint kérdése elsikkadt, szerencsére. Az éjszaka ezek után nehezen telt.

 

Angéla feltűnik a színen

 

 Reggel a siheder ütemes puffanásokra, majd éles csattanásokra ébredt.

     A függönyön át pislogva a sárga keramit burkolatú udvaron egy kislányt pillantott meg. A lányka pöttyös labdáját a falra dobálta, majd szökellt és tenyerével tapsolt, mielőtt a visszapattanó labdát elkapta. Piros csatos szandál volt a lábán. Fehér zokni, amitől a rabságot szenvedő ifjú megborzongott, minthogy azt neki többnyire vasárnap kellett húznia, és annak tisztaságára úgy kellett vigyáznia, hogy értelmes dolgot nem végezhetett benne.

     Piros pöttyös volt a ruhácskája is, és hosszú, hullámos szöszi haja az ugrások alatt sem vált kócos lobonccá.

     A legényke látott kislányt korábban is. Messziről, az igaz.

     Nyafka, elkényeztetett, macskatermészetű, árulkodós unokahúgai miatt olykor összeütközésbe került a felsőbb hatalmakkal. Most valami meleg bizsergést érzett az önfeledt játékba merült bakfis láttán.

     A szobafogságot komolyan kellett vennie, ellenben az nem volt kikötve, hogy az ablakba telepedve nem szabad olvasnia. S ha már ott olvas, az ablakban, miért is ne vethetne olykor egy pillantást arra, mi történik odakinn? A kislány eleinte – látszólag – nem vett tudomást az ablakban szemeit rajta felejtgető kiskamaszról. Ha pedig nem veszi észre, akkor nincs abban semmi rossz, ha a labda, visszapattanva, közelebb pattan a legényke ablaka felé. Végül aztán egészen a büntetett előéletű siheder ablaka közelében pattogott a laszti. A csemete büntetése nem terjedt ki arra, hogy nem beszélgethet az udvaron lévőkkel.

     Így aztán, illő köszönés után, a megfáradt leányka lecsüccsent az udvart szegélyező járda szélére, és vontatott beszélgetés kezdődött közöttük.

     Mire delet harangoztak, a fiú megtudta, hogy a kislány édesanyja az emeleti irodákat takarítja, és csak most, az iskolai szünetben hozza magával.

– Nem jössz ki?  – kérdezte a lányka

– Nem lehet! – dünnyögte a fogoly.

     Nem volt biztos benne, hogy a csitri miként áll a villamoson való lógáshoz.

Végül az incselkedő faggatózás eredményre vezetett. Vallott a bűnös! Csengő kacagással díjazta a leányzó.

– Sebaj! Majd letelik a bünti – mondta.

 

És tényleg letelt.

     Abban a körfolyosós ódon bérházban semmi nem volt titok. A két gyerek barátkozását mindenki észlelte.

– Talán valamennyit szelídül az az akasztófára való betyár! – mondta a házmester, látva a gyors és szembetűnő változást.

– Figyeled? Magától megmossa még a fülét is –kuncogott anyja.

– Ez a csirke pedig lopja a legdrágább kölnimet! A méregdrága arckrémemet pedig a kezére keni. Tudtam, hogy így lesz, de reméltem, hogy később – háborgott a lányos anya.

– Hej! Vadkörte, vadalma, nagy szoknya hatalma! – vette elő népi bölcsességét Füzesi néni, akinek híradása nyomán szabták ki a kislegényre a szobafogságot.

– Korán kezdi a taknyosa – vigyorgott a második emeleten lakó élet- és tangóharmonika-művész, Gubóczky bácsi.

    

Összeismerkedtek a szülők is.

A gyerekek a szabadulás napján ismerősökként fagyizták el a bűnös keresményt.

Szép volt ez a nyár mindkét gyereknek.

Sokat voltak együtt.

 

Megváltozott körülmények

 

A barátok nem nézték jó szemmel, hogy rájuk kevesebb időt fordít a siheder.

A közeli játszótéren a gavallér betörte addigi legjobb barátja orrát.

A párbaj úgy kezdődött, hogy:

– Amióta ez a csaj feltűnt, napról napra hülyébb vagy! – kiáltotta felháborodva Lajos, amikor a harmadik gólt kapták a Dessewffy utcai válogatottól.

     Kétségtelen tény, hogy nem Varga Józsi cseleire, az ellenfél életveszélyesen jól játszó középcsatárára figyelt. Mi tagadás, Angéla kék szemei, mosolya játék közben is fontosabb volt számára.

     Mégis! Egy lovag nem hagyja, hogy szíve hölgyét csak úgy, pár vacak gólért lecsajozzák! Két kiskakas ugrott egymásnak a hirtelen felvert porfelhőben.

 

Beborul az ég, és úgy marad

 

A szülők, halkan, valami nagy utazásról beszéltek, de a gyerekek előtt mindig másra fordították a beszéd folyamát.

– Mindkettőnek fájni fog, amikor megtudják – dünnyögött az apja.

     Úgy lett. Ősszel a lány szülei hatalmas pecséttel ellátott vastag borítékot kaptak. Útlevelek, vám és vízum, kivándorlási engedély innen, letelepedési engedély oda. Ez volt a tartalma.

– Azért néha hazajöhetek? – hüppögött a szerelmes fruska.

– Dél-Afrikából? Tudod, milyen messze van az? – simogatta meg a könnyes arcocskát anyja.

     A legényke is hatalmasan kifosztva érezte magát.

     Nem is engedték, hogy a kivándorló családot elkísérje a vasúthoz, ugyanis Bécsen át Rómáig vonattal mentek. A repülő onnan indult velük, hogy soha többé ne lássa egymást a két egymásba bódult kölyök. Néha még váltottak leveleket, de a világ akkoriban úgy volt berendezve, hogy hatósági zaklatásnak volt kitéve, aki onnan ide vagy innen oda levelet írt vagy kapott. Sok levél borítékján látszott, hogy felbontották, mielőtt kézbesítették.

     Némelyik levél érkezése után pökhendi, civil ruhás emberek látogatták meg a fiú családját. Máskor behívatták a hatóság irodájába kiskölyköt, illetőleg nevelőit.

     Újra-meg újra elmondatták, honnan való az ismeretség a világ túlsó felén élő, kivándorolt família és az itt élők között.

     A felnőttek nehezen viselték a zaklatást.

     A kapcsolat korábban halt el, mint az érzelem...

 

*

 

A kiskamasz felserdült. Sok érzelem támadt benne sok másik lány, asszony iránt.

     Házasságot kötött, gyerekei születtek, fel is nevelte őket.

     Mégis! Békés, szép alkonytok piros fényei a kislány ruhácskáját, erdei tábortüzek hamvadó zsarátnokai, vakító fehér felhői, a szeptemberi ég kékje azt a régi szempárt idézték elébe. Át az éveken, földrészeken.

     És ilyesmi lehetett az elszakított kedvesben is. 

 

Egy szakmai tanácskozáson beszélt egy onnan jött küldöttel. Kérdezett róluk is.

− Hogyne! Ismerem a családot. Angéla magyar férfihez ment feleségül. Két fia, három lánya van. Nagyok mind.

     A vendég mérnök rápillantott a mellén fityegő kitűzőre:

− A nagyobbik fiú keresztneve ugyanaz, mint az Öné!

 

 

 

(Folytatása következik)

Valami elmúlt... 

BODOR MIKLÓS LÁSZLÓ