Feltöltve: 2015.szept. 15., hé

Kultúra

Szeptember első felét írtuk.

     Amikor a legmélyebb kék az égbolt, a legfényesebb a felhőbárányok gyapja. Amikor már simogat a Nap, nem éget még délben sem. Amikor a vonuló madarak zöme már úton van, vagy talán meg is érkezett telelőhelyére.

     A tölgyek ágacskáin hízott makkok lógnak.

     Amikor koppanva érnek földet a vadgesztenye, más néven bokrétafák fényes, márványos barna termései.

     Amikor a fiatal suhángok lefosztott háncsa száradt foszlányokban lengedez az erdők királyának szenvedélye miatt.

     A nyáron piros-barna ruhát öltött szarvastehenek rigyető illata miatt eszüket vesztik a szépen letisztított agancsú bikák. Február, március havában elvesztett tavalyi agancsuk helyett öt hónap alatt új fejdíszt – egyszersmind félelmetes fegyvert – növesztettek. Ekkor járhatatlan sűrűségekbe félrevonulva, laza csapatot alkotva csupán ettek és pihentek. Asszony- és borjúmentes, nyugalmas agglegény életet éltek. Százötven nap alatt tíz, sőt akár tizenhat kilónyi, szőrös bőrrel borított fejéket növesztettek. ’S míg az agancsnövesztés testük energiáját is súlyosan igénybe veszi, még a jövő nemzedékről való gondoskodó férfierőt is magukba kell juttatni. Az erőre szükség lesz, mert a szarvashölgyek felűzése se „piskóta”. A megnövesztett királyi koronát azután a karcsú növendékfák meggyötrésével kell a már szükségtelen szőrtől, bőrtől megtisztítani. A kiszabadított, gömbölyded ágú agancsból hegyes, gyertyásan fénylő ágakat, hatalmat sugárzó eszközt kell fenni. Az óvatosságról, rejtőzködésről a nász pár napja idején megfeledkeznek. A férfibarátságok egyszeriben megszűnnek. Hangos szóval hirdetik országnak-világnak, hogy ők most szerelmesek, ’s hogy háremük közelébe rajtuk kívül senki ne merészkedjen, bármilyen jó cimborák voltak is akár még hetekkel ezelőtt is!

– Áoaúúúá! Öhhh, öhhh öhhh! – bömbölik mindeneknek tudtára szenvedélyüket.

 

*

 

Már elkezdődött a tanév, sőt szőrös szívű professzorunk másnap zárthelyit akar íratni velünk, mit sem törődve a még a nyári szünidő mámorából alig ocsúdott hallgatók ki nem mondott átkaival…

     Ezekben a napokban a legsúlyosabb vétek jegyzet fölé kényszeríteni egy mérnök hallgatót.

 

– Miután elvittem a kislányunkat az óvodába, kimennék a szabadba tanulni – mondtam a nejemnek.

     Némi szócsatát kellett vívnom lányom anyjával, aki már a decemberi vizsgaidőszakra vonatkozó utóvizsga-díjat emlegette.

– És akkor persze nekem kell teli szatyrokkal érte menni – duzzogott.

– És mosni is akartam délután – hergelte magát.

– No, és természetesen a fényképezőgépet is viszed!  – ért szónoklata csúcspontjához, látva, amint a hátizsákot előveszem a szekrényből.

 

A csemetét átöltöztettem, a búcsú puszi után rendben bevonult társaihoz a játszószobába.

 

*

 

Akkoriban a Hűvösvölgyi autóbusz végállomása a Lánchíd pesti hídfőjénél volt. El kellett haladnom a Szent István bazilika mellett. A bejárat feletti fejszobor szigorúan, mégis megértően tekintett rám. A Legnagyobb magyar szobra melletti megállónál vártam a szilvakék, fekete füstöt okádó járműre. Az út túloldalán, a park közepén, Széchenyi István megértően hunyorított az asszonyilag sárga földig lehordott családapára, és jobb kezének mutatóujja cinkosan a vadat rejtő erdő irányát jelezte számomra.

 

Átszállás után a másik járműről az erdészháznál szálltam le. Egykori kötélpálya maradványai mentén borult rám az erdő csendje.

 

Előbb egy túlbuzgó kutya acsargott rám a romlott kerítés mögül. A csaholás odacsalt egy mindig éber, kotnyeles mátyásmadarat. Betolakodónak minősített. Követett utamon, és hosszasan méltatlankodott, árulkodott az erdő lakóinak.

– Csár, csáár! Mátyááááás! Ember, vigyázzatok! – óbégatott fejem felett.

– Matyi! A gyep verje fel udvarod! Ha nem mégy a csudába, egyenként húzom ki a tolladat! – fenyegetőztem, bár tudtam, a felvágott nyelvű szárnyas sokféleképp előnyben van velem szemben.

 

Végül megálltam egy termését kínáló somfácska mellett, az édes-fanyarkás, mélypiros bogyókat legelni.

     A szajkó egy darabig azért is kiabált, végül elszállt más szidnivalót keresni.

     A ligetes erdő lassan megnyugodott.

 

Kitaposott vadcsapásra tértem, és egy nyiladékon egér vagy pajor után turkáló vaddisznót vettem észre.

     Nagyon éhes nem lehetett, mert térdig járt az élelemben. Inkább torkos lehetett a testes, középkorú kan. Elmélyülten szaggatta az elvénült gyepet.

     Sikerült megfelelően közel jutnom hozzá. A fényképezőgép zárjának első ciccenését nem is észlelte. A zár árulkodóan zizegett, mikor felhúztam. Nem figyelt fel arra sem. Talán épp egy gyökeret tépett fel agyarával. A harmadik felvétel készítése már nem sikerült. Kiemelte ormányát a maga készítette gödörből. A zaj, vagyis felém bámult. Orrlyukai hiába vallatták a lenge fuvalmat, mert a szél nekem kedvezett, felőle lengett! Köztudott, hogy a szeme a leggyengébb az erdei vadak között. Végül a lencse csillanhatott.

     Meglepetten horkantott. Csülkével mélyen belevágott a frissen „ásott” hantba, amint elugrott.

 

Egy alacsony, bokros újulatban elhagyott, remekmívű fészket rejtett egy ágcsésze. Alatta még ott hevertek a kicsiny, halványkék tojások cserepei.

 

*

 

Az erdő békésen szunnyadozott. A tavaszról álmodhatott, a távozóban lévő nyarat próbálta még egy kis maradásra bírni, és talán az ajtóban várakozó ősz érkeztétől borzongott kissé.

     A száraz avarban erdei egér csicsonkázott, akkora zajjal, ami egy tenyeres-talpas jószághoz illett volna.

 

A vadföld szélénél magasles kínálta padját. A mellette álló csertölgyek jótékonyan ernyőt tartottak a leskelődő fölé.

 

Felültem. Hátizsákomból kivettem elemózsiámat. Pótoltam a kihagyott reggelit.

     Fényképezőgépemet, messzelátómat jobb felől, a lelkiismeretemet nyomorító Műszaki Hőtan feliratú jegyzetemet bal felől raktam magam mellé.

 

A vadföldet balról majorság szegélyezi, jobbról sűrű ciheres erdő. Szemközt és hátam mögött érett cseres, tölgyes vegyes állomány. A bozótos előtt hatalmas vadkörtefa emlékezik a régmúlt időkre. A kökénybozót ágain csivogó, hemzsegő verebek tartottak időtlen idők óta zajló kongresszust. Az értekezlet, ami a két első veréb teremtésekor kezdődött, még nagyon soká fog tartani, hiszen a mezei,és házi verebeket ma már a törvény is védi…

 

A nászukat ülő gímszarvasok is ebből az irányból várhatóak, amint azt messziről látható csapásaik ígérik.

 

*

 

Magasan járt a Nap. Szellő se mozdult.

     Az ágak alkotta zöld kupola alatt olyan békesség honolt, amilyenre vágytam a dübörgő életét élő város helyett.

 

Fájdalmas sóhajjal a kőnyomatos jegyzetet vettem ölembe. Ez a tárgy az egész évfolyam lobogó gyűlöletének tárgya. Ragasztószalaggal megjelöltem a holnapi dolgozatírás rettenetes anyagát.

     Kinyitottam a félelmetes könyvet.

     Egy idegen meghatározás és képlet vicsorgott rám: Mivel az entalpia állapotfüggvény, változói pedig az entrópia, a nyomás és az anyagmennyiség, ezért H(S,p,n) és

Egy nyakleves emléke

BODOR MIKLÓS LÁSZLÓ

, ahol n=n1 + n2 ... nK

 

Agyamra ráült a borzadály, és ott is maradt. Minél inkább erőlködtem, annál kevésbé értettem.

     Az egész téma oly távol volt tőlem, mint árva gyerek a habostortától.

– A tárgy csak azért volt tanulmányi tervünk része, mert hajdan a mérnöki egyetemesség, sokoldalúság nevében idős professzorainknak nyögvenyelősen át kellett rágniuk magukat ezeken a fogalmakon is – döntöttem el.

– Nekik nem kellett viszont foglalkozniuk mindazokkal a frissen  kibomlott tudományokkal, amelyek akkoriban még nem is léteztek –  keseregtem.

 

*

 

Utolsó esélyként a biflázás mellett döntöttem. Mozdulatlanul meredtem az ellenszenves lapokra.

     Sok idő telt el, míg úgy nem éreztem, többé-kevésbé befogadtam a rengeteg bizonyíthatatlan tételt tartalmazó, a valóságban azonban működő (!) anyagot.

     Belefáradtam. A könyvet csomagom mélyére süllyesztettem.

     Fáradtabb voltam, mintha egész nap zsákot hordtam volna.

A csendes délutánt szemléltem mozdulatlanul, és szép lassan elszenderedtem.

 

*

 

Már tizenöt tehén legelte a lucernát a vadföldön. Egy gyerekhangú bika nyekergett valahol mellettem, úgy harminc méterre. Az öblös hangú öreg bika nem mutatta meg magát. Egyszer-egyszer odasózott a fácskának, ám nem lépett ki a fedetlen térségre.

 

Egyszerre furcsán susorgott felettem a tölgy lombja. Koppanva hullott a félérett makk, súrlódva törték össze a csendet a fejem felett a gallyak, és a fejemet puhán, mégis elég erősen megütötte valami. Meglepetésemben ölembe ejtettem a kezemben tartott messzelátót…

     Még nem ért a padlóra, mikor egy nálam is meghökkentebb ölyv jelent meg előttem. Hogy nincs egyedül a magaslesen, még nem fogta fel, mert lábával kapaszkodni készült a korlátba. A les palánkjára akart volna telepedni.

 

Fékező szárnycsapásával adta fejemre a taslit. Mozdulatlan voltam, nem vett észre…A messzelátó koppanása tette világossá számára tévedését.

     Természetesen meggondolta magát, félig összezárt szárnyit újra kitárta. Rémült, rekedt „kiő-kiő” kiáltást hallatott, elpályázott olyan tájékra, ahol nem leselkedik orvul senki a kiszemelt egerészőhelyén. Ijedelmében, felháborodásában kiürítette béltartalmát nadrágomra!

 

Riadalma nem maradt hatástalan a pásztorórára vágyó szarvastehenekre. A vezértehén mélyen belevágta csülkét a földbe, és magával ragadta a bikákra váró hölgykoszorút.

     A ribillió még a kökényesbozót verebeit is elhallgattatta. A szemközti sűrűségben készülődő bika pedig ugyancsak elvágtatott. Agancsa sűrűn kopogott a fiatal fák ágainak ütközve.

 

Így rontotta el egy figyelmetlen egerészölyv a délutáni fotós lesem esélyeit.

Ráadásul még egy kiadós nyaklevest is kaptam tőle.

 

*

 

Viszont a másnapi dolgozatom tűrhetően sikerült.

     A tarkónverés emléke pedig napról napra kedvesebb emlékem.