Javítva: 2015. okt. 3., hé
Az egyik kapaszkodó tetején százados tölgy ad árnyat egy katona sírnak. A faóriás sértett kérgéből mézgás folyadék tör elő. A gyantaszerű lé alighanem csemege a bogarak, nemkülönben a hangyák számára. Itt tartják lakodalmukat a háromesztendős fejlődési állapot végén ezek a pompázatos bogáróriások. A fát valószínűleg az itt kikelő nőstény sebzi meg, és várja az udvarlókat. Úgy tűnik, Lucanus cervuséknál is a hasán keresztül szokás udvarlót, vőlegényt, férjet fogni. A párzani, petéket rakni kívánó, fényes hátú hölgyhöz zümmögően lomha röptű lovagok gyülekeznek. A legalkalmasabb azután örömhöz jut, amit azért valószínűleg beárnyékol a vetélytársakkal a nász órájában is vívandó küzdelem. Ha veszít, az azt jelenti, hogy vetélytársa lelöki a fáról. A földre esést követően elpusztul. És ráadásul a mézillatra összecsődülő hangyák is rontják az örömet. A bogárnász különben eltarthat több órán át is. Azért irigykedésre nincs ok: a megtermékenyítést követően a hímek pár nap elteltével elhunynak. Az anyák lerakják petéiket a kéreg alá, korhadt tönkökbe, és utána rövid idő múltán maguk is elpusztulnak! (Az utódok egyedfejlődése három – más megfigyelők szerint öt − év.) Más években…
Idén egyetlen pár nászát se tudtam megfigyelni.
Az aszály előtt a negyvennapos esők következtében a csermelyek hömpölygő áradatként rohantak a legközelebbi ár felé. Az erek habos áradatként vágtattak a patak medrébe. A patakok pedig megvadult paripákként ömlöttek a folyókba.
A váratlanul megáradt folyók medre megtelt, kiléptek ágyukból. Sok helyen még a főutak is – bizonytalan mélységű – víz alá kerültek. A gépkocsival utazók, sőt a menetrend szerinti autóbuszok is egyes szakaszokon, sebtiben lekaszált, toló lapos gépekkel jól-rosszul elsimított legelőkön döcögtek hetekig, kikerülve az elárasztott részeket.
A folyók menti városok, falvak népe megfeszített munkával védekezett az árvíz ellen. Haragosok békéltek meg a homokzsákok töltése közben. És barátok hidegültek el, amikor valamelyik cimbora érzéketlenül vagy cinikusan távol maradt vagy kigúnyolta a segítőkész, fáradságot szenvedetteket…
Mára emlékké koptak azok a napok.
Most negyvenöt napos aszály követte a véget nem érő esőzést…
*
Az árvíz lefutása után két hónapon át nem esett az eső. A rég elment erdész-vadászok által ültetett vadkörtefa az augusztusi csendben hatalmasnak tűnő puffanással küldte földre érett gyümölcseit.
A körték aszottak, ráncosak voltak, mégis hatalmasak, súlyosak.
A földet hatalmas repedések borították.
Fényképezőgépemben kimerültek a tölthető akkumulátorok. Késve indultam, igyekeznem kellett, hogy a jó előre kinézett leshelyemre érjek, mielőtt a vadak megindulnak. Az áramforrásokat útközben próbáltam kicserélni. Ügyetlen kezemből kipottyantak a vékony rudacskák. Egyikük gonoszul belehullott a kiaszott ösvényt keresztülnyeső repedésbe. Negyedórán át hasaltam a sárga gyomok közt, míg bicskámmal kimetszettem a kőkemény hant szegélyéből annyit, hogy hozzáférjek a szökevényhez. Ráadásul, miközben feltápászkodtam, beletenyereltem a szúrós bábakalácsba, ami a száraz fű alatt rejtőzött. Feladtam! Hátamon fekve bámultam az eget.
*
Azt hittem, az áramforrás keresése közben a kaparászás zaja hatalmas körzetben elüldözött minden tollas, szőrös, szárnyas vagy földön szaladni képes élőlényt.
Ott maradtam, hanyatt fekve a kakukkfűillatú bozótban. Felettem csendesen úszó bárányfelhők jöttek-mentek. A felhők pillanatonként más-más alakzatot öltöttek. Mintha egy nagyon régi, olcsó, papírborítású, tükrökkel bélelt gyermekjátékba pislantottam volna bele. A kaleidoszkópot a terézvárosi búcsúban könyörögtem le az árus asztaláról, egyszersmind lemondva a korábban kialkudott törökmézről.
A rég hulladékba került játékszer lencséjében furcsa figurák jelentek meg, melyeket a gyermekfantázia kinevezett sárkánynak, tündér-királyi trónteremnek, és a mesék világának ezernyi lényévé képzelve a színes gyöngyök, pálcikák, golyócskák, üvegszilánkok tömkelegét. A felhők most, odafenn, ugyanígy tettek. Képzeletemben rőzsegyűjtő öregasszonyt, máskor bégető birkanyájat, majd meg méltóságosan úszó hajót formáltak.
A felhőjáték bámulását mátyásmadár cserregése hagyatta velem abba.
A száraz füvek finom zörrenése irányába fordítottam fejemet, és egy feketén csillogó, finoman rezgő orr jelent meg a bokros erdőszélen. A szimatoló orr hosszú fejből állt ki, és fényes barna szeme is láthatóvá vált, majd egy rőtesbarna szarvastehénben folytatódott. A paták zaja jelezte, hogy a szarvascsapatot vezető vezértehén mögött népes családja érkezett. A csapat követte a hosszú fejű tehenet. Mind közelebb kerültek hozzám.
Áldottam a japán mérnököt, aki úgy tervezte meg a kamerát, hogy annak hangját ki lehet kapcsolni. A tükör felcsapódása ugyan némi zajjal jár, de a terepszínű kendőbe csavarva azt a csettenést, úgy látszik, a léptük nyomán keltett zaj elnyomta. Úgy tűnt, a tehenek nem is magukra, nem is rám ügyelnek, hanem a gyertyás agancsú bika mozgására.
A már szinte teljesen letisztított agancsával egy facsemetét csépel ádázul. Őt keresem a géppel, ám a takarásból nem igyekezett kilépni. A ciheresben duhajkodó háremúrról megállapíthattam, hogy körülbelül nyolc-tízéves, még fejlődőképes, szabályos terpesztésű, páratlan tizenkettes fejdíszt épített a tavaszon, nyáron. A bal száron játékosan leng az elhalt, szőrrel fedett barka, néhol még vöröslik a gyöngyös agancsszáron a beszáradó vér. Egyebütt már az árkokban látszik, hogy a tisztításhoz megkínzott tölgy suhángok csersavas nedve feketére festi a növendék bikácska idei fejdíszét, ami egyben fegyvere is.
Mozdulni nem merek, jóllehet a csípőmet fájdalmasan nyomja egy alá került száraz ág.
A családját vezető tehén hol itt, hol ott csíp le a szúrós szeder ágáról egy-egy levelet. Közben halad a felettünk lévő út irányába. Ennek nem örülök, mert az enyhe szellő az út felől fú. Tudom, hogy előbb vagy később hozzájuk ér a belőlem áramló szimat. Így is történik. A varázs megtört. A tehén egyetlen böffenésére a csapat békés nyugalma sietős menetre sarkallja a többieket.
Nem értik a dolgot, nem törve-zúzva rohannak el, csak határozott menetben hagyják el a színpadot.
A bika elválik a tehenektől, és, szimat ide, szimat oda, az erdei út felé tör ki.
– Elment a bika sértetlenül – állapítom meg minden harag nélkül. Az úton kopognak patái, nem az évszázados, zsigereibe vésett, átörökített tudás révén megszokott váltóján.
Feltápászkodtam. Megdörzsöltem gally-törte derekam.
*
Ott, az alkonyodó, zörgősre száradt erdőben jöttem rá, hogy nem akarom megfejteni, hová is vezet az út. Elég, ha azt tudom, hol vagyok.
Megértettem Károlyfi Zsófia igazságát: „Minden lépésünk egy új lépés felé vezet, de az Út örök.”
***
Kultúra
Vidéki szomszédunk fiatalasszony lányával igyekszünk a helyközi busz megállója felé. Az angol etikett szabályai szerint az időjárásról mondunk közhelyeket. Egyszer csak a csinos barna asszonyka indulata kicsordul:
– Az idén már csaknem minden volt: árvíz, hónapos eső, végeérhetetlen vízmeregetés a pincéből és tikkasztó aszály. Még a szilvafákat is locsolni kellett. Afrikai hőség, és azt váratlanul felváltó hideg!
Felnéz a Galla kettős kúpjára.
– Még azok a tűzhányók is kitörhetnének, hogy teljes legyen a kép. Akkor se lepődnék meg! –villámlik a szeme.
*
Az afrikai hőség, a szárazság szinte sivataggá tikkasztotta a tájat. Idejekorán sárgává, zörgőssé tikkadtak a füvek.
Megfigyeltem, hogy estenden sokkal kevesebb szarvasbogár látható, amint méltóságos lassúsággal, csaknem függélyes testtel száll egyik tölgyfáról a másikra.