A megbízatás jókor jött a férfinak. Úgy okoskodott, hogy az új környezetben talán kislánya könnyebben rendbe jön, ha nem emlékezteti minden meghalt édesanyjára.

     Összepakoltak. Mindenüket felrakták a ház előtt várakozó ökrös szekerekre, és elindultak a leendő otthonuk felé.

     Julcsi egész úton sírdogált, és amikor a várba értek, ott sem lett rózsásabb a kedve. Habár csodálatos építmény volt az árvai vár, egy magas, kúp alakú hegy tetején. Annyi helyiség volt benne, hogy a kislány egy nap alatt be sem tudta járni. Pedig, megérkezvén, elindult, hogy felfedezze a vár zeg-zugait. Egyik szobából ment a másikba, mindent tüzetesen megnézett, még a tornyokba is fellopózott, habár édesapja megtiltotta, hogy oda felmenjen. Ennek ellenére bekukkantott mindegyik toronyba. Igaz, egyikben sem talált semmi különöset, és kicsit csalódottan fordult vissza. Mielőtt leszaladt volna az utolsó torony meredek lépcsőjén, kikukkantott az ablakon. Az eresz alatt egy fecskefészket pillantott meg, amelyben keservesen csipogott egy aprócska fecskefióka.

A kislány azonnal megsajnálta a madarat, és kíváncsian megkérdezte:

– Mi a baj, kicsi fecske?

– Elment édesanyám, már legalább egy napja, és még mindig nem jött vissza. Bizonyára a rossz gyerekek megfogták és kalitkába csukták. Ha nem engedik ki gyorsan, akkor éhen halok.

Julcsi mindjárt tudta, mit kell tenni. Gyorsan bogarakat fogott az éhes, szerencsétlen kis fiókának, és megetette, majd biztatóan mondta:

– Ne félj, kicsi fecske, segítek megkeresni édesanyádat.

A madárka szeme felcsillant, és reménykedve nézett a kislányra.

– Igazán megtennéd?

– Miért ne? Tudom, mit jelent, ha az ember elveszíti édesanyját. Bárcsak nekem is segítene valaki, hogy újból láthassam az enyémet!

 

A kislány megígérte, hogy segít megkeresni a fecskemamát.

     Apjához szaladt, és elmesélte neki, hogy a legmagasabb torony ablakánál, az eresz alatt van egy szegény fecskefióka, aki türelmetlenül várja haza édesanyját.

– Édesapám, segíts nekem megkeresni a kicsi fióka anyukáját! – kérlelte Julcsi a várkapitányt.

A férfi először nemet akart mondani a kérésre, hogy neki nincs ideje fecskékkel foglalkozni. Különben is, bizonyára már rég elpusztult a madár. Hiábavaló a keresésére indulni. Hogyan lehetne megkeresni a hatalmas határban? Végül a kislány addig-addig könyörgött, míg apja szíve megenyhült, és parancsba adta katonáinak, induljanak fecskemamát keresni.

     A katonák furcsállották a parancsot. Ennek ellenére mégis teljesítették a kérést.

     Legalább száz vitéz indult a szélrózsa minden irányába, hogy meglelje az elveszett madarat. Természetesen Julcsi is kereste, ahol csak tudta. Felkutatott minden lehetséges helyet a várban és annak környékén.

     Késő estig folyt a keresés, mindhiába. A katonák fáradtan tértek vissza a várba, és szomorúan jelentették, nem találták a madarat. Valószínű, hogy valamelyik vadállat megfogta és megette.

     Ebbe a várkapitány kislánya nem tudott belenyugodni. Alig várta, hogy a Nap aranyló sugarai bevilágítsanak a szobája ablakán. Gyorsan kiugrott ágyából, és egyedül indult el megkeresni a fecskemamát.

 

Az útja a faluszéli kicsi házba vezetett, ahol egy százesztendős öreg anyóka lakott.

– Néne – sírta el magát Julcsi – nem tudja, hol van a kicsi fecskefióka édesanyja?

– Hogyne tudnám, aranyoskám – mosolyodott el az öregasszony.

– Nagyon kérem, árulja el, hogy segíteni tudjak a fecskefiókának a vár tornyában lévő eresz alatt!

– Ott van az a nagy kerek erdő, annak a közepén egy száraz fa odvában lakik egy gonosz manó. Ő ejtette rabságba a fecskét. De vigyázz! Egyedül kell elmenni a manóhoz. Segítséget nem vihetsz magaddal. Édesapádnak egy szót se ejts, miért mész a nagy kerek erdőbe. Ha csak egy szóval is beszélsz róla, a gonosz manó békává változtat, és életed végéig békaként kuruttyolhatsz egy tó szélén. Így is el akarsz menni a nagy kerek erdőbe?

     A kislány bólintott. Szemében látszott: mindenre elszánta magát. Az öregasszony ezzel még nem fejezte be a mondókáját:

– Amikor megérkezel a gonosz manóhoz, mondd meg neki, hogy szeretnél beállni hozzá szolgálónak. A szolgálat három napig fog tartani, és a gonosz manó minden kívánságát teljesíteni kell. Ha csak valamelyik kívánságát nem teljesíted, béka lesz belőled. Most még meggondolhatod, de a nagy kerek erdőben már nem lesz visszaút.

Julcsi nem gondolta meg magát, sőt, hogy már tudta, mit kell csinálnia, még nagyobb elhatározással indult neki, kimenteni a fecskemamát a gonosz manó fogságából.

     Mindjárt útnak is indult. Az öregasszony adott neki egy jó nagy hamuban sült pogácsát, ami olyan kemény volt, hogy diót lehetett volna törni vele.

– Ezt tedd el és, ha megéhezel, egyél belőle! – mondta, és elbúcsúztak.

 

A kislány a köténye zsebébe csúsztatta a pogácsát, és azonmód elindult.

 

Maga sem gondolta, hogy a nagy kerek erdő ilyen messze van. Egész nap koptatta a lábát, de nem ért oda. Estefelé elfáradt és megéhezett. Leült egy kidőlt fára az erdőben, és eszegetni kezdett. A fáradtságtól egyetlen falat sem ment le a torkán. Egy-kettőre elaludt, és reggelig fel sem ébredt. Álmában látta édesanyját, aki mosolyogva integetett neki.

Amikor felébredt, nagyon elszomorodott. Az álom annyira valóságos volt, szinte nem akarta elhinni, hogy édesanyja nincsen mellette.

     Megint egész nap ment. Alig pihent valamit. Ennek ellenére mégsem érte el az erdő közepét. Újból ugyanúgy járt, mint előző nap. Azt álmodta, hogy édesanyja átöleli és puszilgatja. Régen, amikor még élt, nem telt el egyetlen nap sem, hogy ez meg ne történt volna. Reggel, felébredve, annyira a hatása alatt volt, hogy már azon kezdett el gondolkodni, hogy visszafordul. Sokáig tépelődött magában, de végül eszébe jutott a fecskefióka, és folytatta az útját.

     A harmadik éjjelen édesanyja beszélt hozzá, és ez megnyugtatta a kislányt. Kérte, hogy mindig fogadjon szót édesapjának, és siessen megkeresni a fecskemamát. Már közel jár az öreg, száraz tölgyfához, ahol a gonosz manó lakik. Ne féljen, mert segít neki kiszabadítani a fogságban szenvedő madarat.

Édesanyjának igaza volt. Éppen hogy csak kinyitotta a szemét, a közelben megpillantotta a tölgyet. Nem is gondolta, hogy ilyen közel volt hozzá.

     Szedte kicsi lábait, lépteit szaporázva rohant, hogy minél előbb odaérjen.

A gonosz manó a fa előtt ült, és nagyon elcsodálkozott, amikor meglátta Julcsit.

– Te meg mit keresel itt? – mordult rá.

– Szolgálatba szeretnék állni, manó úr – mondta kissé félénken.

– Azt lehet – válaszolta dölyfösen. – Éppen tegnap változtattam békává a szolgálómat, mert rosszul végezte a dolgát. Nálam egy év három napig tart. Minden munkát egyedül kell ellátnod. Senki nem segíthet. Ha észreveszem, hogy valaki segít, vagy nem jól végzed a munkád, te is csúnyán megjárod. Most pedig menj, és takarítsd ki a szobákat! Ha meg leszek veled elégedve, akkor bármit kérhetsz tőlem.

Szegény kislány nem sejtette, hogy a gonosz manónak a tölgy alatt kilencvenkilenc szobája van. Ha száz keze is lenne, akkor sem végez velük három nap alatt. Ennek ellenére elkezdte a takarítást. Hiába volt ügyes, nem haladt a munkával. A szobák nagyon piszkosak és rendetlenek voltak. Segítséget nem kérhetett, mert akkor a gonosz manó békává változtatja. Elmúlt már dél, de még csak egy szobával végzett. Nagyon elfáradt.

     Gondolta, megpihen egy kicsit. Amint üldögélt a kisszéken, váratlanul valaki megérintette a vállát. Ijedten megfordult, és meglepődve látta, hogy édesanyja állt mellette.

– Jaj, édesanyám! – kiáltott fel riadtan Julcsi – Bármennyire is örülök, hogy itt vagy, de most nem lehetsz mellettem. Ha a gonosz manó meglát, akkor engem békává változtat.

– Ne félj, kislányom! Engem csak te láthatsz. A gonosz manónak hiába van varázsereje, engem nem láthat meg. Segítek neked, hogy elvégezd a munkát.

     Még mielőtt a kislány észbe kapott volna, a kilencvenkilenc szoba már ki is volt takarítva. Olyan rend volt minden egyes szobában, hogy ilyet még a manó nem látott. Nem akart hinni a szemének, és csodálkozva kérdezte:

– Te csináltad ezt a szép rendet?

– Igen – válaszolta, szemeit lesütve.

– Holnap kihajtod ludaimat legelni a rétre, de ha csak egy is hibázik este, tudod, mi vár rád?

     A gonosz manó, mielőtt otthagyta volna, a fülébe súgta:

– Nehogy valaki segítsen a ludak őrzésében, mert akkor nem lesz kegyelem!

Julcsi nem is mert arra gondolni, hogy édesanyja megint segít neki. A gonosz manónak annyi lúdja volt, mint égen a csillag és réten a fűszál. Nincs az az ember, aki kordában tudná tartani ezt a nagyszámú gágogó népséget.

 

Szomorúan hajtotta ki reggel a ludakat a rétre. Alig hagyták el a tölgyfát az állatok, ezerfelé futottak. Szegény kislány kérlelte őket, hogy jöjjenek vissza:

– Libuskáim, drágaságaim, ne szaladjatok el! Fogadjatok szót! Ha egy is elveszik belőletek, a gonosz manó békává változtat.

 

Kérlelhette őket, ám a ludak nem jöttek vissza. Nemhogy egy, de az összes eltűnt a szeme elől. Már biztos volt benne, hogy békaként éli majd le a további életét, amikor édesanyja újból megjelent.

– Ne félj, kislányom! Mire haza kell terelni a ludakat, hiánytalanul meglesz mind – mondta és eltűnt.

     Julcsi hitte is meg nem is, amit az édesanyja mondott neki. Izgatottan várta a hazamenetel idejét. Amikor elindult, alig ténferegett néhány lúd a réten. Lesz ne mulass, ha visszaér a gonosz manó tölgyéhez. Már előre elképzelte, hogyan fog kuruttyolni egy tó partján, lesve az eget, vajon nem jön-e gólya, hogy megegye.

     Lassan haladt a kis úton, és csodák csodájára egyre több lúd tipegett előtte. Nem értette a dolgot, miképpen lehetséges ez. Mire a tölgyhöz ért, a ludak hiánytalanul megvoltak. A gonosz manó kétszer is megszámolta a jószágokat, de minden egyes alkalommal hibátlan volt az összeg.

– Ezt meg hogyan csináltad, te lány? – csodálkozott el a manó. – Eddig még minden szolgálom hiányosan hajtotta haza a ludakat. Már csak egy napot kell kibírnod, és letelik az év.

 

Éjjel a gonosz manó elhatározta, kilesi, ki segít Julcsinak? Az nem lehet, hogy ez a kislány ilyen ügyes legyen.

Reggelre olyan dolgot eszelt ki, amit emberfia képtelen teljesíteni, hacsak nincs segítője.

– Elérkezett az utolsó nap, és az lesz a feladatod, hogy meg kell számlálnod, mennyi csillag van az égen, és mennyi fűszál a réten? Vigyázz, nem tévedhetsz! Pontosan tudom a választ.

 

Szegény kislány, most ijedt ám meg igazán! Hogyan lehet megszámolni az égen a csillagokat? Még ha száz élete lenne, akkor sem érne a végére.

     Nagyon elkeseredett, és pityeregve kiment a rétre, azt remélve, hogy édesanyja megint megjelenik és segít, mint az előző két alkalommal. Leült a rét közepére, és anyját szólongatta:

– Édesanyám, csak most utoljára segíts nekem!

 

A gonosz manó sem volt rest. A lány után lopózott, és egy bokor mögül nézte, mi fog történni. Annyit látott, hogy Julcsi sírdogál, de azt már nem értette, mit mond.

     A kislány hiába szólongatta édesanyját, az nem jelent meg, mint máskor. Hogyan is jelent volna meg, hiszen akkor a manó észreveszi, hogy a kislánynak van segítsége.

     

Közben a két égszínkék szeméből meg csak egyre hullottak a könnycseppek. Végül már az egész rétet elárasztották. Olyanok voltak, mintha igazgyöngyök lettek volna. Az egyik ilyen könnycsepp elgurult a gonosz manóhoz, és akkor, lássatok csodát: olyan dolog történt, amire senki sem gondolt. Az eddig gonosz, rosszindulatú manó egyszer csak megváltozott, és egy kedves, aranyos teremtés vált belőle. Mindjárt a kislányhoz szaladt, és bocsánatot kérve mentegetőzött, amiért rossz volt hozzá.

– Ugye, megbocsátasz? Nem haragszol rám? Tudom, rossz voltam az emberekhez. Kérlek, bocsáss meg! Minden kívánságodat teljesítem.

     Julcsi először azt hitte, rosszul lát és hall. Nem értette, mi történhetett. Megijedt, hátha ez is csak a manó gonoszsága, hogy becsapja a kislányt. Sokáig nem is mert megszólalni, de amikor az egyik könnycseppben meglátta édesanyja arcát, amint biztatóan néz rá, felvidult és mondta:

– Kedves manó, nem kérek mást, csak engedd szabadon a fecskemamát!

– Csak ennyi? – lepődött meg a manó. – Azt hittem, aranyat, ezüstöt fogsz kérni, meg mérhetetlen gazdagságot…

A kislány nem engedte végigmondani a manónak, amit elkezdett.

– Nem kell nekem egyik sem. Legfeljebb még annyit kérek: add vissza nekem édesanyámat!

 

A manó elkomolyodott, és szomorúan mondta:

– Sajnos, aki meghalt, azt én sem tudom feltámasztani, de a fecskemamát szabadon engedem.

     Rohant is a manó elengedni a fecskét, és az hamarosan már vidáman repült az árvai vár felé.

Alig hogy eltűnt a kislány szeme elől, Julcsi szája újból sírásra görbült:

– Szegény fecskemama hiába röpül kicsinyéhez, oly sokáig voltunk távol a fészkétől, hogy ezalatt éhen pusztult. Nem vitt neki senki enni- és innivalót.

     Ekkor édesanyja a napsugarakon keresztül üzent kislányának:

– Ne félj, drágaságom! Amíg te a manónál szolgáltál, gondoskodtam a kicsi fecskefiókáról. Mindennap vittem neki finom bogarakat, és megitattam friss vízzel.

 

Valóban, amikor Julcsi visszaérkezett a várba, az első útja mindjárt a toronyba vezetett. Boldogan látta, hogy a fecskemama hálálkodva néz rá, és mintha azt csicseregte volna: „Köszönjük a segítséget, kislány.”