Feltöltve: 2016. ápr. 4., hé

(folytatásos regény)

Édes, jóízű kísértés

 

(4. rész)

A csacsi soha nem akart tüzes paripának látszani. Komótosan ballagva vonta a könnyű kordét. Jég alatt szállította a minap megígért halat Pannának.

     Desin orrában még az udvarházbeli kislány hajának friss illatát, izmaiban az illemből kapálózva, kacarászva tiltakozó lányka – pehelynek érzett – súlyát érezte, és cseppet sem bánta, hogy szamara ványadtan haladt aznapi utolsó állomása felé. Így többet ábrándozhatott  az először az Ipoly parton meglátott, majd a földesúri háznál imént karjába kapott fruskáról. Mára megtudta nevét is: Szentő; s lánytársait kifaggatva azt is, hogy Zuga leánya Ságról.

     Akármilyen lassan haladt, csak odaért a Mál oldalában álló házhoz, ahol a kertet gyomláló, kikapós hírben álló özvegy messziről megfigyelte a kordét és „kocsisát”...

     Mire az udvarra bekanyarodott a kétkerekű alkalmatosság, addigra felért a házhoz, át is öltözött, és a tűzhely parazsát is felélesztette, jó nagy szelet szalonnát is vetett a serpenyőjébe. A sült szalonnára ütött tojás csábítóan illatozott. Sebtiben „összerántott” férfifogónak szánt  reggeli került az asztalra.

     Ropogósra keményített ingváll feszült felül, deréktól lefelé férfi-izgató szoknya lengett az asszonyon. Kontyán asszonyos kendő. Amilyent akkoriban az asszonyok viseltek olyankor, ha kedves vendéget várnak.

     Mi tagadás, a cserfes kislány iránt szerelemre lobbant fiúnak jól esett a lelkes fogadtatás. Meglepetésében csak makogva tudta kinyögni, hogy tisztelteti „nénémasszonyát”, és meghozta az apjával megbeszélt halat.

     – Mi az hogy „asszonynéném”? Alig vagyok idősebb nálad! – perlekedett csalingózva, kebleit ingerlően kidomborítva a nő. Éreztetve, hogy meg van sértve a megszólítás miatt.

     A halászlegény lángvörösre gyulladt arccal, feszélyezetten hallgatta.

     Panna pohárkányi szilvapálinkát töltött a legénynek. Nem minden hátsó gondolattól vezettetve:

     – Majd megpuhulsz ettől! Vagy, ha mégsem, akkor a másodiktól – gondolta kimondatlanul.

     A fiú elhárította.

     – Legelőször is tán a hal dolgát rendezném el – szabódott Desin.

     Úgy is lett. A halak a jéggel együtt a verembe kerültek.

     Tálaláskor a legénnyel szemben, a feltétlenül szükségesnél mélyebben hajolt Panna a tányér fölé. Réklije kötőjét már eleve lazábban kötötte meg. Két kívánatos gömbölyűsége így csaknem kibuggyanva, nyálcsorgató látványt nyújtott.

     Az étel is finom volt. Panna csak épp csipegetett, a halász előbb nem akart modortalan lenni, de vendéglátója a tányérjára döntötte az egész párálló finomságot, lágy hófehér kenyeret is adva mellé bőven. És nyomtatóul aranysárga tavalyi bort töltött poharába. Magának is…

     Viselkedése mind leplezetlenebb felajánlkozást jelzett.

     Az ifjú nem volt vak, és nem volt szent sem. Találkozott ő már korábban is kacér leányokkal, kikapós asszonyokkal… A nádban előkészített, nyári vihar, jégverés, téli havak, szelek elleni menedék gunyhók szerencsére nem tudnak, a lányok, kajtárkodós fiatal asszonyok meg  – legalábbis magukról – nem szoktak fecsegni.

     A fiú tudta az asszonyról, hogy „erősvérű” fajta. Már leánykorában is pusmogtak felőle ezt-azt. Özvegyként aztán némiképp megbocsátóan vették tudomásul kikapós voltát.

Mégis, a Szentő iránt érzett frissen támadt szerelem miatt idegenkedett kapcsolatot létesíteni a mutatós, és minden jelzésével őt bátorító asszonnyal.

     A halászlegény ingadozott. Az özvegy – környékszerte elismerten – szép asszony volt. Sok férfi álmodozott róla.

     Ha korábban fedezi őt fel Panna…  

     Ha a fiú nem látta volna meg a nagymosás napján Zuga leánykáját, vagy ha csak pár órával előbb nem elevenülnek fel érzései a csitri iránt…

     Ha!  Hajjaj!

     Bizony izzasztó perceket töltött volna a gyóntató székben, és Anzelmus atya alapos korholása után hatalmas penitenciát rótt volna rá.

     Az Ipoly menti Putifárné még egy ideig kísérletezett, sikertelenül, azután dühbe gurulva kifizette a hal árát, és dúlva-fúlva egyedül maradt a férjétől örökölt házában.

     – Olyan a kedvem, mint az ártány macskának! – dünnyögött magában a hoppon maradt asszony.

     E naptól kezdve haláláig utálta a halat.

 

 

 

(folytatjuk)

Kultúra

Orzsányi vész

BODOR MIKLÓS LÁSZLÓ