Feltöltve: 2016. okt. 28., do

(folytatásos regény)

Esküvő lesz Ságon

 

(5. rész)

 

„Aki látja a tegnapot, az tudja, hogy a mát a holnap fogja követni.

Csak aki tudja, hogy a mát őseinek köszönheti, az érti,

hogy holnap a gyermekeinek ma lesz; és ez az ő jövője.”

 

 

 

Desin azt hitte, a leánykéréssel lezárult házasodásának legnehezebb pillanata. A kegyúrtól való engedélykérés is izzasztó perceket hozott.

     Elmúlt.

     Az eskető atyákkal boldogult legkönnyebben!

     Hátravolt még a mindkét oldali ángyok, bátyák, komák, önjelölt szervezőkkel való megbeszélések végtelenbe vesző dolga. A nénék nyoszolyó- vagy ágyvető asszonyok lettek. Mindegyikük fontoskodva, egymással vetekedve emlékeztetett drága és körülményes mozzanatokra, melyek nélkül az esküvő – szerintük – szinte érvénytelen.

     A komák vőfélyekké léptek elő. Aki csak meghívottá vált, már felhúzta orrát. Sértődés lett abból is, kit milyen sorrendben hívtak meg. Aki pedig véletlenül kimaradt, az egyenesen haragossá lett…

     – Útnak, szónak, házasságról, lakodalomról szóló beszélgetésnek nincsen vége! – vakarta üstökét Mogd és apatársa, ha sikerült megszökniük a Trézsi, Mari, Juli és csak a jó Isten tudja, ki- és miféle házassági szakértő állandó kárpálása elől a méhesbeli lóca békességes nyugalmába. Egy-egy pohár szilvapárlattal öblítve torkukat próbáltak nyugságot lopni maguknak rejtekhelyükön, csak úgy üvegből…

     – Nagy szégyen a megszöktetett jány, de óccsóbb lenne! – bölcsködött a két örömapa fancsali mosollyal hányva-vetve költségeiket. Az asszonyok buzgalmára gondolva – fanyarul, mint pék kutyája a forró kiflire – összepisolyogtak.

     – A vége ugyanaz lenne, de merné-e sugallni nekik kend? – rázta fejét a két após vigyorogva.

     A jóféle ákovita aztán feloldotta gondjukat.

 

*

 

Még a két fiatalnak volt a legjobb dolga.

   Ők az esküvő végét jelző harangzúgásra gondoltak leginkább, s arra, hogy új otthonukban végre-végre magukra maradjanak.

     Nekik is nehezen teltek a napok.

     A halász is több időt töltött a rá hagyományozott víz halainak kifogásával.

     Szentő inkább az apja gazdaságában dolgozott, mert Andorás úrfi egyre merészebben kerülgette őt az udvarházban végzett dolga végzése közben. A fiatalúr ugyan észben tartotta apjaura parancsát, de a kamaszos szenvedély elég erős tud lenni…

     Ezt Orzsányi László úr is tudta, és a menyasszonnyá lett jobbágylányt első kérő szóra hazaengedte.

     Jó ember volt a földesúr. Óvta azon jobbágyait, akik annak idején, a trencsényi rablólovag támadása idején hűek maradtak hozzá és családjához. Abból se csinált nagy ügyet, ha fiai egy-egy jobbágyleányt – ha az nemhogy ellenkezett volna, de kacéran viselkedett – megkörnyékeztek. A fehérnép már csak olyan, hogy tetszeni akar, mint az illatos rózsa, a fiúkat pedig megbolondítja a rózsaillat…

     A nemes úrfiak pedig a legtöbb helyütt rászoktak a méznyalásra, mint macska az elöl felejtett szalonnára.

     A cselédlányt, amikor eljött az ideje az akkori viszonyok között, férjhez segítették az apák…

     – Teli a kas a jányotoknál. Rövidül a szoknya eleje – szólt valamelyik bibircses vénasszony.

     – Kettőbe hasad nemsoká – kárörvendett a másik vén csoroszlya.

     László úr maguk között kemény mondatokkal illette felserdült fiát, s ekkor tenni kellett az úrnak a szégyen elhárítása érdekében.

     Úgy mondták: kirántotta a tövist a bajba jutott jány lábából.

     Ilyenkor vállalta (már ha kiderült valami) asszonya korholását és a fehér csuhás barátok rosszallását. A megesett lányok körüli pletykák aztán elhaltak, különösen azután, ha később, asszonyi életében megbecsülte magát.

     Mogd annak idején életét kockáztatva értesítette Orzsány népét  és urait a veszedelemről, holott az Ipoly kiöntéseinek áthatolhatatlan limbusaiban is megbújhatott volna. Sokkal nagyobb mértékű pusztulás érte volna László úr birtokait. Ugyanígy Zuga is mentette a jószágot és társait. Így hát minden módon kedves jobbágyai voltak mindketten, családjaikkal egyetemben…

     Szentő nem kellette magát az ifiúr előtt, sőt szemérmességével távol igyekezett tartani magától. Az úrasszonytól kért és megkapott engedéllyel kimaradt az udvarház szolgálatából. Tisztán is várta a menyegző napját.

 

*

 

A vőlegénynek a várakozás hónapjaiban nem fogyott ki a nótája:

 

Rózsapiros felhő az égen,

 

szerelem a kislány szívében.

Addig lesz szerelem szívében,

míg piros a felhő az égen.

 

Ipoly partján hallgat a malom,

gyere ki a partra, angyalom.

Körülvesz a csillag sugárral,

búgó esti szellő dalával.

 

Zavaros az Ipoly, ha megárad,

 

meghalok én, édes rózsám, utánad.

Ha meghalok, rózsám, teérted,

rózsám, az is csak a te vétked

 

     Húsvét után aztán, a Sági templomban megvolt az ifjú pár harmadik kihirdetése.

 

 

 

Esküvő az Ipoly mentén

 

A lakodalom napján a „jánháznál” a menyasszonyt rendes szokás szerint felkontyolták. E napon a násznép tagjait nem küldték robotba.

     Mogd háza előtt felállították a feldíszített legényfát.

     A menyasszony kelengyéje már az esküvő előtti nap szekerekre került, és útnak indították Orzsány felé, a fiatalok új otthonába.

     A túllelkesült rokon asszonyok javaslatait nagy nehezen sikerült közelíteni a valóságos lehetőségekhez… Ha rajtuk múlott volna, akkor Desinék esküvője messze meghaladta volna a jobbágyságra írottan-íratlanul megszabott pompázatosságot. S a házasulandók családjainak erejét is sokszorosan meghaladta volna.

     Az esküvőt övező ünnepi szokások megtartása így is jócskán megcsapolta a házasulók családjainak vagyonkáját.

     Jókedvűnek szánt ugratásokkal fejezték ki örömüket a legénytársak: a menyasszony kocsijának kerekét az éjjel földhöz cövekelték a mokányok. Desin fogatának lovai is eltűntek ugyanekkor. Csak a mindennapi kordéhúzó csacsi billegette füleit a jászol előtt.

     Vajad legényeinek nem adott nagy munkát a jókedvű latrok megtalálása. A menyasszony és vőlegény szekerébe az elkövetőket is befogták, majd áldomás ellenében engedték el őket. Megkerültek a vőlegény szekere elé való lovak is, szerszámostól.

     A felpántlikázott, ünneplőbe öltözött násznép és a hozzájuk csatlakozott távolibb rokonság, komák, ángyok sora végül csak felérkezett a dombon épült Szent Márton Egyházához.

     Az igent a házasulók határozottan, bár elfogódottan mondták ki. Könnyezni mégis az örömszülőket lehetett látni.

     Két napig bírták a fiatalok a lakodalom viszontagságait, azután kihasználták a vendégsereg túllelkesült mámorát. Titkon kocsira lopóztak, befogták a szürke és pej csikókat, elkötötték felpántlikázott kocsijukat, és megszöktek.

     Ganádig hajszolták az igavonókat, a Börzsönyi elágazás után megcsendesedve haladtak.

     Orzsányba érkezve, amint a vérük parancsolta, végre összeborulhattak a fiatalok.

     A hajnal pillanatról pillanatra változó sugarait a ház oldalának támaszkodó padon csodálták meg. A lócán való gyönyörködés nem vált állandó szokássá. Mindkettejük munkája kora hajnalban kezdődött.

 

*

 

A halászgazdát várták emberei, akiknek meg kellett mondani,  melyik vízen ellenőrizzék a szerszámokat, és a benne rekedt halakból teljesíteni a szolgáltatásaikat. A saját mennyiséget megrendelőikhez, illetőleg a piacokra is ki kellett szállítani, ami pedig még megmaradt ezeken felül, azt a tóba juttatni.

     A szárítani való zsákmányt is fel kellett dolgozni. Várták a vevők a környékbeli vásárokon a szárított halat is.

     Dolgot adott a halállományt dézsmáló emberi és a vadon élő állati ellenségek fékentartása is. A halászgazdának száz szeme is kevés lett volna...

 

A jót könnyű megszokni.

     Rövid idő múlva a fiatalok már ténylegesen otthonuknak érezték saját házukat. Egymás megpillantása lobogó lángból, békés családi tűzhelyen égő világító, meleget adóvá lett tavasz felé.

     A legény átlényegült felelősségtudó, szerető családapává, halászgazdává.

     Amikor pedig a fiatalasszony szoknyájának hossza rövidülni kezdett, akkor a menyasszony végérvényesen átnemesült családanyává.

     Egyre-másra jöttek gyermekeik, orgonasípszerűen.

 

 

 

 

 

Kultúra

Orzsányi vész

BODOR MIKLÓS LÁSZLÓ