Feltöltve: 2016. jan. 11., do

A rohadt életbe! Még mindig esik.

     Tegnap is bőrig áztam. De szó szerint, olyan szinten, hogy még a kombiném is átázott.

     No, ez nem fog megismétlődni – gondoltam. (Már tegnap is forrófürdő plusz kalmopyrinnel kellett elejét vennem a meghűlésnek.)

     Jól be is öltöztem. A rétegesen öltözködjünk elv szerint, a számtalan göncöm tetejébe még magamra húztam egy fehér esőkabátot is. Ami persze eléggé szűk volt ennyi rétegre, úgyhogy nagyjából egy jól kitömött szafaládéra emlékeztetett amúgy elegáns megjelenésem. No, de nem baj, lényeg, hogy ezúttal nem ázom el.

     Mi legyen a cipővel? A jó kis gora-tex bakancsom nyersgumi talpa folytonossági hiánytól szenved, ahol viszont remekül fölszívja a vizet, akár egy szivacs. Ebben nem mehetek. Marad hát a bundabéléses normál utcai csizmám, rücskös gumitalppal. Talán nem ázik át hamar. Arról persze sejtelmem sem volt, milyen istentelenül csúszik a jégen.        Hamar megtudtam! Viszonylag zökkenőmentesen jutottam el a Vérmező un. felső sétányáig, ahol aztán akkorát vágódtam, mint egy ólajtó. A rohadt életbe! – mondtam újfent. (Úgy tűnik, ma már mindenről csak ez a finom megjegyzés jut majd az eszembe.) Megpróbáltam felállni, de nem sikerült. Mihelyt a csizmám talpa találkozott a vizes jéggel, már csúszott is, ahogy csak kell. Közben a minimum 80 kilós degesz bevásárlókocsim is rám csúszott, csak mint hab a tortán, ezzel sem könnyítve az amúgy sem rózsás helyzetemen. Ekkor persze, már pukkadoztam a röhögéstől, mert elképzeltem, vagyis kívülről láttam a komikus jelenetet, amint egy jól kitömött fehér szafaládé vonaglik a jégen, egy körülötte csúszkáló dagadt fekete járgánnyal, és megpróbálja magát egyenesbe hozni.

     Na, ekkor tűnik föl egy – a hajnali esőben bóklászó – hajléktalan, aki az út szélén megállva, döbbenten nézi a szerintem igencsak szórakoztató szituációt. Neki volt esze – gondoltam. Ő bezzeg nem az úton jött, hanem a füvön. Ő tudja miért!

     – Segítsek? – kérdezte.

     – Nem vagyok biztos benne, hogy jó ötlet – mondtam fuldokolva a nevetéstől.

     – Ma már én is elvágódtam néhányszor.

     – Na látja. Jobb, ha ott marad, ahol van.

     – Talán ha nem nevetne, könnyebben fel tudna állni.

     – Nem hiszem.

     – Azért segítek.

     – Hát jó, próbáljuk meg.

     Ezzel óvatosan a jégre lépett, és a karomnál fogva megpróbált fölhúzni. Mondanom sem kell, hogy a következő pillanatban már ketten fetrengtünk a röhögéstől az esőben a jégen, a körülöttünk hol jobbra, hol balra csúszkáló járgánnyal. Végül is be kellett látnunk, hogy ez az a jég, amiről egyszerűen nem lehet felállni. Sehol egy talpalatnyi vízszintes hely, ahol megvethetné a lábát az ember. A legalább hat méter széles járda teljes széltében tele keményre fagyott, jéggel borított hóbuckákkal, a felületükön kajánul csillogó vízréteggel.

     – Na, próbáljunk meg valahogy négykézláb lemászni az útról – mondtam még mindig nevetve.

     – De mi lesz a kocsival? – kérdezte.

     – Majdcsak kihúzzuk valahogy.

     Erre ő meglódította a kocsit, ami kicsúszott a füves útszélre, mi meg óvatosan, négykézláb utána másztunk.

     – Azért köszönöm, hogy vásárra vitte a bőrét.

     – Sajnálom, hogy nem sikerült – mondta csalódottan.

     – Dehogynem – mondtam. – Látja, hogy kinn vagyunk a jégből.

     – Kint, hogy a fene egye meg – mondta halkan, némi mosollyal a bajusza alatt, és elballagott az esőben.

     Én meg arra gondoltam, hogy uramisten, a hajnali körutamnak még csak az elején tartok. Mi lesz még ebből? Ám a figyelem csodákra képes. Többször nem estem el.

 

ui.

(Ám csakúgy, mint tegnap, ma is bőrig áztam. Ezúttal azonban nem fölülről lefelé, hanem alulról fölfelé. A jó kis esőkabátomon végigfolyó víz ripityára áztatta a sínadrágomat, úgyhogy mire hazaértem, már bokától combközépig álltam a vízben. S mert nincs más hátra, mint előre, akkor most jöhet a forrófűrdő plusz kalmopyrin, csakúgy, mint tegnap, ezúttal azonban megfejelve némi jégzselével – kutyaharapást szőrivel – a hátsó fertályomra.)

Hajnali burleszk a jégen, esőben

Kultúra

MARSALL ÁGNES