Csepkéről, a várkisasszonyról álmodtak, aki ábrándos tekintettel kémlelte az utat: nem jön-e, apjával az élen, a vadászatra ment férfinép?

 

Így, ha vendég volt a várban, jobban szeretett itt élni, mert a kislányból apránként kisasszonnyá átvirágzó gyereklány bizony sokat unatkozott, amikor itt töltötték napjaikat. A kisasszony szívesebben volt apja orzsányi vagy nagyapja váci udvarházában, ahol több volt a hely, és lágyabb, puhább az élet. Egy díszes kardkötőt hímzett éppen, amelyet magával is hozott. Már csak kevés varrnivaló maradt rajta.

     A borostás, vad külsejű várbéli legények, a csúzzal küszködő várnagy meg elnehezült felesége kevés szórakozást jelentettek neki.

     Nem is értette apját, aki viszont itt volt elemében. A keménykötésű legények közé gyakorta beült a rőzsetűz mellé, hol egy volt a katonák között, nem látszott meg a rangja, király úrtól kapott udvari tisztessége. A bort ugyanúgy csobolyóból itta ilyenkor, mint vad kinézetű vitézei, és markában a kard vagy a kopja ugyanúgy feszült férfias viadalok közben, akár amazokéban.

     Hébe-hóba anyjának még az estebéd idején is a szolgálót kellett utánameneszteni, hogy a vacsorát az ő körükben költse el.

     Anyja is, ő is duzzogtak ilyenkor, csakhogy csak módjával lehetett tenni, mivel Tamás nembéli PiryTamás úr nagyon keménykezű ember volt! Háza népével nyájas volt, bár ennek a jóban-létnek az volt az ára, hogy még a szemöldöke rándulásából is érteni kellett! Csizmája sarka is másként koppant, amikor haragudott valamiért. Ilyenkor még asszonya is elfelejtett zsémbelni. Férje haragjával szemben az ő szava is csak annyit ért, mint téli vihar ellen az ablakra feszített csipkefátyol.

 

Más volt a helyzet, amikor, mint most is: vendég járt a várban. Ilyenkor mozgalmasabb, színesebb volt itt is az élet!

     Piry Tamás úr állítólag távoli atyafiságban volt a réges-rég felkoncolt Koppány vezér családjával. Gazdag ember volt, azonban Orzsányi János úr nem a gazdagságát kedvelte benne – vagyona magának is volt tisztességgel –, hanem valamikor, még András király úr idejében együtt járták meg a bajor meg a karantán nép földjét követségben. Máskor Bizáncba vittek levelet, ahol még láthatták élő mivoltában a szentnek mondott László úr leányát, a mostani bizánci császár úrnak édesanyját.

     Apródtársai voltak előbb Bebek országbíró úrnak, majd az apródságból kinőve együtt kerültek Béla úr szolgálatába. Legénykorukat ilyesformán együtt töltötték, aztán megházasodván, Piry Tamás úr hamarább, Orzsányi János úr későbben, elmaradtak az udvartól. Tisztességgel átadván persze a szolgálattételt fiatalabbaknak. Ma már mindketten birtokaikon élnek. Birtokaik szomszédosak. Hivataluk is összekötötte őket sok-sok szállal. Találkozásaik, ha meg is ritkultak, mindig ünnepet jelentettek egymásnak és családjaiknak. Amikor, így tavasz tájt vagy nyáron apja felkeresi Damásdi birtokán Zuvárt, illő kísérettel meghívja Orzsányi János urat, birtokszomszédját, osztályos társát vadászatra. Ezt követni szokta Tamás úr meghívása Perőcsény melletti udvarházába, vagy a felette való Salgó várába.

Most épp itt időzik János úr, aki most elhozta középső – László – fiát is. Ugyan e pillanatban éppen csak a jó Isten annak megmondhatója, hogy merre űzik a vadat a férfiak. Már korán reggel elvonultak nagy lódobogás, kopócsaholás közepette. Erdei disznóra mentek, és ilyenkor a lányfélét nem vitték soha magukkal. Kisebb vadra persze örömest ment a kisasszony is. Magával vivén kéklábú sólymát, kiköcsén ölyvei valamelyikét, azzal mulatván magát, sokat vadászott maga is. Ám az erdei disznó nem tréfadolog. Munkát ad az egész embernek is. Ilyenkor a bástyán való merengő várakozásból áll a leánysors...

     Persze, mindeközben a kéznek is járnia kellett ám a hímzésen, mivel amilyen kemény ember volt apja a vár, a birtok meg a család ág-bogas ügyeiben, ugyanúgy ráncban tartotta anyja a leányát.

– "Nagyúr leányának is dolgosnak kell lennie, hogy a munkát maga is meg tudja követelni!"– pörölt véle, ha tétlenségen kapta.

     Aztán, ha soká is, poroszkálva közelgett az előre küldött várbéli legény:

– Jönnek már, Nagyasszonyom! Tamás nemzetes úr előrezavart, hogy víz melegedjék! Étel teríttessék! Éhes is meg poros is a had.

– Nagy disznót ejtettek az urak, kettőt! Meg kisebbet is vagy hármat hoznak hátul a terhesek! – újságolta a nap eseményeit a fáradt legény, majd folytatta:

– De meg ki is száradtunk mindahányan – nyelt nagyot csalafinta mosollyal a vitéz.

– Jól adod, te legény! – kacagta el magát anyja. – Adjatok ennek a derék korcsmavirágnak egy kupát! Mert ez többet nem szól a szája padlatához száradott nyelvvel! – szólt az összeverődött szolgálóknak.

     Akkor már lováról szállt le a legény, és nevetett maga is, pedig ha a "korcsmavirág" jelzőt netán a váci búcsún kapta volna, hát bizonyosan vérontás lett volna a dologból. Persze, ha ott is nem urának asszonya osztotta volna ki reá.

     Lassan felértek a többiek is. A leszúrt vadakat elrendezték az udvaron két fáklya közé, még tüzet is raktak mellettük, amint azt illik. A vár népe csodájukra járt.

     A legnagyobbnak hosszú szép sörtéi meredeztek, és annak agyara is tiszteletre méltón villogott a tűz fényében. A második valami öreg koca lehetett, csakhogy, amint mondják, ez volt a vadabb. Ezt Piry Tamás úr sebezte meg legelébb nyilával, majd kopjáját is belevágta. Leszorítani véle azonban nem tudta. Három ökör is kevés lett volna a megállításához. Igaz: eltörött a dárda nyele!

     Kevésen múlott, hogy a lovat és megsebzőjét csúffá nem tette, ám Orzsányi János úr lovásza és pecére a kopókkal időben jött! Elterelték a sebzetten dühöngő koca figyelmét. Végül az ifjú Piry László úr rontott elő a sűrűből. A csatlósok közül előtörve, az addigra teljesen megvadult kocára szaladott késével.

     Félelmetesen hörgött a disznó a kopók gyűrűjében! Forgott, mint a tűzmotolla, hanem a fiú jókor vágott a torka alá a tőrrel. Rátérdelt a most már halálosan sebzett, leroskadt vadra, majd még két döfést ejtett. Amint a vergődő vad izmai elernyedtek, felnézett apjára, meg a közben odaérkezett Orzsányi János úrra.

– Ember vagy magadért, Piry Tamás fia, László! – nevetett rá apja öreg kenyeres társa.

– Elcsorbult belé a késem! – keseredett el a fiú.

– Sose bánd azt a vasat! Apád életéért csorbult meg az, fiam – szólott Orzsányi János úr.

– Ímhol az enyém cserébe! – kínálta a magáét a vendég nagyúr.

A fiú úgy nyúlt a szép, kövekkel kirakott tokban lapuló késért, mint akit nagy kitüntetés ért:

– Becsülettel viselem majd! – fogadta meg komoly arccal.

 

Mindezt azonban nem a vadászok, hanem a kotnyeles katona mesélte volt el a várban az otthon maradottaknak. Köztük volt a kisasszony szobaleánya is. Az még azon melegében továbbcserfelte kis úrnőjének.

 

*

 

Az estebéd a szokottnál is dúsabb külsőségek között telt.

     A szép és eredményes, férfias vadásznap után mindkét nagyúr szépen kimosdott, és hajukat is átkente friss olajjal csatlósuk. Díszes "palotai" köntöst öltöttek mindketten. A fiatal László úr is ünnepies mentét vett fel.

     A kisasszony öltöztetése is gondosabb volt a mindennaposnál! Anyja is a szokottnál izgatottabban sürgött körülötte, amint öltöztette. Mozdulatai már-már a kisleánykori babusgatásra emlékeztettek. A szolgálattevő lányt elküldte.

     A kisasszony nem értette az okát.

– Hogy tetszik neked Piry Tamás úr legényfia? – kérdezte anyja, amikor maguk maradtak.

– Csak nem tettem valami illetlent?! – rebbent meg a leány.

Elpirult, mert amint a vadászatról visszajött a csapat, bizony tekintete tovább ragadt a fiún, mint más esetben szokott. Attól tartott a kisleány, hogy valamelyik kotnyeles lánycseléd észrevette "hosszú" pillantását, és beárulta anyjának, aki most büntetésből eltiltja a fiú közelségétől. Arca rákveresre gyulladt, kis híján elsírta magát.

– Nem tapasztaltam semmi illetlent, de nem kell kimondanod a választ: már feleltél! – ölelte magához leányát, aztán kisietett.

 

Szobájában ura várta.

– Hajlik a fiú felé! – mondotta az apa kérdő tekintetére.

Orzsányi János úr megenyhült arccal bólintott. Megérintette asszonya kezét és kisietett.

– Mondd meg Piry Tamás úrnak, hogy nem öltözik hiába! – parancsolt legényére.

     Hogy apa és fia között mi hangzott el, nem hallatszott ki igazából, csak Piry Tamás tettetett dorgálása:

– Mit ölelgetsz engem? Nem vagyok én vászoncseléd! Az irgalmát neki: hát most meg ugrál, mint a pádovai talján majma! – aztán, amint kijött, nevetett az arca.

 

A vacsora végén aztán a vendég úr megemelte szép mívű serlegét.

– Nagy nap ez a mai! Fiam ma megmutatta erejét. Aki apját meg tudja védeni sebzett erdei koca dühétől, az háza népét is megoltalmazza már a mindennapok harcaiban! Szállok hát az úrhoz, régi barátom és harcostársam, nemes Orzsányi János úr. Te ma tőrödet adtad fiamnak a kicsorbult helyett. Adsz-é hozzá neki hites társat is, akit megvédjen véle? – kérdezte.

 

Mindenki a Csepkére nézett – ő kevés híján elsüllyedt restelkedésében.

– Én adom a lányt, ha maga is szívesen megy! – felelt apja. – Bár azt hiszem, talán még korai néki a saját tűzhely. Még a télen hozzáfogott egy kardkötő hímzéséhez, aztán még nincsen készen vele. Addig nem mehet pedig! – szólt.

– Hát nem enged! – rebbent meg a kisasszony. – Már hogyne volna készen! – feledkezett meg magáról egy pillanatra, amire nagy kacagás következett.

 

Állt a vigalom aztán hajnalig. Hogy egészen pontosan mi történt, az már sose derül ki, a krónikákba nem került bele. Csak annyi, hogy az Alsó Orzsányi Piry család fia és Orzsányi János leánya elmátkásodtak.

 

Megírják a krónikák, hogy az esküvő, talán Zuvári eljegyzésükre gondolva, vagy más valamiért Sági Zsidód mellett, Szent Mártonnak szentelt egyházában köttetett meg. A fiatalok előbb Dávidrévén laktak a fiatal férj anyjától rászállt ági birtokán. Később Orzsányba költöztek, gyermekeik ott születtek, és a Boldogasszony völgyben álló szentegyházban részesültek a keresztség szentségében.

 

A fiatalok boldog éveket éltek. A földek dúsan termettek, gulyájuk, ménesük, kondájuk nyájaik szépen gyarapodtak. Szerelmük három életerős fiút, két szép kislányt virágzott. László a család szeretetén túl mind több megyei ügyet vett át öregedő, elnehezülő apjától.

A Hont megyei ügyek száma mind több és több lett. Király uruk sűrű gondok között élt.

Zólyom, Liptó és Árva vármegye 1315 körül került vissza a királyhoz, amelyek élén eddig a kényszerből a Csák Máté-familiáris Balassa Doncs állt, de ekkor visszatért a királyhoz. Ekkoriban halhatott meg Kán László erdélyi vajda, akinek helyére a már királyhű Pok Miklós került. 1316-ban a király megszerezte Ákos István fiaitól Diósgyőrt, a Kőszegiektől pedig a baranyai Kőszeg várát. 1317-ben az Amadé-fiak újra fellázadtak Ung vármegyében, de a király ottani váraikat is sorban megvívta. Debreceni Dózsa vezetésével a király erői a debreceni csatában legyőzték a Borsákat, szétzúzva ezzel Borsa Kopasz tartományát.[3]

Csák Máté hatalma a rozgonyi csata után meggyengült, de még így is elég erős maradt ahhoz, hogy a király óvatos legyen vele. 1316-ban elvette tőle Visegrádot, majd 1318-ban Komáromot, de az ország északnyugati része csak a nagyúr 1321-es halála után került Károly Róbert ellenőrzése alá. Végül 1323 első felében az addig kényszerűségből Temesváron tartott királyi székhely is átkerült Visegrádra.[3]

1323 után Károly Róbert tárnokmestere, Nekcsei Demeter segítségével fokozatosan nagy léptékű gazdasági reformokat hajtott végre.[3]

 

*

 

Vajad, vitézeivel, behozta, amint ígérte, Karcsa fia Öszöd úr jobbágyait. Nem mindet...

Három lator nyíllal a hátában fordult le lováról. Kettőnek buzogány szakította be a fejét. Maga Öszöd úr több sebből vérezve, lovára kötözve ért be az udvarház udvarába. János úr legényeinek is véres volt az inge, egyikük pedig saroglyán nyögve jutott a sági monostor gyógyító páteréhez.

     A többiek szoros gúzsban, lehajtott fejjel vallották ki bűnüket. A latrok a várpince börtönében várták ki ítéletüket.

 

*

 

Szörnyű napra virradt Orzsány falu. Mogd, a halász rohant be a hírrel:

­­− Nyakunkon a sereg! Talán Csák Mátyus úr valamelyik atyjafiának hadai dúlnak! Meneküljetek, mentsétek a jószágot is!

− Szalka felett éjfélkor vöröslött az ég. Hagytam a vejszékben a halakat, hallottam a Pásztóiakat, a Béli népet, a Ganádiakat futni.

− Fut az egész Ipoly mente. Ez most nagyobb baj, mint mikor Sáró nembéli Demeter úr emberei jöttek dúlni pár lovassal! Ezek, a mostaniak pusztítanak, égetnek, rombolnak, zúznak mindent.

 

A falu népe szokva volt a bajhoz.

    Bát nembeli Opos úr már jó pár ősszel hamarabb megépítette Hont várát. Ám a Csehi uraság csapatai, egy csetepaté során az amúgy is nehezen védhető erősséget, a folyó gátjainak elzárása után megvívták, és elpusztították.

    Nem messze sötétellik Salgó3. vára is.

 

A falvak népe megszokottan szenvedte a hatalmasok időnkénti támadásait. Többnyire azért fosztogatásaik csak annyira terjedtek, hogy a nép és a nemesek javait megvámolják, de azért a jobbágyok adójukat ki tudják fizetni. Túl voltak már pár fosztogató banda dúlásán. Az egymással is vetélkedő urak meg-megrohanták a községeket. Felégettek pár házat, megölték a férfinép öregjét, láncra fűzték a foghatós fiatal férfinépet, lovukra emelve egy-egy csinosabb lányfélét. Olykor még a nemes urakat is lovukra kötözték, és csak váltságdíjért engedték szabadon. Mégis, általában csak kevesen kerültek a kezükbe. A nép eddig túlélte a rablók betöréseit.

     A prediális uraknak érdekük volt a martalócok ellen megvédeni jobbágyaikat.

 

Ezekben a villongásokban bizony vér is folyt, nem is kevés! Bizony nem jutott eszébe azoknak, akik azzal a magyar vérrel az Ipoly völgyének földjét, a Börzsöny sűrűjének, tisztásait áztatták, hogy nagyon nagy szükség lenne arra később...

     A későbbi kor embere elgondolkodhat, hogy már ekkor nem volt- e tudatosság a mögött, hogy az idegenszívű, német, szláv, kun, müszülmén és más gyökerűek a magyar lakosság megtizedelésére törekedtek.

     Kései korokban, amikor megfogyatkozik a magyarság az értelmetlen tusakodásban, és többségbe kerülve ellakja az ősi földet a pótlásukra behozott idegen népesség. Az idegen gyökerű, lelkiségű urak szándékának megfelelően!

 

*

 

Eleddig időben jöttek a híradások. Aki tudott, elrejtőzött. Néhányuk a hegyek közé, mások az Ipoly limányos nádasaiba. A lóállományt a kiterjedt mocsarak közé, a lábas marhát Borsa, a birkát Bagod pásztor vezetésével hajtották elsőként tova, fel a Börzsöny rejtett üverei közé. A disznók mentése jobban ráért, amúgy is az erdőn makkoltatva tartották. Ami épp a falvakban, puszta birtokokon volt, utána menekítették ki, mert az izsmáelita, müszülmén vámosok szerecseny csatlósai azt tisztátalannak tartották. A hozzájuk állt martalócok nem voltak olyan finnyásak, nekik a szalonnát, bort nem tiltották torzonborz szakállú pópáik.

     A nemes urak családjaikat részint a távolibb királyi Hont várába, részint a közelebb eső Salgó várába menekítették.

 

A termény hamarsággal eltűnt a vermekben. Mikorra az élést rejtő gödröket betemették, ráhordott komposzttal felismerhetetlenné tették sebtiben, a mozgékonyabb fiatal parasztok már a hegy belsejében terelték az állatokat.

 

Ercse – a bíró – lassan, vontatottan készülődött.

− Nem lehet a baj akkora! A Csák nagyurak hadai máskor is kirajzottak a Nyitrai várból – vonogatta vállát.

− Majd elvisznek pár tehenet, elhajtanak néhány birkát, és egy darabig nyugalmunk lesz. – legyintett a bajra.

Elsiette a baj lekicsinylését!

 

*

 

A menekülést halogató bírót lángoló háza udvarán döfte keresztül Mátyus úr testvéröccsének cseh zsoldosa.