top of page

Feltöltve: 2016. febr. 28., do

Ma reggel azon gondolkoztam, hogyan válaszoljak egy olyan kérdésre, amellyel mint nyugdíjas gyakran szembesülök: „Mivel töltöd az idődet?”. Értem a kérdést, bár többnyire férfiak teszik fel, akiknek nincs sok fogalmuk arról, hogy mennyi teendő van egy jól tartott háztartásban. 

 

Vegyünk egy öregasszonyt, aki örül, hogy még viszonylag egészséges, de kevés pénze van az élésre.  Az egészséges fogalmat úgy kell elképzelni, hogy beleférnek a sok fájdalommal járó nyavalyák, amelyektől még sokáig élhet az ember, mert nem halálosak és nem minősülnek betegségnek. Csak éppen velejárója a kornak.

     Nos, ennek az öregasszonynak – történetesen nekem – segítsége nincs, mindent magának kell elvégeznie. Takarítás, bevásárlás, főzés, mosogatás, mosás, vasalás, adminisztrációs feladatok, számlák, posta, újságok elolvasása (mert tájékozottnak kell lenni), levelek olvasása és megválaszolása, és végül írni, írni és még írni. Rengeteg meghívó között válogatni, mert a régi menetrendet már nem győzöm, csak a legfontosabb eseményeken veszek részt. A rám gondoló emberek figyelmen kívül hagyják, hogy már nem vagyok képes annyit vállalni, mint 20 évvel ezelőtt, hazatelepülésem idején. Bármennyire is szeretném, nem vagyok örökifjú.

     A felsorolásból eddig kimaradt a saját ápolásom és kondícióban tartása. Pl. régi szenvedélyem a tenisz.  Azelőtt heti három órát töltöttem a pályán. A páros partiból azonban idővel kikoptak mellőlem a játszótársak, ezért maradt a szingli játék hetenként egyszer.  Az edzőm afféle  megjegyzéseit, hogy „na, ezt a labdát még el lehetett volna érni”, jóindulatú türelemmel hallgatom, legfeljebb néha teszem szóvá: „Amikor majd maga is eléri ezt a kort, s nem éri el a labdát, gondoljon rám!” (Éppen feleannyi idős, mint én.)

     Gyógytorna nélkül valószínűleg már mozdulni sem tudnék. Autóm nincs, mindenhová gyalog megyek vagy villamossal. A régi típusúk lépcsője iszonyúan magas, ha szatyrokkal megrakodva kell felszállnom, kész kínszenvedés.  

     Sok külföldön élő barátom van, gyakran jönnek haza, a be nem vallott honvágy mégis csak vonzza őket…. Mindig örömmel meghívom őket vacsorára, néha szállásra is, ha megelégszenek az „egérlyukkal”, azaz pici irodámmal, benne a keskeny heverővel. Kiállításokra kell kísérnem őket; ha éppen egy jó kiállítás kínálja magát, mint amilyen a Csontváry volt, amelynek híre külföldre is eljutott, azt háromszor is meg kell néznem.

     A Kaliforniában élő unokám két hétig volt itt. Sajnos nem beszél magyarul, viszont minden érdekli, záporoznak a kérdései. Sok energiát kivett belőlem.

     Idén érkezik unokahúgom és egyben keresztlányom ugyancsak Amerikából. Két hétig lesz a vendégem. Ő a hetvenes évek legelején, New Yorkba érkezett hozzám. Úgy hitte, hogy csak látogatóba. De én rászóltam, hogy eszébe ne jusson visszamenni Pestre, nagy hiba lenne. Két évig laktunk együtt, amíg férjhez nem ment. Remekül megvoltunk, ő utál főzni és imád takarítani. Én nagyon szeretek főzni és utálok takarítani.  Most is örömmel nézek elébe a látogatásának, sokat fogunk nevetgélni. Csak most kisebb lakásban fogunk meghúzódni és sűrűn egymásba fogunk botlani. Ha Isten is úgy akarja, őt majd koncertekre viszem, ugyanis mindketten zeneszeretők vagyunk.

     Közben rengeteg idő telik el azzal, hogy valamit keresek. Ez tipikus velejárója az egyedül élésnek, mert az agyam egyfolytában cikázik egyik témáról a másikra, de soha nem arra összpontosítok, amit éppen teszek, ezért gyakran elfelejtem, hogy mit is akartam megtalálni. Útközben megakad a szemem valami rendellenességen, pl. mit keres itt a szemüvegem, vagy a telefonom, amikor nem itt lenne a helye. Apropó, van olyan barátom, akinek Londonban olyan telefon előfizetése van, amely megengedi, hogy külfölddel egy órát beszéljen ingyen.  Ilyenkor egy órámnak lőttek. De általában nem sajnálom, mégha épp tévét néztem is, mert nagyon gyatra a műsor, tisztelet a kivételnek.

     Ugyancsak a napi teendőkhöz tartozik – a vele járó frusztráltsággal együtt –, hogy valaminek a kinyitásával bajlódom.  Keményen küzdök a különféle konzervekkel, üvegekkel, csomagolásokkal. Némelyikhez dinamit kellene. Nem tudom, kinek van elég erős keze pl. egy pillepalack kinyitásához szerszám nélkül? Főleg amióta ezek a palackok olyan vékonyak és hajlékonyak lettek, hogy semmi ellenállást nem fejtenek ki a kupak lecsavarásának kísérletekor.

Másik szomorú tapasztalatom, hogy háztartási gépeim rendszerint a garancia lejárta utáni napokban mondják fel a szolgálatot. Ráadásul mindig újat kell vennem belőlük, mert nem javíthatók. A megszokott régi szervizek amúgy is kivétel nélkül mind megszűntek.

     Kénytelen voltam ráfanyalodni a nagyáruházakra, minden ódzkodásom ellenére, pedig eladót már csak akkor látok, amikor kénytelen-kelletlen magam kiválasztottam valamit és már fizetnem kell.  Ráadásul minden írásbeli útmutatás mikroszkopikus méretű betűkkel van ellátva. A használati utasítások, a tartalmi leírások, a gyógyszerdobozon lévő figyelmeztetések – mind-mind olvashatatlanok. Az olvasószemüvegek sem segítenek, nagyító üveg kellene hozzá, az effélét árusító spéci üzletek viszont már megszűntek. Mindennek szívósan utána kell járni. Az interneten próbálkozom, de ez sem olyan könnyű, mint ahogy sokan hiszik. Pénznek és bankszámlaszámnak ott semmi keresnivalója. Látatlanban nem vásárolok, tehát végül is oda kell mennem, el kell kapnom egy vállalkozó szellemű alkalmazottat, aki hajlandó információval szolgálni – s mindez elég fárasztó.  A keresztrejtvényem – amelynek fejtése az agynak az öregedés elleni csiszolását szolgálná –szintén apró betűs, oda is nagyító kell.  A gyógyszer mellé rendelt útmutatóhoz csak akkor juthatok hozzá, amikor már méregdrágán megvettem a készítményt. S ha egyszer megvettem, akkor már inkább beveszem, megkockáztatva, hogy allergiás reakciót vált ki nálam.

     Mondhatni, a világon semmi tekintettel nincsenek az „aranykorban” lévőkre. Különben ezt a kifejezést is Amerikától vettük át. Mint megannyi más rosszat, holott – habár egyre kevesebb – akadnak még jó dolgok is, amiket érdemesebb lenne meghonosítani.

     De nem szóltam még egy ugyancsak gyakori öregkori kellemetlenségről,  a magasan lévő égők cseréjéről. Ehhez bizony létra kell. Azelőtt két perc alatt megoldottam a dolgot, most viszont már a házfelügyelőt kell mozgósítanom, mert nincs szükségem arra, hogy leszédüljek és összetörjem magamat. Már csak azért sincs, mert nem szeretném feleslegesen terhelni az amúgy is nagy bajban lévő egészségügyet.

     S végezetül a nagy mumusom: a számítógép. Alapjáraton óriási segítség, most is ezen pötyögtetem be napi elfoglaltságaim és bosszúságaim krónikáját, ám az örökös túlfejlesztésekkel ki tudnak kergetni a világból. A rám erőszakolt újabb és újabb programok rendre kifognak rajtam, ifjú számítógépzseniket kell felhajtanom, hogy boldogulni tudjak.

     Szóval elmúlt az idő, de élni kell azt az életet, amelyet ránk hagyott a sors. Én hálás vagyok mindazért, amit kaptam a Teremtőtől. Jó szülőket, jó genetikát, sok örömöt. És persze bajt, bánatot is, viszont ezekből tanulhattam a legtöbbet... Kaptam sok jó barátot és szeretetet.

     És kaptam egy kissé megkopott, ám még mindig érdeklődő és még mindig közlékeny agyat. Amellyel, íme, elmondhattam, hogy mivel is tölti idejét egy öreg nyugdíjas...

Aranykor

Kultúra

NÁDASDY NIKOLITS ANDREA
bottom of page