Kisgyermekkoromban a karácsonyi ajándékot még nem kapni szoktuk, hanem a Jézuska hozta, pontosabban a különböző rokonokkal melléknevesített Jézuskák! Aszerint, hogy a gyermeki, unokaöccsi óhajokat kinek-kinek közvetítésével hallgatta meg az újszülött Istengyermek.

      Az első puskát apám legfiatalabb öccse, „Géza Jézuskája” hozta, azt hiszem, ötéves koromban. Egyidejűleg egy kapszlis pisztolyt is hozott a jószívű kisded, amelyet a gyengébb idegzetű szomszédok nyomására néhány nap után vissza is vitt, legnagyobb bánatomra. Nem vitte messzire. Néhány év múlva a pince rendezése közben leltem rá, egy átnedvesült rongyba tekerve, a sárga patronokkal egyetemben...

      Ezen a karácsonyon az ágyból éltem meg az ünnepet, mert egy, a háború miatt elmaradt védőoltás híján diftériás lettem, és bár a kórházból már hazaszabadultam, még lábadoztam, és feküdnöm kellett. Itt fogadtam az ekkor még természetesség-számba vehető betlehemeseket is.

      Azért a karácsonyfához −amúgy hálóingben − odamehettem, és felnyalábolva a nekem hozott csomagocskákat, átszállítmányoztam kiságyamba. Az érdektelen ajándékok, pl. egy pár bakancs, pulóver −rövid kiértékelés után − az ágy mellett, a földön kötöttek ki. A meséskönyv a kispárna mellett bal felől, a vízfesték jobbról kapott helyet. A pisztoly csatakiáltásra késztetett, de mivel még a diftériás torkom rosszul volt hangolva, hát igencsak repedt fazékszerűre sikeredett. A mellé csomagolt patronok persze rögtön kiborultak, és elöntötték az ágyat. A megtöltött pisztoly irgalmatlan nagyot szólt, és a pici lángcsóva meg füst a jelenlévőkből más-más érzelmet váltottak ki. Engem elbűvölt!

     Apám fojtott hangon csak annyit mondott öccsének: − Ezt még visszakapod! A fiad, ha lesz, trombitát és bádogdobot fog kapni!

     Nagynéném − mindkettejük édes nővére − hosszabban fejezte ki magát, és, ha jól emlékszem, semmi karácsonyt idéző áhítat nem volt monológjában… Pedig hát, ő korábban felszentelt apáca volt! Enyhén fogalmazva nem örült felfegyverzésemnek!

     Négy évvel voltunk a háború után!

     A puska kevesebb ellenszenvet váltott ki. Lemezből hajlított csöveiben mozgó dugattyú lökte ki a cső végébe illesztett kis parafa dugókat. Csattant az is, de a pisztolyhoz képest egészen elhanyagolhatóan halkat. A dugókat rövid, vékony spárga rögzítette az előagyhoz. Persze az első napok után addig mesterkedtem, míg a spárga el nem tűnt... A dugók, amint kiderült, jó széllel akár három lépésre is elég erővel csapódtak pohárhoz, tükörhöz, gyufásdobozhoz. Azt is kimódoltam, hogy van olyan orvosságos üveg, melynek dugója éppen akkora, mint a puskához való muníció. Az utcánk sarkán működött egy patika. A gyógyszerész nénit Marika néninek szólították, és ha jó kedve volt, el lehetett tőle udvarolni néhány alkalmas méretű dugót! Kitavaszodván aztán izgalmas vadászatot lehetett tartani az udvaron, a falon mászkáló legyekre, sőt a lépcsőn henyélő vörös kandúrra. Egyszer sikerült alvás közben becserkelni a jeles ragadozót. A macska régi barátom volt, de ekkor én voltam a nagy vadász!

     Gondolatban – mély átéléssel − Jaipurban, a Maharadzsa vendégeként, az őserdőben tigrisre vadásztam. A szomszédasszony leánderétől kezdődött a cserkelés, lábujjhegyen lopakodtam a saját muskátlisládánkig. Itt lehasaltam, és csupán a puska csövét dugtam ki a túloldalon. A találatot hatalmas nyervantással, fújással, prüszköléssel és párducszerű elugrással jelezte. Eladdig jó barátok voltunk, ha az udvarra kitett kisszéken olvastam, odatelepedetett, lábamhoz dörgölőzött, és dorombolva gömbölyödött mellém, sziesztázni. Ezután egy-két hétig hadiállapot volt köztünk. Simogatásról szó se eshetett. Közeledtemre karmait kimeresztve, mellső lábait fenyegetően felém tartva lelapította füleit, és fogait kimutatva rám fújt. Farka vége apró remegéssel kígyózott! Szinte tigrisszerű volt így! Később enyhült a cirmosban a harag, de olyan pajtásságos állapotba többé sose kerültünk, mint azelőtt!

     Aztán teltek múltak az évek. Az a régi bádogcsövű duplapuska már csak az emlékeimben csattan olykor. Előbb légpuska lett, majd kamera, és később sörétes meg golyós puska!

 

Közben néha engem is becserkeltek és orron lőttek dugóspuskáikkal az emberek, nemritkán leghívebbnek hitt barátaim…

 

Pár éve egy lődühönc vendégvadász oldalba lőtt egy kocát a szórón. Nyolc malacából összefogdostuk, ahányat sikerült, a vadőrt megszidtuk, a vendég pedig többet nem teheti be hozzánk a lábát.

 

A vadászház mellett egy felhagyott csemetekertet ideiglenesen elkönyörögtünk az erdészettől. Kerítését rendbetettük, és a befogott malacokat ide vittük. Három sajnos elpusztult, a maradékból kettőt elcseréltünk egy távoli területről származó, idegen süldőre, s beraktuk az árvákhoz. Reméltük, hogy ha nem kerülünk velük közvetlen kapcsolatba, és az idegen süldők is „vadítják” őket, talán kiereszthetőek lesznek. Végül is elég jól számítottunk. Nem lett belőlük „protokoll disznó”. Kivéve egyet, amelyik még évek múlva is vissza-visszajött a környékre, és már mindannyian ismertük. Valaki elkeresztelte Borcsának. Malacaival járt már a szórókra, és télen elcsaltuk a szokásos évi hajtás előtti hajnalon a védterületre. Persze visszajött, de akkorra már a teríték előtt lobogtak tán a máglyák, és szép kort ért meg.

     Vigyáztunk rá, de sajnos ő nem vigyázott magára, és amikor átváltott a műúton, egy autós elütötte! A hőzöngő autósnak megmutattuk a vadveszélyt jelző táblákat szép sorban, ami minket kielégített, de azért persze a kárát meg kellett téríteni! A sérült disznó nem lett meg, s Borcsát azután sokáig nem láttuk. Elvánszorgott valahogy, és nem találtuk meg. Igazság szerint csak úgy félgőzzel kerestük. Egyikünknek se lett volna kedve meglőni a „barátnőnket”!

 

Egy randa, havas esős, szeles novemberi délutánon selejtezni ültem fel a vinkósi magaslesre. Ez a domboldal arról kapta nevét, hogy egy régi, kipusztult szőlő határolta, amelyet a tempós beszédű falubéli juhász és csalhatatlan meteorológus úgy jellemzett, hogy nem kár érte, mert csak amolyan vinkós bort termettek azok a tőkék, még fénykorukban is.

     Hajthattam én fel a viharkabátomon a csuklyát, úgy néztem ki, mint Anonymus a városligeti posztamensen. Azzal a különbséggel, hogy a jeles történetíró bronzból van, és a palota reneszánsz udvarán védett helyen ül. Én pedig egy négy méter magas ülésen didergek, és köpködöm a jégszilánkokat, melyek, akármerre próbálok fordulni, megtalálnak!

− Biztos, hogy a derék öreg krónikaírónál jobban fázom − merengtem kedveszegetten. Már-már fel akartam adni a lest, amikor az aljból kibotorkált egy magányos disznó. Erősen sántított! A távcsőben látszott, hogy a jobb hátsó lába el volt törve, és rosszul forrott össze.

− Selejt! − villanyozódtam fel.

Már a céltávcsőben néztem, és valahogy ismerősnek tűnt…

− Hiszen „ő” Borcsa! − ismertem fel.

Erősen gondolkodtam rajta, hogy meglövöm!

     És ekkor a gyerekkori kandúr szeme örvénylett át az évek meg a havas-jeges zuháré ködén.

− Már megint a barátodat akarod meglőni?! − kérdezte ellenségesen.

 

Már nem gondolkoztam azon, hogy meglövöm-e ? Kitáraztam a puskát, és lassan lemásztam a lesről. Enyhült a szél! A havas, jeges, zegernye idő az alkonyat sűrűsödésével szelíd havazássá változott. A füvek hátát, a makacsul kapaszkodó cserleveleket fehér pihék borították, mire a házamhoz értem.

Vacsora után, zenehallgatás közben végiggondoltam, jól döntöttem-e?

− Most hiába fagyoskodtál egész nap a vissza nem kívánt novemberi télben! − acsarkodott a rosszabbik énem.

− De ez az állat valamikor percre pontosan jött a kerítéshez a kommencióért, és amikor eleresztettük őket, nem rohant hanyatt-homlok a többiek után! Malacaival is vissza-visszajárt. Személyes ismerőssé vált, bár vadságát megtartotta.  Balesete után pedig végképp visszavadult, élelmét megszerzi, testre nagy és egészséges! – vitatkoztam vérszomjas másik énemmel.

− Jól tettem, amikor elengedtem! − határoztam.

− Vadászni kell, mert az ösztön ott van bennünk és munkál, de nem kell zsákmányolni minden áron! − zártam le a vitát saját magammal.

 

Összegömbölyödve aludtam, békésen, nyugodtan. Az igazak lelki nyugalmával. Borcsával és a doromboló Náci kandúrral álmodtam…