Feltöltve: 2016. márc. 26., hé

               

Miska, a barnafoltos bundájú bárány még egészen kicsi volt, amikor hozzánk került. Nagyapám vette a faluszéli juhásztól. De mondhatnám úgy is, hogy addig rimánkodtam neki, míg meg nem vette.

     A szőlőbe menet a legelőn bandukoltunk át. Tóth Jani bácsi épp ott legeltette a birkáit. Nagyapám már messziről meglengette a kalapját, és odakiáltott a juhásznak:

     – Jó napot, koma!

     – Jó napot adjon az Isten! – kiáltott vissza a másik. – Hová, hová, Jani koma?

     Ebből aztán az következett, hogy a felnőttek leültek a subára beszélgetni, én meg eljátszadoztam a pulival. A kutya fél szemmel rám figyelt, a másikkal meg a nyájat őrizte. Ha valamelyik bárány messzire ment, vakkantott egyet, s máris utána iramodott, hogy visszatérítse a többihez. Miska anyját is így irányította hozzánk. Ott bégetett mellette az alig néhány napos, barnafoltos gyapjúgomolyag. Bodri még azt is megengedte, hogy megsimogassam.

      – Tetszik a bárány? – kérdezte a juhász, miközben kedveskedve megsimogatta a fejemet. – Kérd meg  öregapádat, vegye meg neked. Majd meglátod, milyen jó pajtásod lesz... – Aztán nagyapámra kacsintott. – Neked meg meglesz a szüretre a birkapörköltnek való.

     Nekem sem kellett több, addig kunyeráltam, míg nagyapám meg nem ígérte, hogy megkapom a bárányt. Éppen húsvét közeledett, így lett Miskából húsvéti ajándék. Hogy miért éppen Miska lett a neve? Apám azt mondta, olyan Miska pofája van, aztán rajta ragadt a név. Ő meg nem reklamált miatta...

      Igaza lett a juhásznak. Miska nagyon jó játszópajtás lett. Egy csinos kis kötelet kötöttem a nyakába, és napjában többször is elvittem legelni a Bakér-partra. Amikor megtömte a bendőjét, odajött hozzám, és gyengéden az oldalamhoz nyomta fejét. Ez azt jelentette, hogy kedve szottyant egy kis kergetőzéshez. Hazafelé menet levettem a nyakáról a kötelet, ő pedig boldogan ugrándozott előttem az úton. Olykor elbújt egy-egy bokor mögé, s cérnahangú bégetéssel figyelmeztetett, hogy meg kell keresnem. Amikor közeledtem felé, uzsgyi, kiugrott, és ugrándozva futott a következő bokorig. A kapunál mindig fegyelmezetten megállt, és várta a bebocsátást.

     A barátaim is megszerették. Ha legelni vittem, mindig elkísért valamelyikük. Megtanítottuk fogócskázni, bújócskázni. Természetesen mindig Miska volt a fogó meg a hunyó. Nagyon élvezte a játékot. Csak focizni nem volt hajlandó velünk. Megpróbáltuk beállítani kapusnak, de amikor az első erősebb lövés oldalba találta, sértődötten félrevonult legelni.

     Így telt el a nyár. S nemcsak a gyerekek kedvence lett a bohó, barnafoltos bárány, hanem a felnőtteké is. Amikor a vödör zörgését meghallotta, tudta, hogy nagyanyám a moslékot készíti a disznóknak. Vidám bakugrásokat produkálva rohant elé, s addig nem engedte kiönteni a vályúba a vödör tartalmát, míg meg nem kóstolta. El is neveztük főkóstolónak. Ha esteledvén nagyapám vagy apám kiálltak a műhelyajtóba egy kicsit nézelődni, Miska rögtön ott termett, és sehogy sem tudta megérteni, miért nem legelheti le a zöld asztaloskötényt. De az sem volt ellenére, ha ilyenkor egy-egy szem kockacukor került elő a zsebükből. Hálából olyan csuda ugrabugrálásba kezdett, hogy még az utcán is megálltak a járókelők.

     Egy őszi délután nagyanyám kézen fogott, és elmentünk a temetőbe rendbe tenni a sírokat. Nem szívesen hagytam egyedül Miskát, mert apámék éppen a hordókat mosták a másnapi szüretre készülve, és attól tartottam, hogy egy véletlenül elszabaduló hordó elütheti a játékos bárányomat. Egyetlen hordó sem szabadult el, mégis megesett a baj.

     Mikor hazaértünk, nagyapám gondterhelt arccal fogadott. Nagy könyörgésre kibökte, hogy „meghalt a Miska.” Szomorúan mesélte, hogy véletlenül éppen arra járt a hentes, kezében volt a kés. Ez a kerge bárány meg odafutott hozzá, és egyenesen bele a késbe... Ott szárad a bőre a kerítésen...

     Napokig sirattam a bárányomat. Nem tudtam megérteni, hogy ez az okos kis állat hogyan tehetett ilyen ostobaságot. A tényeken azonban mit sem változtattak a könnyek.

     Miska bundáját hamarosan kikészíttették a szűccsel, és odaszegezték a falra, az ágyam fölé. Mielőtt elaludtam, minden este megsimogattam a szőrét, és álmomban vele futkároztam a selymes füvű Bakér-parton.

 

           

           

 

A húsvéti bárány

Kultúra

T. ÁGOSTON LÁSZLÓ