Feltöltve: 2016. ápr. 1., hé

 

Április elseje volt. Sok éve történt.

Rengeteg tréfának volt kitéve az irodánk. Hivatásos katonákként vásott kölykökké lettünk erre a napra. Ezen a napon a szocializmus nem sokat épült általunk…

     Nagy nehezen letelt a munkaidő. Az ügyelet ( civilesen: porta) ajtajának kilincsét a játékos kedvű kiskatonák bekenték fekete cipőkrémmel. Az ajtót e napon gondosan csukva tartották. Aki kifelé vagy befelé tartott, annak a  kulimásztól fekete lett a keze. Vagy észrevette, vagy nem. Ha nem vette észre, akkor minden, amihez hozzáért, maszatos lett.

     Szidtuk a „kölykök” humorérzékét, és megfeledkeztünk arról, hogy egész napunk azzal telt, hogy nagyon bárgyú kitolásokkal szórakoztassuk társainkat. Dörgöltük kezünkről a kenőcsöt.

     A kapu előtt vártuk a város felé tartó villamost.

     Hangos durrogással, rángatózva a város irányából egy Trabant érkezett, és evickélve kikötött a járda mellett.

A kocsiból csinos fiatalasszony szállt ki. Tanácstalanul bámult a felnyitott motorháztető alá. Mi tagadás, kellemes látványt nyújtott, amint minijében behajolt a számára rejtelmeket őrző technikai csodák otthonául szolgáló keverék szagú szerkezetbe. Aki a nővel szemben foglalt figyelőállást annak más ingerlő domborulatok jutottak potya-látványként jutalmul.

     Szellemes kérdéseket kapott.

     – Benzin van benne?

     – A kúttól jövök! – felelte.

     – Brájzlit mikor kapott a motor? – érdeklődött másik társunk.

     – Fogalmam sincs – válaszolta a gondterhelt asszonyka.

     – Bevásároltam a piacon a hét végére, és ha már ott volt a kút, meg is tankoltam! – tördelte kétségbeesetten kezeit. Az ijedelemtől még csinosabbnak tűnt. Mindegyikünk szívesen megvigasztalta volna...

     Egyik társunk, négy gyermekes, kopaszodó, negyvenes mérnökember  – magunk között, a közismert rajzfilm-figura nyomán, csak Mézga Gézának neveztük – odasomfordált a kocsihoz.

     – Nekem is Trabantom van – próbálta megnyerni a szemrevaló hölgy bizalmát.

     Megcibálta a gyújtás kábeleit. Ellenőrizte a pálcával a keverék szintjét.

     Rendben találta.

 

     Magunkban azt szerettük volna, ha a vérpezsdítő látvány minél tovább tartana, de társunk lezárta a „szappantartó”-t. Sőt megkérte a kétségbeesett asszonykát, hogy üljön be, s próbálja elindítani járművét.

     Bosszús morgás fogadta. Úgy éreztük, ezt a helyzetet még nem élveztük ki teljesen.

     Az indítás nem sikerült.

     Az akkumulátor mind lassabban forgatta az élettelen szerkezetet.

     Végül a hölgyet megkérte, hogy szálljon ki, és majd ő megpróbálja elindítani a makacs jószágot!

     Így is lett.

     Mézga Géza ösztönösen a benzincsaphoz nyúlt. Rám kacsintott, jelezve, hogy a csap el van zárva.

     Aki már nem emlékszik Eisenach gépkocsigyártásának e szégyenére, annak ismétlésül: e csúcstermékben az üzemanyagtartály a motor felett kapott helyet. Hogy a porlasztó esetleges hibája esetén ne árassza el a benzin-olaj keverék a motort, netán robbanást is okozva, a benzincsapot leálláskor el kellett zárni.

     Mézga Géza kiszólt a vezető ülésből, hogy toljuk meg a kocsit.

     Jó sokat toltuk, ám észrevettem, hogy a kulcsot még nem is fordította el…

     – Ne szórakozz velünk! – szóltam be az oldalablakon.

     Kaján mosollyal gyújtást adott, felengedte a tengelykapcsolót. Az üzemanyaghoz jutott motor felhördült s megindult.

     – Mennék egy kört a kocsival, mert a sok indítózás közben lemerült az akkumulátor – szólt Mézga Géza. Ez igaz volt.

     A csinos kocsitulajdonos beleegyezően bólintott. Rémülete elmúlt.

     A keletnémet csoda mélykék, „illatos” füstbe burkolózva távolodott.

     Már két villamos is elment, vártuk munkatársunkat, aki csak nem jött.

     A fiatalasszony újra nyugtalankodni kezdett.

     – Hol van már a kollégájuk? – fordult szerencsétlenségére legnagyobb tréfamesterünkhöz.

     Társunk értetlenkedve vonta meg vállát.

     – Milyen kollégánk? – kérdezett vissza.

     – Hát itt álltak együtt, egy csoportban… – ráncolta homlokát a nő.

     – Itt vártuk a villamost. Soha életemben nem láttam! – Maguk ismerik? – nézett körbe.

     Megértettük. Néhányan elfordultak hangtalanul vihogni.

     Egy emberként csóváltuk a fejünket.

     – Soha nem láttuk.

     A csinos háziasszony most már kezdett igazán kétségbe esni:

     – Elvitte a kocsimat! – kiáltotta. – A kocsiban van az anyám is! – Már szinte sikoltott.

     – A mama még előkerülhet. Mennyi idős? Bár vannak akik kimondottan az idősebb hölgyeket szeretik…

     – Mi volt még a kocsiban? – kérdezett valamelyikünk a hátsó sorból.

     – Két kiló comb, szeletben. Egy bontott csirke, leveszöldség, meg három doboz tej, két kiló kenyér. És az összes papírom a ridikülben – mondta elhaló hangon.

     – Én önnel érzek – mondta álságosan a kérdező. Bár ennél kevesebbért is loptak már el kocsit. És hát persze a mama… – csóválta fejét lemondóan az ugratás nehézsúlyú bajnoka.

     Ifjú hölgyünk esztergált lába remegni kezdett tűsarkai felett. Falfehér lett. Már-már megsajnáltam szegényt, amikor a legközelebbi keresztutca felől bekanyarodott kerregő alig-autónk.

     Mint kiderült, a kocsi a Pasaréti útnál piros lámpát kapott. Amíg a szabad jelzésre várakozott, Mézga Géza levette lábát a pedálról, a motor meg leállt!

     Nagy nehezen rá tudott venni pár járókelőt, meg az éppen ott szolgáló  közlekedési rendőrt, hogy tolják meg a járművet. De így is jobban elmaradt, mint szeretett volna.

     Meg is kapta a magáét: felzaklatott ifjú hölgyünk tíz körömmel esett neki, mint egy fúria, úgy tépte ki a kocsiból.

     – No de lányom! – sápítozott a hátsó ülésen a kocsival együtt megkerült mama. – Ahelyett, hogy köszönetet mondanál az úrnak!

     Az egyszeriben megbékélő autós amazon bocsánatot kért. Kezet fogott segítőjével. – Egész jó vicc volt – ismerte el felénk tekintve, búcsúzás közben. Haját sebtiben megigazította homlokán.

     „Egész jól áll neki a fekete kence foltja”, állapítottuk meg magunkban.

 

 

 

 

Bolondok napja egy bolond rendszerben

Kultúra

BODOR MIKLÓS