Egyszer réges-régen, a magas sziklahegyen lévő nyitrai várban élt egy szépséges hajadon. Azt mondják, olyan szép volt, hogy amikor kiállt a vár fokára, a Nap elszégyellte magát, és sápadtan elbújt egy nagy, sötét felhő mögé.

     Hamar híre is ment a környéken, és minden legény és férfinépség látni kívánta.

 

    Amint, ha csak egy apró pillantást sikerült vetniük a lányra, mindjárt fülig szerelmesek lettek belé. A vár környékén annyi volt a szerelmes ember, mint réten a fűszál és égen a csillag. Egész nap csak bolyongtak, és szünet nélkül ábrándoztak a lányról. Más nőszemély szóba sem jöhetett. Ezért a nyitrai lányok nagyon szomorúak voltak, és azon törték fejüket, mit tegyenek, hogy az erősebbik nem őket is észrevegye.

     Elhatározták, hogy felkeresik a közeli erdőben lakó százéves anyókát, és tanácsot kérnek tőle. Talán ő tud segíteni rajtuk.

Kiválasztottak maguk közül három leányzót, és elküldték őket a százéves anyóhoz.

     A lányok nem akartak egyszerre menni, ezért úgy döntöttek, először az idősebb indul el.

– Ha nem érnék vissza estig, akkor indulj el, Marcsi, úgyis te vagy a középső! – mondta neki Kató. – Majd végül utánunk jöhet Sára is.

     Hamar az erdő széléhez ért. Éppen be akart lépni a sűrű fák közé, amikor keserves sírást hallott. Egy kisnyúl szorult be egy tüskés bozótba, és akárhogy is próbálkozott, nem tudott kijönni onnan. Rimánkodva szólította meg a lányt:

– Leányka, szabadítsál ki a bozótból! Nem leszek hálátlan.

     Az meg úgy tett, mintha meg sem hallotta volna a kérést. Fejét felszegve ment előre az erdőbe. Alig tett meg néhány lépést, a lába elé egyszer csak egy fészkéből kiesett fiamadár került. Majdnem rálépett.

– Leányka, segítsél, hogy visszakerüljek a fészkembe! – sírt szomorúan. – Anyácskám meghálálja segítséged.

– Nem bolondultam meg, hogy az időm veled töltsem – válaszolta mérgesen, és otthagyta a madárkát. 

     Már feltűnt a százéves anyó takaros házacskája, ezért a lány meggyorsította lépteit, amikor egy vadrózsa szólította meg.

– Leányka, segítsél, hogy szirmaim a napfény felé tudjanak fordulni. Itt a sűrű erdőben oly ritkán süt be a Nap melengető sugara.

     Megint csak mérges, durva volt a felelet, mint az előző kettőnél.

– Nem bolondultam meg, hogy időm veled töltsem – mondta, és faképnél hagyta a napfény után vágyakozó vadrózsát.

     Megérkezve a házhoz, se szó, se beszéd, még köszönni is elfelejtett, benyitott az ajtón. Odabent, a kemence padkáján, csak egy csúf varangy kuporgott.

– Hol van a százéves öreganyó? – kiáltotta el magát a lány. – Beszédem lenne vele.

– Ha megcsókolsz, akkor megmondom – válaszolta a varangy.

– Fúj! – mondta undorodva a lány, sarkon fordult, és kiment a házból. Alig tett néhány lépést, ki tudja, miért, egy kősziklává változott.

 

     A két lány hiába várta napestig, nem ért vissza. Másnap a középső indult az öreganyó házához. Ő is éppen úgy járt, mint az előző. Nem segített sem a nyulacskának, sem a madárkának, de még a vadrózsa szirmait sem fordította a napfény felé. A kemence padkáján még mindig ott kuporgott a varangy, és kérte a csókot. A középső lány is kirohant a házból, és, ugye kitaláltátok, belőle is egy kőszikla lett.

 

     Végül Sárára került a sor, hogy tanácsot kérjen az öreganyótól. Kora reggel útnak is indult, és megérkezve az erdőhöz, a nyulacskába botlott.

– Leányka, szabadítsál ki a bozótból! Nem leszek hálátlan.

     Sára kicsit gondolkodott, mitévő legyen, és végül úgy döntött, kiszabadítja a kicsi állatot.

– Menjél, nyulacska, szabad vagy! – mondta neki.

     A nyúl nem győzött hálálkodni, és viszonzásul adott neki egy nyúlfarkat, és mondta:

– Ha bajban leszel, akkor csak rázd meg ezt, és én segítek!

     A lány eltette az ajándékot, és ment tovább.

A kicsi madár még mindig a fészek alatt csipogott, és síró hangocskáján könyörgött:

– Leányka, segítsél visszakerülnöm a fészkembe! Anyácskám meghálálja segítségedet.

     Szerencsére Sára jó famászó volt. Még annak idején elleste ezt a tudományt bátyjától, és gyakran versenyzett vele, ki tud magasabbra mászni egy fán. Így nem jelentett nehézséget felvinni a fészekébe a kipottyant madárkát. Óvatosan visszahelyezte a puhapihe tollak közé, mire a madáranyuka olyan boldog lett, hogy mindjárt vidáman trillázni kezdett.

– Köszönöm, hogy megmentetted fiókámat – mondta. – Ezért adok egy madártollat. Ha bajba kerülsz, akkor csak rázd meg, és én segítek.

     A lány ezt is eltette, és folytatta az útját.

– Leányka, segítsél, hogy szirmaim a napfény felé tudjanak fordulni – hallotta egyszer, amint elhaladt egy vadrózsabokor mellett.

     Miért ne segítenék – gondolta Sára – hiszen mindjárt öreganyó házához érek. Ezen ne múljon a vadrózsa boldogsága. Vigyázva, hogy a selymes szirmok meg ne sérüljenek, a vadrózsát az ágak közé besütő napsugarak felé fordította.

     Hálóból kapott egy szép virágszirmot.

 

     A varangy még mindig a kemence padkáján ült, és csak úgy volt hajlandó válaszolni a lány kérdésére, ha kap egy csókot.

Igaz, ami igaz, Sára is nagyon undorodott a varangytól, de összeszedte minden bátorságát, és megcsókolta a ronda állatot. Amint kinyitotta a szemét, tán el sem tudjátok képzelni, a csúf varangy egy aranyos öreganyóvá változott. Sára annyira meglepődött, hogy majdnem kirohant a házból.

– Ne tedd azt, mert belőled is kőszikla lesz, mint a nővéreidből – mondta figyelmeztetve az öreganyó.

     Ettől Sára megijedt, mozdulatlanul állt a szoba közepén. Még azt sem merte kiejteni a száján, miért jött.Szerencsére mindent tudott az öreganyó.

– Jól tudom, miért jöttetek a házamba – mondta mosolyogva. – Szeretnétek, ha a legények szemet vetnének rátok, mint a nyitrai vár szépséges úrhölgyére.

– Igen – rebegte Sára. – Nem értjük, miért tetszik az jobban a legényeknek, mint mi. Hiszen mi is szépek és csinosak vagyunk.

–Ez igaz – válaszolta az öreganyó. – Ne felejtsétek: a nyitrai vár úrhölgye nemcsak szép, de jószívű is! Segít mindenkinek, ha megkérik rá. Soha nem mond nemet, ha valaki bajban van. Ez az igaz titka.

     Sára igazat adott az öreganyónak. Most, ahogy hallotta, eszébe jutott a szépséges hölgy: amerre csak járt, mindenhol segített az embereknek. Sokszor még drága ruhaháját sem kímélte, az sem érdekelte, ha az bepiszkolódik. A környékbeli lányok meg fanyalogtak, nyafogtak, ha megkérték őket valamire. Inkább elfutottak, minthogy segítettek volna. Végül az öreganyó ezt mondta:

– Változzatok meg, és segítsetek azokon, akik bajba kerültek! Meglátjátok, egykettőre rajtatok is megakad a legények szeme, és találtok párt magatoknak.

     A lány megköszönte az öreganyó tanácsát, de azonmód el is sírta magát.

– Rendben, hogy már tudom, mit kell tennünk, de hogyan kerülök ki innen? Ha kilépek a házból, akkor én is azonnal kősziklává változom, mint a két testvérem.

– Úgy bizony – komolyodott el az öreganyó. – Gondolkodjál, tettél-e valami jót életedben? Talán akkor elkerülheted sorsodat.

     Sárának eszébe jutott, hogy idefelé jövet a szegény vadrózsát a napfény felé fordította.

– Van-e valami bizonyítékod erre? – kérdezte az öreganyó.

– Íme, itt van az ajándékba kapott vadrózsaszirom.

– Akkor, amint kilépsz a házamból, tartsd azt jó magasra, és így nem fog rajtad a varázslat!

– Mi lesz a két leánytestvéremmel? – kérdezte Sára aggódva. – Hogyan tudom őket visszavarázsolni?

– Ha életedben tettél még két jó cselekedetet, akkor talán újból emberi lényekké válhatnak. Gondolkozzál el, milyen jó cselekedetet tettél a vadrózsabokron kívül!

     Sára gondolkodni kezdett. Kezdetben semmi sem jutott eszébe. Véletlenül köténye zsebébe nyúlt, és ott meglelte a madártollat és a nyúlfarkincát. Mindjárt világos lett számára, hogy talán ezek tudnak segíteni.

     Kilépett a házból, a vadrózsaszirmot magasra tartva jobb kezével, és a ballal meg jól megrázta a madártollat és a nyúlfarkincát. S lássatok csodát! A kősziklából egyszeriben újból lányok lettek. Nagyon hálásak voltak Sárának, amiért megmentette életüket, mert már nagyon rossz volt kőbe zárva lenniük.

 

     Örült a két lány, és gyorsan elindultak vissza a várhoz. Útközben kivallatták Sárát, mit mondott az anyóka. A hallottak nem nagyon tetszettek nekik, sőt dúlta-fúltak, hogy segíteniük kell másokon.

     A két idősebb lánytestvér nem fogadta meg az öregasszony tanácsát. Úgy gondolták, bizonyára húguk, szegényke meghibbant, és ezért mondott nekik ilyet.

     Elhatározták, megölik a nyitrai vár szépséges úrhölgyét, és így megszabadulnak tőle. Erről Sárának nem szóltak. Úgy tettek, mintha tetszett volna nekik a javaslat.

 

     Visszaérve a várhoz, látták ám, hogy ott még több legény ácsingózott. Mindegyik a várbéli hölgyet akarta látni. A három lányra még csak rá sem néztek. Hiába illették-kellették magukat, minden praktikájuk dugába dőlt.

     Ezalatt Sára hazament, és magához vett egy jókora vizesflaskát. Teletöltötte friss vízzel. A sok szerencsétlen szerelmes legény annyira belepistult a szépséges nőbe, hogy még inni is elfelejtettek. Némelyikük már alig állt a lábán a szomjúságtól. Volt olyan, aki földre rogyott, de még akkor is a várat bámulta. Szerencséjére Sára időben ért oda, és vizet csöpögtetett az elalélt, bamba legény szájába, aki magához tért, és alig győzött hálálkodni a lánynak. Valahogy ezután már nem volt kedve a várban lévő szépséget nézni. Szeme megakadt Sárán, és mindjárt bele is szeretett. De nem volt idejük turbékolni egymással, mert segíteni kellett a többi legényen is. Ahányan csak ott voltak, mind nagyon szenvedtek a szomjúságtól. Jó lett volna, ha lett volna segítőjük. Sára megpróbálta szólongatni Katót és Marcsit, de azok a várba mentek, hogy tervüket véghezvigyék.

     

     Az éj leple alatt belopóztak a várba. Egy hosszú tőrt rejtettek kabátjuk alá, hogy majd azzal szíven szúrják a nyitrai szépséget.

     A várban már mindenki aludt. De még az őrök is elszundikáltak. Könnyen bejutottak a hálószobába. Elővették a tőröket, és mindketten egyszerre akarták belemártani az éles, hegyes pengéket a nő szívébe. Még mielőtt gonosz tervüket megvalósíthatták volna, riadtan vették észre, hogy az ágyban egy varangy feküdt, akivel az öregasszony házában találkoztak.

Ijedten ugrottak félre, hogy elmeneküljenek. Rosszat sejtettek, és már nagyon bánták, mire vetemedtek.

     Közben a varangy kinyitotta a szemét, és a félhomályban megpillantotta a két gonosz leányzót.

– Ugye meg akartatok ölni? – kérdezte gúnyosan. – A hiúság elvette az eszetek. Azt hiszitek, ha megölitek a vár szépséges úrhölgyét, akkor nem lesz vetélytársatok, és a legények titeket választanak. A szépség bizony múlandó. Nézzetek rám nappal, amikor minden fénylik és ragyog én is szép vagyok. De amint lemegy a Nap, és az égre feljönnek a csillagok, a fénnyel együtt eltűnik a fiatalságom. Csúf varangy lesz belőlem. Egy dolog nem múlhat el, az pedig a szeretet. Ha őszintén segítünk másokon, akkor könnyen megtalálhatjuk párunkat. Nézzetek csak le a vár ablakából, és megláthatjátok Sárát, amint erejét megfeszítve segít embertársain. Van mellette egy legény, akit már nem érdekel a nyitrai vár úrhölgye. Megtalálta szerelmét Sárában, és amint látom, soha nem is fogja elhagyni. Menjetek ti is gyorsan, segítsetek neki vizet hordani a sok szomjas legénynek.

     Kató és Marcsi elszégyellte magát ezeket hallva. Végül belátták, a varangynak igaza van, és szaladtak a vár előtti térre, vizet hordani. Nem tellett bele sok idő, mindkettőjüknek akadt párja, sőt a környék hajadonjai sem maradtak árván. Mindenkinek akadt legény, hiszen a nyitrai várnál annyi legény sereglett össze, hogy kedvükre válogathattak közöttük.

Valójában senki sem tudja az igazságot, mert reggelre eltűnt a nyitrai vár szépséges úrhölgye. Soha többé senki sem látta a várban. Még az is lehet, hogy nem is volt, csak az emberek képzeletében létezett.

     Mindenesetre a sok szerelmes pár olyan nagy lagzit csapott a várban, hogy hetedhét határba elhallatszott a mulatozás. A környékről mindenki hivatalos volt, és az ifjú házasok három éjjel, három nap táncoltak egyfolytában. Aki nem hiszi, az járjon utána.

 

Itt a vége, fuss el véle!