A háziorvosi rendelő ajtaja ablaktalan folyosóról nyílik. A folyosó mindkét oldalát padok szegélyezik. A padokon ülő emberek arra várnak, hogy a kezükben szorongatott sorszám alapján sorra kerüljenek.

     Különböző emberek várnak ott.

 

     − Egyik azért ül ott, mert nincs kedve dolgozatot írni az iskolában. Vidám, mint a cinege, aztán észbe kap, és köhint egyet-egyet, hátha behallatszik az ajtón...

     − Másikuk, csupa ránc, idős nénike, békésen vár sorára. A ráncos arcból égszínkék szem virít elő. Hajdan sok fiút megbabonázhatott, akárcsak a még most, életútja vége felé is kedves mosoly.

     − Van, akiről lerí, hogy egyedül bolyong egykor szeretett otthonában, már csak az emlékek kavarognak körülötte, ide menekül előlük…

     − A harmadik-negyedik-ötödik csak orvosi igazolást akar, amúgy kutya baja.

     − Várakozik egy „igazi” beteg is. Ott a sarokban, szinte elbújva, kórházi zárójelentés ázik izzadó markában. Arca még sápadt, de tekintete a reményteljes jövőt látja a régen festett fal kusza repedésein, mintázatán.

     − Amott egy kisimult képű kismama, alighanem túl az ötödik hónapon, tekintetétől kifényesedik a váróhelyiség.

     − S végezetül, a többiektől tisztes távolságra húzódva, egy annak idején bizonyára vonzó, szépnek is mondható nő ül.  Szája szélén keserű ráncok futnak le.

 

Melléje telepszem.

*

 

Ha nyílik a rendelő ajtaja, kijön a beteg, bemegy a következő.

     Minden ajtónyílás remény a mihamarabbi bejutásra.

     Hangos kopogással érkezik egy dáma, illatfelhőbe burkolózva. Nem húz sorszámot. Egyetlen lendülettel az ajtóhoz lép. Diplomatatáskájának színe összhangban a rúzsával, tűsarkú cipőjével. Három rövid koppanás.

     A várakozók gyűlölete szinte testet ölt.

     – Bocsika! Én dolgozom, sietek – mondja az ajtónak, az órák óta várakozóknak címezve, ám feléjük se nézve. Az ajtó feltárul.

     Hamar bebocsájtást nyer.

     Mindenki tudja, most hosszabb várakozás következik.

     Igazuk lesz.

 

     – Nem ismer meg? – kérdi egy idő után a mellettem ülő nő. – Különben semmi… Egy házban lakunk – legyint.

     – Elnézést kérek – motyogom.

     Halványan emlékszem. Amikor pár éve ebbe a házba költöztem, a felvonóra várván bemutatkoztam az első alkalommal látott szomszédoknak. Páran értetlenül néztek, néhányan viszont szívesen fogadták, és legközelebb már ismerősként üdvözöltek.

     Ez az asszony nem tartozott közéjük.

     Most meg beszélgetne. Bár ne tenné! Néhány közömbös mondat után túlontúl bizalmas dolgokkal hozakodik elő.

     – Valamikor én is szép voltam – mereng. – Állandóan körülöttem döngicsélt a mézre vágyó férfinép.

     Merev az arca, de gondolatai gyorsan járnak.  A szemközt ülő kismamára néz.

     – Szerelem… S ha elmúlnak a mézeshetek? Házicseléd legyek? – Hosszan elmereng. – Gyerek? Egyszer szülhettem volna… Nem vállaltam! Hogyne, hogy lógjon a szoptatástól a mellem! Visszeres lábakkal cepeljek teli szatyrokat? Mossak, vasaljak, kínlódjak komisz kölkeimmel? Hát nem!

     Némán hallgatom.

     – Egyedül élek a depressziómmal – bukik ki belőle hirtelen a keserűség. – Meguntam nézni otthon a kopár falat. A nyugtatómért jöttem. – Mikor kerülök már sorra?! – csattan fel.

     Végre szólítják.

     Mindannyian fellélegzünk.

 

*

 

Miután kijött, valószínűleg a földszinten működő gyógyszertárba mehetett, mert dolgom végeztével, a felvonó ajtaján kilépve, megpillantottam őt.  Lelassítottam lépteimet, mert nem akartam útitársává válni hazafelé.

     A kapu előtt zöld nyakkendős cserkészek álltak, kezükben virágcsokorral.

     Minden előbukkanó asszonyhoz, lányhoz odaléptek.

     – Tessék elfogadni anyák napja alkalmából ezt a csekély ajándékot! – nyújtottak oda egy szál virágot.

     Éppen így tettek a várótermi szomszédommal is.

     Egy pillanatra visszahőkölt, aztán zavart motyogással elfogadta.

     Beesett vállal haladt a házunk felé. Csak a kapunál értem utol. Kinyitottam kulcsommal az üvegajtót. 

     Előreengedtem.

     Láttam, hogy könnyben úszik az arca.

     A liftben hátat fordított, hogy minél kevésbé lássam…

 

*

 

Sokáig nem találkoztunk.

     Évek múlva épp hazafelé tartottam. A ház bejárata előtt villogó mentőautó állt. A vörös ruhás mentősök őt cipelték hordágyon, óvatos léptekkel.  

     Magánál volt. Rám nézett. Fanyar mosolyra húzta ráncos képét.

     – Sorra kerültem.

     Eszembe villant a váróterem, a kitárulkozása, az anyák napi virág.

     Nemsokára anyák napja.

     – Talán menekül? – néztem utána.