Hol volt, hol nem volt, egyszer nagyon régen, a nagyurak a dédesi várban elhatározták, hogy hatalmas lakomát csapnak.

     Összecsődítették a környék leghíresebb szakácsait, és megparancsolták nekik, hogy a meghívott vendégek részére készítsenek olyan estebédet, amit még maga a király sem evett. Kikötötték, ha csak egy étek is ismert lesz, minden szakácsot tömlöcbe vetnek.

     Szegény fakanálforgató bajnokok úgy megijedtek, hogy még a jéghideg veríték is kiverte őket, pedig a forró kemence mellett állt valamennyi.

     Egész nap törték a fejüket, hogy mit találjanak ki, amit nem ettek a nagyurak, de még maga a király se.

Egymás után sorolták fel a legjobb, legfinomabb ennivalókat. Volt köztük töltött libanyak, fiatal nyúlból készült vadas, őzgerinc rántva, és ki tudná mind felsorolni, amit a szakácsok gyöngyei kitaláltak. Sajnos, csak az volt a baj, hogy mindegyiket már egyszer felszolgálták a dédesi várban.

     Akárhogyan is erőlködtek, semmi új nem jutott az eszükbe.

      Nagyon elkeseredtek, és titkon azon gondolkodtak, hogyan tudnának elszökni a várból. Ez szinte lehetetlen volt, mert a vár kapitánya minden kijáratot bezártatott, és a falakon pedig talpig fegyverben őrök álltak. Megparancsolta nekik, hogy amelyik szakács szökni próbál, azt lőjék le.

     Még egy egér sem tudott elszökni, annyira vigyáztak rájuk.

Nagy volt az elkeseredés a szakácsok között. A fiatalabbak még sírva is fakadtak, és a konyha egyik szegletében itatták az egereket.

 

A várban lakott egy öreganyó, talán még a vár kapitánya sem tudta, mióta. Olyan idős volt, mint a postaút, vagy még annál is öregebb.

– Miért sírtok, aranyoskáim? − kérdezte, és a két legjobban pityergő szakácshoz lépett.

–Jaj, öreganyám, nagy a mi bánatunk. Ha estig nem találunk ki olyan estebédet, amit még a nagyurak nem ettek, mindnyájan a tömlöcben végezzük. Hogyan lehetne ilyen étket készíteni ma estig, mire minden nagyúr megérkezik?

– Ezért lógatjátok az orrotokat? Azt hiszitek, ezek a nagyurak már mindent kipróbáltak? Lehetséges, hogy életük során dúskáltak már minden különleges, drága ételben-italban – nevette el magát az öreganyó.

– Mernék fogadni veletek, hogy még nem kóstolták meg, amit a szegény emberek esznek.

– Mi lenne az, anyó? – kérdezték szinte egyszerre.

– Parázson héjában sült krumpli, de ezt csak úgy szolgáljátok fel nekik, ha előtte legalább fél napot a mezőn dolgoztak derekasan. Ha ezt sikerül elérni náluk, és mindegyikőjük úgy fog dolgozni, mint egy földműves, akkor ígérem, az estebéd ízleni fog nekik.

A két fiatal szakácsnak tetszett, amit az öreganyó javasolt, és elmondták a többieknek, akik eleinte vonakodtak az ötlettől, de egy idő után beleegyeztek. Csak azt nem tudták, hogyan adják elő a nagyuraknak, hogy a vacsora előtt legalább fél nappal menjenek ki a mezőre dolgozni.

Végül nagy nehezen az egyik öreg szakács elvállalta, hogy rábeszéli az estebédre összegyűlteket egy kis mezei munkára.

     A legnagyobb meglepetésükre az uraknak tetszett a munka, és kacarászva indultak a közeli mezőre, ahol éppen a széna kaszálásának az ideje volt.

     Nagy hévvel kaszát ragadtak, és, mint a parasztok, igyekeztek minél több füvet levágni.

 

Eleinte minden könnyedén ment, és jól haladtak a munkával. Ahogyan az idő múlott, úgy lettek egyre fáradtabbak. Hiába, kezük és derekuk nem szokta ezt a munkát. Ezen kívül meg is éheztek, és alig várták, hogy eljöjjön az estebéd ideje. Olyan éhesek voltak, mint a farkas. Némelyikük talán még a füvet is megette volna, hogy az éhségét csillapítsa. Nem bánták, mi lesz a vacsora, érezték, a munka után olyan nagy eszem-iszom várja őket a dédesi várban, amilyet a világ még nem látott. Kíváncsian várták, mivel tudják csillapítani étvágyukat. Milyen finom falatoktól roskadoznak majd az asztalok, melyekett még nem vettek a szájukba.

     Már javában este volt, amikor végeztek a munkával. Elfáradva mentek fel a várba. Közben a szakácsok elkészítették a parázson, héjában főtt krumplit, és nagy tálakban ott gőzölgött az asztalon, és mindegyik tányér mellett egy kicsinyke tányérban friss, aranyló libazsír volt.

– Mi ez?  – kérdezték kíváncsian. – Ilyet még soha életünkben nem ettünk.

 

Nem sokat nézelődtek, mert nagyon éhesek voltak. Megették az összes krumplit, sőt, még kértek is a szakácsoktól repetát, mert annyira ízlett nekik.

 

Végül a vár kapitánya megjegyezte:

– Ilyen mennyei eledelt még a király sem evett életében.

   Nem győztek hálálkodni a szakácsoknak, amiért ilyen finom estebédet találtak fel számukra. Azok meg csak kuncogtak a kemence mellett, mert nem tudták a nagyurak, ha nincs az öreganyó, akkor most már bizonyára valamennyien a tömlöc priccsét koptatnák.

 

Ha valaki derekasan dolgozik, akkor annak nem az lesz a legnagyobb gondja, hogy olyat egyen, amilyet még soha. A megfáradt, éhes embernek minden ízlik.

     Így ért véget a dédesi várban az eszem-iszom, amire a nagyurak életük végéig emlékeztek.