Azon a gyűlésen kezdődött minden, bár nehéz azt eldönteni, hogy valami mikor kezdődik, és mikor végződik. Hiába írunk le egy időpontot, mert előtte is történtek jelentős események, utána is. Mindenestre Elek számára akkor kezdődött a felnőtté válás.

     A Művelődési Palota nagyterme teljesen megtelt. A tanári kar a földszinten foglalt helyet, az első sorokban a professzorok, mögöttük a tanárok, adjunktusok, s tovább a tanársegédek, gyakornokok, a páholyokat a város vezetői és a pártemberek kapták, a diákság pedig a kakasülőt.

     A halk mormogás hirtelen félbeszakadt, ahogy az elnökség bevonult. Kilenc szigorú arcú öltönyös férfiember, és két kosztümös középkorú nő. Jóindulatot egyikről sem lehetett feltételezni, arckifejezésük és egyáltalán a magatartásuk alapján. Nem is voltak cseppet sem jóindulatúak – talán még önmagukkal szemben sem. Besorjáztak a vörös vászonnal borított asztal mögé, az asszonyokat ügyesen balról is és jobbról is a harmadik helyre terelték.   Így képezve olyan szimmetriát, hogy középtől éppen úgy a harmadik hely lett az övéké, mint szélről. Mi volt ebben a ráció, nem tudta senki megérteni. Középen a gyűlést vezető „fejes” trónolt, és dühös szemekkel pásztázta a diákság sorait.

     A diákok között ült Elek is, egy oszlop védelmébe húzódva. Rossz érzés kerítette hatalmába, már az első perctől fogva, hogy felszólították a részvételre. Na, nem aranybetűkkel nyomtatott meghívót kézbesítettek számára. Szó sincs róla! Az egyetemi előadást megszakítva – éppen szocialista etika volt – két vörös karszalagos férfi ellenmondást nem tűrő hangon felszólította a hallgatókat, hogy másnap reggel kilenc órára jelenjenek meg megjelölt a teremben. Megjelenés kötelező és ez az előadóra is vonatkozik. „Ellenőrizzük a megjelenést!” – fenyegetőzött a fiatalabbik. A tanár alig tudott visszatalálni a mondanivalójához, és csak annyit fűzött a „szíves invitáláshoz”, hogy „ott leszünk.”

 

 

Folytatás itt: