Gyermekkoromban – jóllehet sokat olvastam – nem tudtam semmit Fekete Istvánról. Első könyvét, a Zselléreket soha nem tudta megbocsátani neki az idegen hódítók által hatalomba segített akkori hatalom. Az akkori kultúrpolitikát jellemző három T-ből neki először a TILTÁS jutott, később a fogcsikorgató TŰRÉS, de TÁMOGATNI sose támogatták. Mindvégig fitymálták, ifjúsági íróvá kicsinyelték.

„Fekete István? Az nem író!”, legyintett az irodalomprofesszor az előadásán hozzá intézett kérdésre, holott az „ifjúsági író” műveit minden korosztály nemzeti, keresztény gondolkodású egyedei ronggyá olvasták. Újabb és újabb kiadások jelentek meg, újabb és újabb kiadások fogytak el.

Sorkatona koromban egyik katonatársam (kiugrott papnövendék) tette elém egyik könyvét. Elolvastam. Megváltozott az életem. Számomra az volt az első könyv – azt hiszem a Hajnal Badányban című –, amely azt a világot nyitotta meg előttem, amelyben mindig jó ott lenni. Az élet legválságosabb pillanataiban ugyanúgy, mint a legfelemelőbb napjaiban.

Művei felölelik a varázslatos gyermekkor, a nyiladozó férfivá válás, a családapai küzdés – és a katasztrófák megélésének idejét. Bölcs nyugalommal átvészelte a szándékos rosszindulat, az alacsonyrendű döntéshozók korszakát.

     A testi kínszenvedést is megélő ember. Soha nem átkozódott az ÁVH kínzókamrájában kivert szeme miatt. Hiába száműzték teherszállító uszályra, ott is megtalálta az ÉLET értékeit, szépségeit. Az EMBER útját az embertelenség útvesztőjében.

Barátaivá azok lettek – Csathó Kálmán, Kittenberger Kálmán, Herczeg Ferenc, Zsindely Ferenc, a színművészet nagyjai –, akik az emberi jóság, hazaszeretet hirdetői voltak. A TILTÁS idején Magyar Ferenc, az Új Ember katolikus hetilap főszerkesztője.

Állattörténeteinek főszereplői élő, lélegző, szerető és elmúló – ezt sokan nem veszik észre – emberek. Azért hiteles Lutra, Kele, a rátarti Paták, a mindenkor hű Vahur, Bogáncs, a puli, Csí, a fondorlatos – mindig önérdekű – macska, a tojásait elrejtőzve kiköltő Kata, és még az idős özvegy gazdasszonyt megszúrni akaró darázs is, sőt a pincelakó – emberlátogatóinak barátjává váló – Ci Nyi is. Mert Fekete István mindenkinél jobban ismerve meg tudta érteni és emberlelkűvé tudta varázsolni a Természetet s benne társainkat. A Cönde sokat látott öreg fáinak ugyanúgy értette lombsusogását, mint  a csordakútba tekintő tragikus látomását.
 

Göllétől Gölléig. Emlékezés Fekete István íróra