Feltöltve: 2016. okt. 18., hé

A csejtei várról annyi szörnyűséget hallott már az ember, talán jobb lenne ezeket mind elfelejteni, és azt hinni, meg sem történtek. Folyt a vér, sok fiatal, szép lány vére – s ez mind a vár akkori úrnője, a „csejtei szép asszony”, Báthory Erzsébet és segítői lelkén száradt.

     Most nem erről a kegyetlen korról szeretnék mesélni néktek, hanem arról, amikor még békesség és vidámság honolt a vár falai között.

 

Üljetek ide körém, és hallgassátok mesémet!

     Hol volt, hol nem volt, egyszer a várban élt egy csintalan mókus, aki sok kalibát csinált, megkeserítve a várbeliek életét.

     Rendes körülmények között a mókusok az erdőkben, ligetekben élnek, magas fák odvaiban. A mi mókusunk, ki tudja, miért, egy nap fogta magát, és beköltözött a csejtei vár magas tornyába, annak is a legtetejébe. Ott ütötte fel tanyáját. Talán várkapitánynak képzelte magát. Eleinte nem sok vizet zavart. Elugrándozott a vár falain, megelégedett a várvédő vitézek elhullatott elemózsiájával Azt eszegette, és amikor jóllakott, felszaladt a toronyba és onnan szemlélte a vidéket.

     Talán így az élet túl unalmas volt számára. Nem tudta, hogyan üsse el napjait. Lopkodni kezdte a várbeliek dolgait. Hol ez, hol az tűnt el. Senki nem is sejtette, hogy mindezt egy kicsi állat követi el. Sőt, ellenkezőleg, mindenki másban sejtette a tolvajt. Ezért aztán sokszor olyan veszekedések törtek ki, hogy szegény várkapitány alig bírt rendet tartani az emberei között.

     Teltek-múltak a napok, de a tárgyak eltűnésének nem lett vége. Minden nap elveszett valami. Hol a mentéről egy rézgomb, hol egy értékes tárgy, de még az éléskamrát is megdézsmálták. Főleg a drága, ritka gyümölcsöknek kelt lába. Ki tudja hányszor, a szakács úgy elagyabugyálta a kiskuktát, ha valami hibádzott az éléskamrában, hogy szegényke másnap alig tudott a lábára állni. Ki más vihette volna el a finom, úri mulatságokra tartogatott mézédes fügét, mint a kiskukta. Neki járt az esze mindig ilyen nyalánkságokon.

     A várban senki sem mert arra gondolni, hogy a tolvaj egy mókus. Ha látták, akkor inkább nevettek rajta, amikor mókásan ugrabugrált a falakon.

     Történt egyszer, hogy a király kislányával, a gyönyörűséges királykisasszonnyal ellátogatott Csejtére. A vár legszebb szobájába szállásolták el a leánykát, édesapja mellette, a király részére fenntartott szobában pihenhette ki az út fáradalmait.

     A királykisasszonynak rengeteg, értékes ékszere volt, s azokat mindenhová magával is vitte. Most sem kelt útra nélkülük. A bőséges ebéd után lepihent egy kicsit. Ilyenkor az ágya mellé, egy kicsinyke asztalra lerakta az igazgyöngy nyakláncát, az arany, ezüst gyűrűit és a drágakövekkel kirakott fülbevalóit.

     Nem tellett bele néhány pillanat, és már aludt is, mint a tej. Nyár és nagy hőség volt, ezért az ablakokat sarkig kitárták, hogy friss szellő cirógassa az alvó királykisasszonyt. Ezt használta ki a tolvaj mókus, és belopózott. A kicsi állat egy ügyes mozdulattal elcsente az ékszereket, és elszaladt velük a toronyba, ahol elrejtette a többi kincs közé.

Amikor estefelé a királykisasszony felébredt, azonnal kereste ékességeit, de sehol nem lelte azokat. Amint megértette, mily nagy veszteség érte, hisztérikusan felsikított, de olyan hangosan, hogy a vár beleremegett. Az őrök azonnal berohantak. Hamarosan édesapja is megérkezett, és aggódva kérdezte:

     – Mi történt, kislányom? Miért jajveszékelsz?

     – Drága apám, valaki ellopta az ékszereimet. Nem lelem azokat sehol.

     A király iszonyatos haragra gerjedt. Mindenkit kardélre akart hányni. Ilyen szörnyűséges eset még sohasem történt meg velük.

     – Ha holnap reggelig nem kerülnek elő kislányom ékszerei – mondta – a vár minden lakója halálok halálával fog Szent Péter színe elé vonulni, mégpedig hamarosan.

     Szegény várkapitánynak aztán most főhetett a feje. Még csak sejtelme sem volt, ki lehet a tolvaj, és főleg, hol lehetnek az ékszerek. Minden katonáját, szolgáját jól ismerte. Egyikről sem tételezte volna fel, hogy ilyen aljasságra vetemedne. Igaz, tudta, hogy a várban már történt kisebb-nagyobb tolvajlás, de hogy egy ilyen előkelő vendéget meglopjanak, elképzelhetetlennek tartotta.

     Mégis volt sejtése. Nemrég került a vár falai közé egy szolga, egy fiatal legény, Jankó. Senki nem tudta, honnan jött és mit csinált eddig. Befogadta, mert megsajnálta a legényt. Olyan ágról szakadtnak látszott. Nem akarta, hogy egy ilyen ifjú elkallódjon. Ha jól viseli a dolgát, még vitéz is lehet belőle.

     A vár mindenese lett. Ha kellett itt, ha kellett ott segített. Ezen a nemes napon is a várkapitány azt a feladatot rótta rá, hogy legyen mindenben a királykisasszony szolgálatára. Ezért csakis ő lehetett az első számú gyanúsított, akinek köze lehetett az ékszerek eltűnéséhez.

     A várkapitány maga elé hívatta Jankót, és kérdőre vonta:

     – Jankó, te loptad el a királykisasszony ékszereit?

     Szegény legény égre-földre fogadkozott, hogy ő még nem is látta azokat. Bárcsak tudná, hol vannak, azonnal visszaszolgáltatná.

     Nem hittek neki, de hiába forgatták fel vackát, ott nem teltek semmit, néhány levetett ruhán kívül.

     – Majd a királyurunk kínvallatói kiszedik belőled, hová dugtad az ékszereket – mondta a várkapitány, és Jankót a vár legmélyebb tömlöcébe csukatta. Úgy tervezte, hogy reggel majd átadja a királynak, mint veszedelmes tolvajt.

Szegény Jankó szomorúan kuksolt a tömlöc mélyén, és hangosan sóhajtozott. Olyan hangosan ám, hogy még a toronyba is felhallatszott, ahol a mókus lakott. Mivelhogy nagyon kíváncsi állat volt, odament a tömlöc kicsi ablakához és lekiáltott:

     – Mi a baj, Jankó?

     – Nagy a baj, kicsi mókus. Valaki ellopta a királykisasszony ékszereit, és most azt hiszik, én vagyok a tettes. Holnap reggel visznek vallatni.

     A mókus csak most döbbent rá, milyen nagy kalamajkát csinált. Miatta egy ártatlan legénynek kell szenvednie. Valamit ki kell találnia. Sokáig törte a kobakját, s végül kisütötte, hogy segít a legénynek. Mindennek úgy kell megtörténnie, hogy senki ne tudja meg, hogy ki az igazi tolvaj.

     – Ide figyelj, Jankó! Ha megmondom, hol van a királykisasszony ékszere, akkor megígéred, hogy meghívsz a lakodalmadba? – kérdezte a mókus.

     – Lakodalomba? – nevette el magát Jankó. – Hiszen nincs nekem mátkám.

     – Majd elveszed a királykisasszonyt, és boldogan éltek, míg meg nem haltok.

A legény semmit sem értett az egészből. Azt hitte, hogy a mókus bolondját járatja vele. Bánatosan megjegyezte:

     – Nem szép dolog tréfálni azzal, akit holnap a király emberei vallatni visznek.

     De a mókus nem hagyta abba.

     – Bevallom neked, az ékszereket én vittem el, és fent a toronyban őrzöm, az egyik tetőtartó gerenda alatt. Holnap reggel mondd meg a várkapitánynak, hogy tudod, hol vannak az ékszerek, és ki a tettes. Amikor a király megkérdi, hogyan hálálja meg segítségedet, mondd, hogy feleségül akarod venni a királykisasszonyt.

     – Ki fogja ezt nekem elhinni? Holnap a fejemet veszik.

     – Meglásd, mindenki! Csak higgyél nekem! Fejedet meg nem kell féltened. Senki nem fogja lecsapni. Hosszú, hosszú évekig még a nyakadon marad.

     Jankó hitte is meg nem is, amit a mókus mondott neki. Végül azt gondolta, tesz egy próbát. Mi baja lehet belőle?

Így is tett. Reggel jött a várkapitány a katonákkal, hogy a király elé vezessék a legényt.

     – Kapitányuram, , kilopta el és hol vannak a királykisasszony ékszerei.

     – Vigyázz, Jankó, ha még hazudsz is, a fejed bánhatja! – figyelmeztette a várkapitány, és a király színe elé vezették a legényt.

     – Fenséges királyom, állítólag a szolgám tudja, hol vannak a királykisasszony ékszerei, és még azt is tudja, ki lopta el – mondta a várkapitány.

     A királlyal volt leánykája is, aki még mindig pityergett, és könnyei közül Jankóra vetett egy pillantást. Nézése elárulta, hogy azonnal megtetszett neki a legény.

     – Apám, tegyél próbát! Hátha ez a legény segít megtalálni az ékszereimet! – könyörgött édesapjának a királykisasszony.

     – Tehetek – válaszolta elgondolkodva a király –, de ha ott sem leljük meg, akkor Jankó feje porba fog hullni.

     Elindultak a vár legmagasabb tornya felé. A legényke szíve a torkában dobogott. Annyira félt, hogy alig bírta vonszolni a lábait. Mi lesz, ha mégis becsapta a mókus, és semmit sem találnak a toronyban.

     Sok-sok lépcsőn felballagva kinyílt a hatalmas tölgyfaajtó. Sajnos, ócskaságokon kívül nem volt ott semmi. A jelenlevők mind azt hitték, amint belépnek a toronyba, az ékszerek mindjárt a szemük elé kerülnek.

     – Na, Jankó, hol vannak a lányom ékszerei? Azt mondtad, hogy a toronyban megtaláljuk.

     – Fenséges királyom, az ékszerek az egyik tetőtartó gerenda alatt vannak – mutatott fel ujjával a torony tetejébe.

     Nosza, a király mindjárt parancsot adott, hogy kutassanak át minden gerendát! Nem telt el egy fertályóra, és az egyik katona jelentette, hogy megtalálta a kincset. A királykisasszony örömében ugrándozni kezdett, amikor visszakapta ékszereit.

 

Tán most azt gondoljátok, minden jó, ha vége jó. De még nem ért ám véget a mesém.

     A király nemhogy megdicsérte volna Jankót, amiért segített megtalálni az ékszereket, hanem még iszonyatos haragra is gerjedt.

     –Te vagy a tolvaj. Holnap reggel búcsút mondhatsz fejednek – mondta mérgesen, és megparancsolta a katonáinak, hogy fogják le a legényt.

     Még a királykisasszony könyörgése sem tudott segíteni Jankón. Amit a király elhatározott, abból nem engedett. Szegény fiú újból a tömlöcbe került. A bakó azonmód élezni kezdte a bárdját.

     – Miért sírsz, Jankó? – hallja egyszer csak a mókus hangját.

     – Miért sírok? Miért sírok? – ugrott fel Jankó. – Még kérded? Becsaptál, és holnap reggel a király lenyakaztat. Azzal, hogy megmutattam, hol vannak a királykisasszony ékszerei, azt is bebizonyítottam, én vagyok a tolvaj. Te sem voltál sehol, hogy megvédtél volna.

     – Ezért vagyok most itt, hogy segítsek. Tudd meg, a királykisasszony halálosan szerelmes beléd – mondta a mókus.

     – Mit érek vele? – szomorodott el megint Jankó. – Holnap, amint megcsillan az első napsugár, fejem a porba hull, és nincs tovább.

     – Te csak ezt úgy gondolod. Ne feledd, soha nem szabad feladni. Amikor reggel visznek kivégezni, a bakó megkérdi, mi az utolsó kívánságod? Mondd azt, hogy szeretnéd látni újból a királykisasszonyt. Egy halálraítélt minden kívánságát teljesítik – mondta a mókus, és ahogyan jött, úgy el is tűnt.

     Jankó azt hitte, hogy álmodta az egészet. Ennek ellenére elgondolkodott a hallottakon.

     Reggel jött is a bakó, és a vesztőhelyen megkérdezte:

     – Jankó, mi az utolsó kívánságod?

     A legénynek eszébe jutott, amit a mókus mondott neki, és félve kinyögte:

     – Szeretném még egyszer látni a királykisasszonyt.

     Ezen mindenki nagyon elcsodálkozott, főleg a király. Nagyon mérges lett a kívánság miatt, de még ő sem tehetett olyat, hogy ne teljesítsék a halálraítélt utolsó kérését. A szobájából a vesztőhelyre hívatta a kislányát, aki álmosan pislogott picinyke szemecskéivel. Ellenben, amint meglátta Jankót, azonnal hozzárohant. Ha a király akarta is volna, akkor sem tudta volna visszatartani. Ott állt egymással szemben a két fiatal. Látszott mindkettőjükön, hogy elepednek egymásért. Mert, igaz ami igaz, Jankónak is tetszett a királykisasszony.

     Sokáig álltak ott szemtől szemben, és epedve nézték egymást. Közben a bakó már készülődött a munkájához. Ki tudja, mi történt volna, ha hirtelen meg nem jelenik a mókus a vesztőhely melletti fán. Ott mindjárt ugrálni kezdett, hogy felhívja magára a figyelmet.

     A jelenlevők akkor kaptak csak észhez, amikor meglátták az állatot. Szinte egyszerre kiáltottak fel:

     – Nem Jankó a tolvaj! Fenséges királyunk, kegyelmezzen meg a fiúnak!

     – Kegyelmezzek meg? Nem Jankó a tolvaj? – csodálkozott el a király. – Akkor ki lopta el kislányom ékszereit?

     – Ki lenne más, mint ott az a kicsi állat, a csejtei vár mókuskája. Ez a kis ördögfióka, amit csak tud, azt mind elcseni. Mindent zárnunk és csuknunk kell. Ha véletlenül valamit előlhagyunk, mókuskánk biztosan ellopja. Bocsásson meg nekünk, hogy erről egészen megfeledkeztünk! – Az emberek részletesen elmesélték, hogy a kicsi mókus milyen csínyekkel bosszantotta a vár lakóit.

     A király érdeklődve végighallgatta a történeteket, és elnevette magát.

     – Valójában Jankónak köszönhetjük, hogy előkerültek az ékszerek – mondta elismerően. – Mondd csak, fiam, hogyan háláljam meg segítségedet?

     Jankó nem sokat habozott. Bátran a király szemébe nézett, és kibökte:

     – Adja hozzám feleségül leánykáját, és akkor kvittek vagyunk!

     Az ország első embere nagyon meglepődött ezen a kérésen, majd a királykisasszonyra nézett, aki kissé szégyenlősen pislogott a legény mellett.

     – Lányom, akarsz-e Jankónak a felesége lenni? – kérdezte az apja.

     – Igen, édesapám – mosolyodott el a lány. – Nem találhatnék jobb férjet magamnak, mint Jankó. Hiszen ő segített megtalálni az ékszereimet. Megérdemli, hogy a felesége legyek.

     A király szerette kislányát, és nem akart neki szomorúságot okozni. Ezen kívül a csejtei vár szolgája ügyes legény volt, akár még jó király is válhat belőle. Ott mindjárt ki is hirdette, hogy három hét elteltével megtartják a lakodalmat, amelyre mindenki hivatalos lesz.

     Lett nagy öröm a várban. A várbeliek a közelgő, hetedhét országra szólólakodalomról beszéltek. A kicsi mókus sem feledkezett meg Jankóról. Egyik reggel belopózott a szobájába, és a fülébe súgta:

     – Ugye, engem is meghívsz a lakodalomba? Meg ne feledkezz rólam, mert akkor csúnyán megbánod!

 

Itt a vége, fuss el véle!

A csejtei vár mókuskája

Kultúra

APÁTI KOVÁCS BÉLA