Egy versem keletkezésének történetét, Balaskó Jenő egykori kiadója, a költő Turcsány Péter bíztatására írtam. Ő nemrég váratlanul távozott az életből, így az írás az ő emlékezete is.

 

 

 

„Kishiribi csárdában,

Kishiribi csárdában

Ecet ég a lámpában,

Ecet ég a lámpában.

 

Meg se gyújtják, mégis ég,

Meg se gyújtják, mégis ég.

Kilenc legény a vendég,

Kilenc legény a vendég.”

 

 („Nem vagyunk mi betyárok”,

 háromszéki népballadából)

 

*

 

Az 1957-58-as tanév késő őszének vagy telének balladai homályában sodródtunk össze Balaskó Jenővel.

Az ’56-ot követő esztendőt körülólálkodták a veszedelmes összefüggések, és mindegyik napjára a sötétben motozó járőrök ezerszemű éjszakája lesett. A mára leértékelt epizódok mindegyike főszerepkörben élt és hatott.

 

       Ekkor a pesti Madách gimnázium harmadik osztályába jártam, Balaskó pedig a szerdánkénti tánciskola dísztermi ajtajában jelent meg valamelyik délután. Kimagasló alak, sötéten göndörödő hajsapka, vastag szemüveg. Lerítt róla, hogy „költő”. Személyében testesült meg nekem az akkori Költészet magától értetődő talánya. Azé a költészeté, amelyik makacsul virrasztott a történelmi események fölött, és bevert száján duzzadt az ifjúvá hatalmasultak korlátlan felnőtt-gyalázása.

       Vele ültem először a Hungária kávéházban, ő keltette föl érdeklődésemet a „szubsztancia” jelentése iránt, tőle hallottam a legmágikusabb hangfekvésben kiejteni a „kvantummechanikát”, és legintimebb közelséggel emlegetni a börtönt, a rendőri felügyeletet („ref”), Gyorskocsi utcát s „Buda Ferit”.

 

 

       Hallottam zongorázni, hallgattam zenét a lakásán, hozott a lakásunkra Látóhatárt, melyben megjelent; kért kölcsön pénzt, amit nem tudott visszaadni, ültem ismerőseim szégyenpadján, akiktől szintén tarhált, ha összefutottunk, megkért „fizessek valamit”; mindig „szabadúszónak” tudtam, aki sohasem voltam az, s mindig félszegen tekintettem föl bátor elesettségére, attraktív bohémságára, mint elvágyódó nyárspolgár a szegénylegényre; elálltam verseink kölcsönös megbeszélésétől, mert ő mindenáron költő volt, én pedig nem.       Ráadásul hasonló párt tagja lettem, mint amelynek hatalma ellen október 23-án tüntettem, és töltényekkel a zsebemben fogott el október 24-én hajnalban a civil álöltözetű karhatalom. Nem lőttek agyon. A kegyelem hálájaként belülről akartam látni azt a társaságot, amelyben ott kísértett Nagy Imre elárult szelleme is. Apám Donnál elesett, vitézi című „horthysta katonatiszt” volt, mégis fölvettek a Pártba és nem molesztáltak alantas kérésekkel. (Persze nem tudom, hogy mit nem tudok.) Részlegesen azonosulva egymással, megfigyeltük egymást, a Párt és én. De mindenképpen, egy nyíltan ki nem mutatható kölcsönös jóakarat titkos tanújelét cseréltük ki. Jenővel imigyen az utcán való kölcsönös integetésre szűkült a kap­csolatunk. Ilyen eset alkalmával említette meg, hogy a Műszaki Egyetem aulájában lesz felolvasó estje, s én ekkor üzemi újságot írtam a 80-as években. Az ő deklamáló hangján nyilallt belém közös drámánk máig sem elvesztett kulcsmondata: „A szeretet a legnagyobb öngyilkossági kísérlet”. Ezt hirdető polifon versfugájának címe: Élet titokban.

 

 

A teljes írás itt olvasható: