Feltöltve: 2016. dec. 14., hé

(folytatásos regény)

Desin életének alkonya

 

(6. rész)

 

„Aki látja a tegnapot, az tudja, hogy a mát a holnap fogja követni.

Csak aki tudja, hogy a mát őseinek köszönheti, az érti,

hogy holnap a gyermekeinek ma lesz; és ez az ő jövője.”

 

 

ALFÖLDI GÉZA: Temetők népe

 

Mi a temetők népe vagyunk.

Csak a sírok ezre között

Érezzük jól és otthon magunk.

 

Az élőket mi kutyába vesszük,

Az alkotókba belerúgunk.

De ha meghalt, sírja fölé

Mea-culpázva odahullunk.

 

Az élő Krisztus itt sosem kellett:

Csak a halott Isten s a keresztek.

 

Mi az élőket csak szidni tudjuk,

Akármit tett, gyúrni, gyalázni,

De a halottakat fölénk emeltük,

Szoborba öntettük, s tudtuk imádni…

 

Az Ipoly vize csendesen haladt időtlen útján forrásától a Duna torkolatáig. A gázlónál kicsit fodrozódott. Az október végi csípős szél morcosan borzolta a sokat látott habokat. Pirosló, színét folyamatosan szivárványosan változtató alkonyat festette át a cserek, tölgyek sárgásbarnára vénült lombjait. A folyó partjain bókoló nádbugák, buzogányok a télre készültek. A Zólyomi hegyek az Ipoly völgyébe lehelték fagyos leheletüket.A bodonhajót lágyan ringatták a hullámok, öregedő gazdája a kunyhó mellett dolgozgatott. A partra húzott hajó után kapcsolt haltartó bárkában, a víz alatt, magukat kiszabadítani akaró, és magukat sorsuknak megadó halak motoztak. Szép, egészséges élőlények voltak, mert ebben a folyóban minden feltétel adott volt ahhoz, hogy jó erőben várják az elkerülhetetlenül közeledő telet. A halász az anyatejjel szívta magába a mesterség minden csínját-bínját. A folyócska vizét  a hegyekből alácsörgő számtalan vízfolyásból és az égből érkező esőből nyerte. Megszámlálhatatlan ‒ olykor teljesen kiszáradó ‒ erecske és tizenhárom, becsületes névvel ellátott nagyobb, állandó csergeteg ömlik bele. A hegyekből érkező kristálytiszta patakokban izmos testű pisztrángok, domolykók élnek, az ínyencek örömére. A halakat a víz alatt az úszás művészei: nyércek, vidrák, a sekély vízben még elkóborló házi macskák, rókák is vámolják, felülről sok-sok vízimadár orozza el a halász elől.  A halásznak ezekkel örökösen küzdenie kell, de a mederben még így is  több a hal, mint a víz.

 

A kövek alatt jóízű rákok élnek, és fényesbőrű, sárga-feket foltos tűzgyíkok, akik már téli szállásukat keresve firtatják végig a partra mászva a lapos kövek alját. A szalamandrák a szárazföldön lomha mozgásúak. Nem kellett fürgévé válniuk. Amelyik állat egyszer egy életben megpróbálja zsákmányul ejteni, soha többé nem próbálkozik azzal, hogy targyíkot ebédeljen. A szalamandra bőre védekezésül oly keserű váladékot bocsát ki, hogy egy tapasztalatlan kölyök róka percekig dörgöli száját a kövekhez, hogy elmúljék a szörnyű íze. Bosszúból levizeli a prédának alkalmatlan lényt. Ezt megalázó bosszúnak szánja, de ez a szalamandrát kevésbé zavarja, mintha megették volna.

 

A csermelyek, teléreken áthaladva, érceket, különböző sókat oldottak az ősi eredetiségben pompázó sziklákból, s azok éltető erőt küldtek le a völgyek lakóinak. Némelyik forrás vizének gyógyító erőt tulajdonítottak az emberek. A Boldogasszony-völgy, a Remete-kút, és a Hont határában buzgó Kutyika-forrás vizét szembajok gyógyítására használta már ekkor is a környék népe.

     Másutt csillogó arany szemcséket sodort elő a hegyek gyomrából a víz. Az arany a keveseknek gazdagságot hozott, a többségnek munkalehetőséget, szerény, de biztos megélhetést.

     A dühöngő viharok elmúltával, és az őszi esők előtti, nyugalmasan csendes időben a meder aljáig átlátszó az Ipoly vize.

    Gondolatébresztő, emlékezésre való ez az idő annak, aki igazán szereti ezt a tájat.

 

Desin már nem volt a korábbi délceg ifjú, csak fanyar mosollyal emlékezett így, őszidők késő délutánjain egykori önmagára. Túl volt már élete delén. Már nem őt csábítgatták a leányok, amit nem is bánt. Elégedett volt asszonya, fiai, lányai szeretetével. Csontjait az öregség betegségei,  csúz, köszvény kínozta. A halászéletet mégse cserélte volna semmi másra. Szél cserzette, őszes, ritkás szakáll és bajusz keretezte ráncos arcán  az emlékezés fajtájától függően váltakozott a derű vagy a szomorúság. Ősz haját ősi módra, varkocsokba fonva hordta.

 

 

Kultúra

Orzsányi vész

BODOR MIKLÓS LÁSZLÓ

Desin emlékezett.

    Gunyhója előtt, a szolgafán párolgó vacsorája mellett ülve, szorgalmasan javítgatva készítette elő szerszámait a másnapi hibátlan használatra.

 

Önálló életük elején Lajos király erős keze tartotta fenn az ország felett a rendet.

     Az erős kéz nem jelentett embertelenséget.

     Alattvalóik gyakran látták a legendás királyt és leányait itt a környéken. Lajos szerette a Zólyom-erdőt, és a néha kiszámíthatatlan folyót.

    Volt úgy, hogy Szobtól  Szalkáig a királyi hajók fedélzetén utazott.

Időzött olykor a közeli Nosztrai kolostorban, máskor továbbutazott királyi ügyeiben a felső vidékek, vagy lengyel királyként Krakkó felé.

    Legendás szeretet övezte, azért is, mert keresztüllábalt a  VI. Kelemen pápa által „négynapos hideglelés” néven nevezett kóron. Emiatt maradt el Szicíliai hadjárata. Elkerülte a pestist, ami nehezítette Itáliai hadjáratát. Az egész földrészt sújtó betegség persze szedett áldozatokat Lajos birodalmában is, de példátlan együttérzését bizonyítja, hogy ahol nagy volt a vész, ott szorgalmazta a tizedek elengedését. Megértését fokozhatta, hogy első felesége, Margit királyasszony is a „fekete halál” tombolása idején halt meg. Lajos ugyancsak megfertőződött, de túlélte, ami amúgy is legendákkal átszőtt alakját további értékkel ruházza fel.

     Utolsó éveiben valamilyen – leprával összetéveszthető – bőrbetegség kínozta. A baj idején születtek leányai. Egyikük se betegedett meg! Azok, akikkel érintkezett, szintén egészségesek maradtak. Némely, főleg külföldi történetírók lepráról írtak. Lajos betegsége viszont orvosa, Radlicza János gyógykezelése révén elmúlt. A leprát ez időben még nem tudták gyógyítani. Másrészt betegsége idején lett lengyel király. A lengyel nemesek pedig bizonyosan nem fogadtak volna el leprás, beteg uralkodót!

 

*

 

Családjukban, az urak előtt is becsületet szerzett Mogd és apatársa: Zuga szabták meg életük határait.

 

Desin és Szentő házassága termékenynek bizonyult. Legidősebb fia jól érezte magát ősei mesterségének folytatásában.

     Másik fia inkább harcosnak született. Utolsó éveiben a nemességre emelt Vajad szeme megakadt az íjjal, kelevézzel jól bánó, lóra termett, zömök gyereken. Legényei közé választotta, és kezdetben a megye rendtartó csapatainál apródkodott, később, felserdülve, az érsek úr fegyveresei közé válogatták be. A drégelyi vár legényei között kiváló kardforgatóvá, a katonai ismeretek tudójává vált. A zsoldkönyvben kezdetben Desin fia Kálmánként, majd Dezsőfi Kálmánként szerepelt, és tizedessé léptették elő.

     Egy alkalommal Ráród birtokosa átcsapott lovasaival a folyón. Megrabolta  honti birtokostársai javait. Elkövette azt a könnyelműséget, hogy a káptalan ispánjától is elhajtott nyolc ökröt, pár lovat és három szekér búzát is. Az érseki hadak a Hont megyei vitézekkel együttműködve bekerítették őt magát, és a rablott holmival lassan menekülő csapatát. Többjüket levágták, másokat foglyul ejtettek, és a zsákmányt visszaszerezték. Kálmán kitüntette magát a csetepatéban. Jutalmul jobbágyból szabadossá lett, és egy rend ruhára való posztóval díjazta hűbér ura. Hont megye alispánja, Orzsányi Bálint úr kikérte az érsek úrtól, és a megye foglárjává nevezte ki. Később – megtakarított zsoldjából - Tésán házat belsőséggel, és Szetén földet vásárolt.

 

Desin büszke volt jobbágy szüleire, a felemelkedés útjára lépett fiára, de nem kevésbé kisebbik gyermekére, Balázsra. Ő papnak készült, s eszességét mind a Mária-völgyi, mind a Szent Márton-egyházi barátok nagyra értékelték. A fiú vonzódott a betűk, a számok világához, olyannyira, hogy a papok unszolására Ság monostorának iskolájában tanult írástudóvá. A fiút a papi rend nem vonzotta, de literátus világiként az érsek hivatalában magas beosztásba került.

    

Desing ugyanígy gondolt lányaira, vagy az ő sorsának folytatására felkészített fiára.

 

Rajtuk, sorsukon merengett az öregedő halász ezen az estén.

     Desin nem ismerte a pergamenen sorakozó betűket, ám átérezte az őt körülvevő világ egészének rendszerét. A halászhajó oldalán lágyan csobbanó hullámok simogató ritmusában felfedezte a dallamosságot. Az időnkénti haragvó áradat mérges robaját is megértette.

     Elfogadta, átérezte, hogy lelkében a teremtés teljessége valósul meg a madarak trillái, a szelek által megszólaló part menti fák, lengedező nádszálak, hullámzó füvek zeneisége által ihletett, és visszazengő – hol életörömet kifejező, máskor bánatot hordozó dalok, és a vigaszt nyújtó templomi énekek összességében. Ha írni tudott volna, bizonyosan maradandó műveket hozott volna létre. A vejszék közötti munkája végzése közben, de a pihenés óráiban, családja körében üldögélve is szívesen dúdolta, dalolta népe énekeit. Olykor lelkéből fakadt új szövegekkel egészítette ki azokat. Amikor unokái már igényelték a meséket, szépséges regékkel ringatta álomba a kicsinyeket.

 

Gondolatai átlapozták az általa megélt Idő lapjait. Újraélte rég elment szüléi bölcsességet átörökítő emlékeit.

     Gyakorta visszaidéződött kis lélekvesztőjén egyensúlyozva a fiatal, életerős királyának idősödővé vált, betegen is ide, az általa alapított nosztrai kolostorba meg-megtérő betegeskedő alakja. A király, vadászatai alkalmával, olykor eljött erre is. Embersége, ha kellett szigora rendben tartotta országait.  Megfékezte a fékteleneket, biztonságot teremtett kicsinek, nagynak.

     Tiszteletet nem is kellett parancsolnia, mert aki megismerte: tisztelni, becsülni kezdte. Az utódjául szánt Hedvig hercegnő is feltűnt, akit – egyes korabeli urak szerint – apja akaratát semmibe véve, nem szeretett hazája uralkodónőjévé tette anyja. A királyleány a hegyeken túli lengyel föld királynője, életszentsége folytán glóriás szentje lett. Második párjával kötött házasságának feltételéül szabta Ulászló  népének keresztény hitre térítését. A férj  erőszakos módszereit letompította. Az áttérni nem akarókkal szembeni türelmével hívévé tette a vonakodókat. „Ha vissza is adtuk javaikat, ki fogja visszaadni elsírt könnyeiket?”

     Szavait akár lovagkirály apja tanácsolhatta.

     Magyarország trónja másik leányára, Máriára szállott. Mindkét leányát fiúsította apjuk. A királyleányt anyjának szörnyű halála megrémítette, rossz idők jövetelét vélelmezte. Később a királyi  méltóságú asszony a kényszerű házasságból születendő magzatával együtt kínos halált halt egy vadászata alkalmával.

 

*

 

A Lajos király idejében megszokott rend és nyugalom  felbomlott.

     A király 1382. szeptember 10-én, Nagyszombat városában húnyta le szemét.

    Mária királynőt 1382. év szeptember havának 17. napján Demeter esztergomi érsek a Szent Koronával megkoronázta, így ő lehetett az Árpádok örökségének első teljes jogú uralkodónője.

     Máriát a rendek elfogadták királyukként. A fiatal leány nevében uralkodó anyját azonban elutasították… Sok vitatható döntést hozott az anyakirálynő, bár igyekezett az ország fő erejének tartott köznemességet megnyerni.

     Az ellentétek háborúságig mérgesedtek.

     Az országos rendek a királynő férjeként Zsigmondot akarták társuralkodóként a trónon látni.

     Lajos király leányát a nőági örökösödés ellenzői Luxemburgi Zsigmondhoz kényszerítették.

     Mária nem igazán szívelte a kora gyermekségétől fogva kicsapongó, költekező, könnyelmű Luxembourg-ivadékot.

     A szeretetteljes Lajos után a kegyetlen hajlamait is kimutató Zsigmond nem lett legendás uralkodó.

     A magyarság iránt kevés szeretetet tápláló új király cseh és morva sereget szabadított az országra, sőt a Vág folyótól keletre eső országrészt elzálogosította idegeneknek, hatalma érdekében. Az ország javai szekérszámra vándoroltak idegen földre.

     Új, idegen szavú birtokosok jelentek meg országszerte, akik számára a föld, az itt élő emberek kizsigerelhetőek volt. Az Árpádok és örököseik népével semmiféle megértő viszony nem alakult ki köztük.

     Elődei idején, Károly és Lajos király uralkodása alatt Európában a magyar királyságban termelt aranyforint volt a hatalom, a nemzetközi megbecsülés alapja. Az a kincs most idegen kézre bízva ömlött ki az országból.

     Zsigmond láthatóan csak császári álmának megvalósulása eszközeként tekintette magyari méltóságát. Költekezése miatt a kincstár újra meg újra kiürült. Az eltékozolt nemzeti vagyont találékony tanácsadói mind lehetetlenebb indokkal beszedett adókból fedezték. A bevételek jó része saját zsebükbe csordogált.

     Amikor a föld népe szegényül, a hozzájuk legközelebb álló kisnemesek is megérzik, mert a jobbágyi szolgáltatások behajtása is mind nehezebbé válik. A jobbágyság nehézségei kihatnak nemesi rend elszegényedésére is. Ezt az érzést még a közvetlen kapcsolat révén némi együttérzés is táplálja.

     Elégedetlenek voltak a korábban virágzásnak indult szabad királyi városok polgárai, akik egyre-másra arra ébredtek, hogy valamelyik királyi kegyenc főember uralma alá kerültek.

     Zsigmond lassan csak a főúri ligákra támaszkodhatott, akiket királyi földekkel, javakkal elégített ki. Olykor csaknem megyényi birtokok jutottak a bárók kezére.

     A nem kívánt király iránti ellenszenv szervezkedésekhez vezetett.

 

Desin, ott a hullámokon ringó bodonhajójában, ezeket a bajokat ilyen élesen nem láthatta, de nehézségei a vállát nyomták. A nemesség kapujában álló katona fiú, és a literátussá okosult másik fia füle hallatára beszélték át a világ dolgait.

– Sok kockán fordult meg mindig a sorsom – töprengett magában.

– A halaim iránti igény a vevők pénztelensége miatt csökken. Az adószedők is mind sűrűbben találják meg portámat.

– Vízesés felé siklik az ország ladikja! – hadarintott kezével.

    Ugyanígy tettek tőle függetlenül a kis-, és középnemesek, akik nyílt lázadást kezdeményeztek a sorsukat rontó uralkodó ellen.

     Hiába.

     Cseh zsoldosai leverték a felkeléseket.

     Hű csehei apránként fejére nőttek a császári álomtól szédült uralkodónak, a két Anjou király biztos építménye roskadozott.

 

Desin fiai megkapták a nemesi címet, mert mindkettő megérdemelte, és mert Zsigmond abban bízott, hogy az általa felemelt kisnemesek majd híveivé válnak. Kezdetben mindketten a Dezsőfi nemesi családnéven szerepeltek a megyei nemesi névtárban. Kálmán fia azután apja hivatalát követve a megye foglárjává lett, és oklevele már nemes Foglár Istvánként említette. A másik, kisebbik fiú Tésán kapott prédikátumot, és Tésai Balázs deákként, királyi emberként maradt fenn a neve.

 

*

 

Orzsányi László úr földi útja végére ért.

     Utolsó éveit ugyan a sági – más néven Tölgyesi – uradalmában töltötte, mégis, szíve akaratának engedve, azt kérte fiaitól, hogy a vagyonából helyreállított, Felsőorzsány Boldogasszony-völgyi temploma melletti temetőben nyugodhasson. Itt pihentek ősei és közvetlen elődei: Orzsányi János és Piry Tamás úr, akik Csák Máté dúlása idején haltak meg birtokaik védelmében.

     Alispánná előlépett fia, aki az orzsányi birtokrészt örökölte, teljesítette apja végakaratát. Mérsékelt, de nemes úrnak kijáró pompával zajlott le a temetés. A végtisztességen még saját lábán jőve vett részt felesége, akivel titokban itt tettek egymásnak holtig tartó hűségfogadalmat a szerelmesek: ifjú Orzsányi László és Piry Tamás leánya, Csepke. A magára maradt özvegy nagyasszony megállt a templom egyetlen dísze, az alabástromba metszett Madonna képe előtt. Könnyein át megköszönte, hogy kettejüket ide vezérelte annak idején a szelíd mosolyú istenanya.

 

Csepke nagyasszony nemsokára követte férjét. Ő is ide, Felsőorzsány temploma mellé temetkezett, férjeura mellé.

 

Sajátos módon, a megdúlást követően csak Alsóorzsány települt újjá, míg Felsőorzsányon csak az ősi templom épült régi szépségében újjá.

     Az adóíveken pusztaként szerepelt.