Legalább karácsonykor csendesedjenek el

az egész évben hangos pártpolitikai részigazságok 

elriasztó hangjai, 

legalább karácsonykor hallgassunk a líra itt-ott még hallható szívdobogásaira. 

(Szerkesztői ajánlás)

 

 

 

 

 

Torzul lelkem

 

Torzul lelkem hiányodban, Szerelem,

hol vagy erőm, hová lettél, Istenem!

 

Megöntözöm virágaid, alkonyul,

kicsit könnyebb, elmém már-már elborult.

 

Rossz vagyok, lám, kihalnék e világból,

bánatomtól, terméketlen vitáktól.

 

Elbujdostam, nem látok a szégyentől,

nincsen hírem Istenről, se emberről.

 

Ki tehetne jót e földön, valamit,

a gyűlölet mielőtt még elvakít.

 

Nem tehetek soha mást, csak szeretek.

Még akkor is, ha megfeszítenek.

 

 

A bujkáló csillaghoz

 

Te világméretű sötétségben bujkáló csillag!

Úgy eltűntél, hogy nem vagy?

Mutasd meg magad,

nyújtsd felénk sugaraidat,

lásd a szegény országok népét!

Hogy hajszolja orrára esve

majdnem minden szegény a pénzét.

A régiek hitét felejtve

gyilkolja reményét.

A pénzesek pedig hangosan úgy nevetnek

rajtunk, hogy beleremeg pályáján a megőszült,

sok sebből vérző bolygó.

Tűnj elő, hogy lássalak, te bujkáló-vezérlő csillag,

vereségünkben is sóvárogtalak,

reménykedve szemmel tartalak,

nélküled megromlik a szerelem, megrohad az élet,

adj eleven hitet a szívembe,

hinnem nekem is jobban kellene;

nem pénzre –

sugárzó fényre,  életre várok én is,

éltető reményre, hitre vár

sok-sok szétvert család minden elárvult gyermeke.

Ragadd meg szívünket, Gondviselő Isten,

vezesd vissza anyjához apát és fiát,

vezess el minket Betlehembe.

 

Ki a kertbe!

 

Vezérlő csillagunk vesztén

ne feküdj hanyatt,

ne add meg magad,

energiád is elvész.

Menj csak ki a kertbe,

nézd megőszült fáidat,

lombok közt a házadat,

hogy itt mennyi munka van!

Ha nem végzed el, véged!

Nyíljon ki benned az élet,

nyíljon ki a növények szerelme,

adj inni a virágoknak,

dolgozz és olvass egy kicsit,

s a kerek szemű hold alatt

álmodd, hogy álmodom veled:

virágozz, édes nemzetem!

 

 

Ketten a forrásnál

 

Hanyatt fekve tegnapi szerelmeskedésünk ágyán

az éjszakai fűből a te szemeddel nézem

a hatalmas égbolt csillagait.

Aranypettyekkel behintett végtelen

sugárzik rám, remegve élem

meztelen bőröd jázminillatát,

tiéd vagyok újra meg újra, rezgő energiám

lüktet rezgő energiáidban.

Eláll a fűszálak lélegzete, hajladozva

harmatozik a föld, lelkünk örömére

testünk gyönyöre csillan.

Fehér felhő úszik át fölöttünk

az éjszakai égen,

benned élek és ringatózom s te bennem.

Szemedben ámulat csillan,

arcom lehajtom előtted, most fölemelem,

így magasztallak égnek és földnek.

El-eltűnődik lehunyt szemhéjad alatt

magányos lovasod; elvágtatok tőled, megállok,

visszatérek, titkos erőid finom lepke-lüktetések,

vérköreimben reszketek érted.

E boldog pillanatomban jobban szeretlek,

mint tegnap, jobban szeress te is,

mert minden elromlik az ég alatt,

körülöttünk ravaszság és gyűlölet tombol,

egyedül a szeretetünk maradandó.

Meddig lehetünk még e tiszta magaslaton?

Légy velünk sokáig, Élet, forrásunk vagy,

ölelő karunkban csillogsz.

 

 

Vállalás és szembeszegülés

 

Az nem lehet, hogy gyöngébb az én szerelmem

e halál-világnál, mely téged gyilkos kéjjel sárba taposott.

Ujjal mutogat rád a nép, saját romlottságát felejtve,

s taszítva minket mélyebbnél mélyebb pusztulásba.

 

Mennyire szerettelek, de nem jól! S mennyit vacogtam miattad,

hogy már megint összeestél a sarkon éhesen, betegen.

Elszirénázott veled a mentő, mint aki égbe szállna,

menekültem tőled, nem akartam pokolra menni érted;

 

szégyelltelek, szegény! Dermedten szemlélődtem

a kék-fehér rend rabságában, megdermedt sikoly, tehetetlen.

Lemondtam rólad ezerszer és visszasírtalak ezeregyszer,

magamat sajnáltam benned s kívüled is magamért rimánkodtam,

 

félve, hogy nem láthatom többé tökéletes tested tökéletes részleteit,

jó ízeid, vigaszom forrását, belém ivódott gyöngéd mosolyod

nem ragyog rám többé, képtelen vagyok elviselni, elpusztulok,

kietlen mezőmben széthordanak pókok, hangyák, rovarok.

 

Bűnöm, ha nélküled enyészek. Egyre nehezebben viselem

magamat, nem téged, hiszen te vagy a szépség, fiatalság,

királynőm vagy szegényen is, és mégsem irántad gyúlt bennem

a részvét, magamat vetettem meg, sajnálva elmúlásomat.

Mi történhetett, hogy ily mélyen elromlottam én is?

Titokban szeretgettelek volna, megtagadva téged

körmeimről kéjesen nyalogattam a vért, te azt is

megengedted, hagytad, szerelemben önmagad föltétlen adtad.

 

Épphogy moccan a tested, perzselő lángod árad el rajtam,

testemben, lelkemben lobogsz, lángolok érted, kinyílt virág,

tudom, mit tanultam tőled, izzó szerelem lánya, mennyire szeretlek,

tudom, hogy enyém vagy, egyedül veled felejthető e keserves világ.

 

 

Lélekrontók mocskában is

 

Lélekrontók mocskában is

maradj te olyan tiszta még,

amilyennek képzeletben láttalak.

Szerelmeddel sugározz csak át

s a tisztaságom sugározzam rád

lélekrontók mocskában is.

 

 

Hazámhoz, karácsonykor

 

Sok rabságunkban és kevés szabadságunkban

megöregedtünk, és mégis szeretünk, hazám.

Mi elmegyünk maholnap, de neked itt kell maradnod

örökre, és várni és várni évről évre, napra nap, minden éjszakán

kisded Jézuskáinkat, sok-sok magyar Messiást.

 

 

Pietas

 

Anyám se szeretett jobban,

mikor a kisfia voltam.

De ő már elment, messze révül,

te vagy itt nekem, reménységül.

Pietas öledben látom

magamat innen s a túlvilágon.

 

 

Akivel reggelente harmatot szedtem

 

Szeretem azt a jó kis gyereket, aki voltam,

akivel reggelente fényes harmatot számoltam,

szeretem őt szentkirályi mezőnkön, a Malomárok partján,

rétünk harmatos tisztaságát ökörnyállal

ővele húroztam, csillogó fűszálakon ragyog a táj,

felkelő napom pengeti a lelkem sugaraival,

általa sugaras az én gyermeki ámulatom,

ővele vagyok a tisztaság kellős közepén,

értünk vannak a fények, milliárd csepp harmatban

csendesen őneki fénylek, most születik öntudatom

és alázatom, szól a pacsirtás ég, szépségből bujdosik

a szépség, élem a lelkem, élem, hogy átragyog rajtam

a zöld meg a kék, öröm aranylik hajamban,

észrevétlenül s mélyen a szívemre szívom,

Isten, a szereteted, bár a neved se tudom.

Hogyne szeretném azt a kis gyereket, aki voltam,

ővele öregedve újra gyermek lehetek

mindenütt, minden tiszta vágyakozásomban

és gondolatomban, a boldog szerelemben is,

a duruzsoló Malomárok partján, Vrácsikon,

szülőfalum mezítláb fölvert porában,

Szentkirály fényes mezején, bár nem is akartam,

nem is tudtam, mennyi termékeny szépségben

látszottam, szánthattam és vethettem ővele,

aki az ekeszarvát fogta, s ővele, aki a testvérem adta,

derékig érő fekete haját előttem kibontotta,

hogy kibonthassam magamból a csodálatot,

hát hogyne szeretném az ő fiúkat, azt a kis gyereket,

akivel a reggeli fényben őnekik most is harmatot szedek.