Szép volt az a nyár!

     Amikor letelt az idő, a látogatók vezetője szép albummal köszönte meg munkáját. Ez az év a sikeres várvédő harc négyszázadik évfordulója volt. Az ajándék ennek emlékfüzete volt. A fiúcska ötven évig őrizgette híven. Talán éltének valamelyik újrakezdésekor – volt belőle több mint elég – tűnhetett el…

 

Másik pártfogója még meg is tetézte barátja ajándékát.

     Kincsei közül kiemelt egy zöldre érett, olvadt bronzdarabot.

– A vár felégetett egykori székesegyházának tornyában megolvadt harang egy darabkája – mondta, amikor a fiú kis kezébe adta.

– Tinódi is megemlékezik róla:

     „Az két száraz molnot fottig elrontá,
     Emberestől, barmostúl mind elrontá,
     Segrestyébe nagy kár lőn sok morhába,
     Kiket az por felhánya és elronta.

     Lőn ezön örömök az pogánoknak,
     Nagy felszóval mind Allát kiáltának,
     Hogy il romlása lőn Egör várának,
     "Egör császáré!" mondának egymásnak.”  – nyújtotta át, a búcsúzásnak végét vetve.

 

– Őrizd meg. Jó helye lesz nálad – tette még hozzá. – Vigyázz rá, még akkor is, ha már elfelejtetted azt is, kitől kaptad… – párásodott el az agg tudós szeme.

     Tévedett az öregúr!

     A kisfiú nem felejtette el őt. Ajándéka ma is féltve őrzött kincse a mára megvénült egykori kisfiúnak. Aki olykor kezébe veszi, s néha, csendes, magányos éjszakákon még az ostrom tüzében elemésztett egykori harang zúgását is hallja. Együtt ül örömünnepet az 1552. október 17-én győztesként diadalt ülő hősökkel:

 

„Tekintetes és Nagyságos urunk ajánljuk legkészségesebb szolgálatunkat. Mióta vette ostrom alá a kereszténység ellensége, a török, ezt az egri várat, bizonyosan tudja Tekintetességed. A kemény ostrom a mindenható Isten legfőbb és kimondhatatlan kegyelme folytán a tegnapi napon megszűnt. Az ostrom alatt Isten segélyével hűségünket és buzgalmunkat Ő felsége legkegyelmesebb urunk s annyira sújtott szegény országunk védelmére, a velünk levő katonák nem csekély küzdelmével, az ő vérök s a mienk ontásával, továbbá az ellenségben okozott kártétellel, a mennyire lehetett, kimutatni igyekeztünk. Minthogy azonban a vár annyira le van rombolva, hogy a földdel szinte egyenlőnek mondható, és inkább nyílt mezőhez, mintsem várhoz hasonlít, azon felől minden szükségesben hiányt szenvedünk, amint erről Ő felségéhez is elég bőven írtunk, s a következő nemes férfiak: V. J., I. Gy. stb. mint megbízottaink, fogják még némelyekről kimerítőbben tájékoztatni; igen kérjük Tekintetességedet, hogy küldötteink szavainak és elbeszélésének hitelt adni s odahatni méltóztassék, hogy Ő Felsége elé bocsáttatván, kegyelmes kihallgatást nyerjenek, és jóakaró válasszal minél előbb visszatérhessenek: hogy Ő Felsége ezt a várat, amely oly közel van a török végvárhoz, megújított erős őrséggel hadi és egyéb felszereléssel úgy fogja ellátni, hogy az ellenség által megvívhatatlan legyen. Isten tartsa meg Tekintetességedet és Nagyságodat sokáig szerencsésen!

Eger várából, október 19-én, az Úrnak 1552-ik esztendejében.

Dobó István, Mekchey István, Pethő Gáspár, Gergely deák, Zolthay István”

 

”Dobó István és társai levele Nádasdy Tamás nádorhoz. (Országos levéltár)

 

Az azóta felnőtté lett lelkes gyerek átérezte az akkori győztesek keserűségét, akik hősi helytállását nem méltányolta a kor.

 

Sokszor kezébe veszi a rücskös, patinás bronzdarabkát, és az alaktalan, de nem lélektelen tárgy mesél neki:

 

Dobó Istvánt I. Ferdinánd bárói rangra emelte, és Déva, valamint Szamosújvár várát kapta jutalmul. 1553-ban Erdély vajdája.

     Szamosújvárt tíz hónapon át sikeresen védte a török és lakájhordája: moldvai és oláh seregek ellen. A király nem küldött segítséget, így fel kellett adnia az erősséget. A közben visszatért Izabella királyné hitszegő módon börtönbe vetette saját várában. Élete kereke azonban az alsó holtpontról felfelé lendült:

Bars vármegye főispánja, majd újra bebörtönzik (Balassa Jánossal,  a költő Balassi Bálint apjával együtt raboskodik…). Szabadulása után szerednyei várába zárkózott, és itt hunyt el 1570-ben.

     Hite, hazaszeretete, parancsnoki képessége megmentette a Felvidék nagy részét a török uralom − nemzetünkre egyértelműen kártékony − máig ható pusztításaitól. Mai szemmel hátrányos emberi cselekedetei (szomszédaival szembeni erőszakos tettek, gátlástalan birtokszerzések) tápot adnak a legújabb kori antihős-keresőknek, hogy bizonytalanná tegyék nemzetünk példakép-keresőinek a vele való érzelmi azonosulást.

     Családi birtokán, Dobóruszkán temették el. Vörösmárvány síremléke ma az egri Dobó István Vármúzeumban van.

 

Mekchey István az ostrom fáradalmait, sebesülését Ungvár környéki birtokán akarta kipihenni. Útközben lovainak szénát akart venni Várkony felheccelt parasztjaitól, akik fejszével homlokon vágva gyilkolták meg.

     Az egri hős életét néhány villa szénáért, pár tarisznya zabért meggyilkolhatta egy máig névtelen maradt ember, aki meggyilkoltjának helytállása révén élhette hitvány életét. Mekchey István holtteste Szepescsütörtök Szent Márton székesegyházának kriptájában nyugszik.

 

Gergely deákot (a pécsi kovács fiaként kétpredikátumos nemessé lett vitéz katonát), hősiesen megvédelmezett vára kapitányaként, a füleki basa tőrbe csalta Csincse határában, egy portya alkalmával. Felesége a nádor útján ki szerette volna váltani. Kara Ahmed pasa azonban nem feledte Eger alatti szégyenét, és bosszút állt. Ahmed személyes bosszúja sújtott le Gergely deákra: Sztambulban törökök bitófáján halt meg. Ahmed ekkor a szultán sógora, a török hadak nagyvezíre volt, ami azonban nem mentette meg attól, hogy hatalmát féltő sógorának pribékjei röviddel később meg ne látogassák, mégpedig kedvelt kivégzési eszközével, a selyemzsinórral.

     Gergely deák fia, az Egerben született János Báthori István hadának tűzmestere, később ezredese lett. Örökölte apjától a hadi gépezetek alkotásának képességét. A zsarnok Báthori Zsigmond 1594. augusztus 30- án, Gyalu várában, sok más hadfi mellett az egri hős fiát is kötél által kivégeztette. Hősként, temetési énekeket dalolva, félelem nélkül ment a vérpadra.

Bornemissza Gergely családja másik − György nevű − fia leszármazottjai révén ma is él a Felvidéken. Egyébiránt Bornemissza Gergelynek két házasságából hat gyermeke született.

 

Jó harminc évvel ezelőtt, a Tátrai Nemzeti Park tisztviselőjeként magam is találkoztam egyik leszármazottjával. Sajnos nem mutatkozott rajta ősének hazaszeretete…

     A Tátra élővilágát, vadászati módját szerettem volna fényképezni, beszélni természetvédelmi őrökkel, vadászokkal. A Nimród vadászlaptól kétnyelvű ajánló levelet is vittem. Az egri hős nevét viselő mérnökhöz irányítottak.

− Később elmegyünk a főnökömhöz —mondta, és eltűnt. Félnapi várakoztatás után arra jött egy – német nevű − másik mérnök, s legyintett.

− Tőle semmi segítséget nem kap − mondta. Bekísért az igazgatóhoz.

   A jóindulatú erdőmérnök meghívott a laboratóriumába. Irodájában felhívta egyik kollégáját. Ő is jóindulattal volt hozzám, de megkért, hogy ne nevezzem meg se őt, se azokat a munkatársakat, akik hozzá küldtek.

 

Pethő Gáspár főhadnagyként, Zolthay Istvánnal egyetemben az egri várban maradt. Később mindkettejüket huszárjaikkal együtt Nagyváradra helyezték. Utoljára 1561-ből van adat arról, hogy akkor még éltek és harcoltak, helytálltak, ha kellett! További sorsuk ismeretlen...

 

 

1975

 

Sok év telt el.

     A fiú felnőtt, előbb szakmát, majd diplomát szerzett. Egyik munkatársa nagy fába vágta a fejszéjét. A budai várat övező Lovas úton, közvetlenül az Anjou bástya alatt, egy üres telken lakásépítésbe fogott. Munka után összejöttek kalákában építkezni.

     A napi feladatok elvégeztével kis tábortüzet raktak. Hol szalonnát csordítottak, hulladék zsaludeszka parazsán, máskor bográcsban paprikás krumpli, néha gulyás főtt a fáradt, éhségtől kopogó szemű csapatnak.

     A tűz pirosló fényében egyik langyos este durranás, mérges, fehéren kavargó, fojtó füst vetett véget a vacsoraváró békés jókedvnek. Karvaly üldözte verébcsapatként rebbentek széjjel a nyálcsorgatva gulyásra váró építkezők. Rémülten kerestek menedéket. Nemcsak ők, hanem a szomszédos házak lakói is megijedtek.

     A vár több ostromot állt ki, a legutóbbi, különösen véres harc sok földben szunnyadó robbanóeszközt hagyott hátra. Mindenki arra gondolt, hogy az 1945. januári orosz ostrom földben lapuló, el nem működött gránátját ébresztette fel a tűz melege.

 

Az építkezés több napig állt.

     Elsőként szirénázó, kék lámpás rendőrautók jöttek a riasztásra. Ingerült kék ruhások húztak ki sárga szalagokat, megtiltva a további mozgást mindenki számára.

     A kiszálló terepszínű ruhás tűzszerészek fémkeresője talált is a telek más részén egy negyvenkilós, fel nem robbant aknát. A gulyás levegőbe repítését szerencsére nem ilyen robbanótest okozta.

     A szakemberek széjjelkotorták a tűzhely maradékát. A szakszerű kutatás felszínre hozott sok különböző korból maradt tárgyat. A veszélytelen dolgokat külön rakták. A katonák után régészek jöttek, akik kiválogatták a múzeumba való dolgokat, a többit mint értéktelent, sorsára hagyták. A fiú az ekkor talált holmik közül kiválasztott egy félrehajított – az 1848. évi ostromból maradt – ötfontos ágyúlövedékének széthasadt golyóbisdarabját.

     A pukkanás okaként a tűzszerészek az egyik leendő tulajdonostárs feleségének kiürült izzadásgátlójának összeégett, kirózsásodott maradványait nevezték meg. A hamuban találták.

     A „deo” kiürült. A hölgy laza csuklóval a tűzifa közé hajította munka végén. Egyik oldalán kivehető volt a tubusra festett Max Faktor márkanév. Mivel a hadtörténelem nem tud arról, hogy a várvívók bármely korban hadi szerként intim illatszerrel próbálták volna legyűrni az ellenséget, a leletet a sereg katasztrófaelhárító tagjai és a történettudomány képviselői egyaránt a hulladékok közé sorolták. A durranás okozójaként pedig a lakásépítésben résztvevő hölgyekre mutogattak.

     A háromtagú hölgykoszorú azonnal véd- és dacszövetségben, tagadólag a vállát vonogatta a kérdésre, hogy melyiküké a pukkanós kozmetikum.

     A kérdést a kék egyenruhás rendőr-főtörzs kutyája döntötte el. A tettes csípőjéhez dörgölőzve kéretlenül kiválasztotta az illatszer gazdáját. A magára, külsejére mindig, minden körülmények között sokat adó asszonyka − oda se nézve − érezte két nőtársa megváltozott: kárörvendő arckifejezését. A női összetartás ezred másodperc alatt megbomlott…

− Nem a miénk miatt robbant a gulyás! − gondolta a két „ártatlan” nő. A fegyveres csapatok kiszállási díjára gondoltak.

− Nyomorult, árulkodós dög vagy! – sziszegett a kutyára a bűnös.

− Ezentúl csak akkor jöhetsz fel, ha soha semmit nem dobálsz el, míg a ház fel nem épül! Különösen nem a tűzbe! − adta ki a parancsot a tüzeskedő csinos asszonyka férje.

− Ti meg mit röhögtök? Már egy éve gatyáztok itt minden este. Aztán csak hordjátok haza a malteros, olajos, szakadt göncöket. Amelyeket időtlen idők óta nekünk kell kimosni, megvarrogatni, míg ti itt sörözgettek! − villámlott az asszony szeme a férjére.

 

A feleségek újból összezártak tömör csapattá:

− Egy vagyont hagytok itt, mert mindent kétszer kell újra megcsinálni, hisz´ csak könyvből olvasva értetek ahhoz, amivel az időt pazaroljátok! Ahelyett, hogy iparosokat fogadnátok!  − mentek át támadásba.

− Csak azért bütyköltök itt örökösen, hogy együtt lehessetek, sörözgetve, ne pedig ki-ki otthon segítsen porszívózni − kontrázott egymás szavába vágva a veszekedésben jártas női kórus.

 

Görgey tábornok hadainak egyik hatfontos ágyújának a császáriakra kilőtt repesz-bomba darabját megbecsült helyen őrzi a szabadságharc iránti kellő kegyeletet érző gazdája, bár némi vidámságot érez, amikor a szerencsés végű „robbanásra” gondol.

 

 

1994

 

Gyermekkorában távoli rokonuk (a honvéd művészegyüttes bariton szólóénekese) felöltöztette kislányát, mostohafiát, unokahúgát meg őt – a vendég gyereket –, és elvitte a kis gyerekcsapatot a Börzsönybe. Törökmezőn, a patinás turistaház környékén, csacsogó patak mellett töltöttek egy soha nem feledett napot.

     Ebbe a varázslatos, aranyzöld fényekben tündöklő napba minden belefért.

     A makacsul élni akaró vaskos, haldokló fűzfa, amelynek jórészt halott törzsébe hárman is beálltak. Felettük fényes, zöldesszürke friss leveleket ringatott a lágy szellő. Millió éneklő, cserregő, csattogó madárka – már melyiket milyen beszédre tanította meg a Teremtő. Mind más, különböző színű tollruhában az ágak között, vagy gyepszőnyeg, dús bokrok szövevényében.Különb s különb virágok a füvek között.A Fehér forrás vizének friss, gyémántcsillogású, csodálatos ízű, szomjoltó vize.És a csermely vizét, mielőtt a Malom patakba ömlik, felfogó hét vályúból kortyoló hegyes orrú, csillogó fekete bundájú cickány csillogó fekete bogárszemének pillantása, mielőtt villanóan eltűnt, fényes cseppeket szórva. Törpe cickányt akkor, egyetlen egyszer látott életében, és azóta soha.És az azóta tóvá duzzasztott patak vápájában vadászó, szép nagy, pettyes pisztráng villanása. A csendes léptei dacára felneszelt, pettyes gidájával böffentve elszelelő pirosas villanásnak tűnt őzsuta. Vékonyka kutyaugatásra hajazó hangja örökre beleégett agyába. 

 

Azóta, ha szépet álmodott, újraélte azt a csodálatos napot. Különös módon erőltetve kell mindannyiszor felidézni másod-unokatestvérei és mackós külsejű nagybátyja alakját. A patak is csak emlék az adott helyen: aki ma arra jár, egy tavat talál ott, partján egy omlatag házikóval. A kis ház horgász-egyesületi tanyának épült. A valaha volt kis kiöblösödés, ahol a hatalmas pisztráng vadászott kisebb hal „kartársaira”, része a tónak. Az árnyat adó fa is áldozatul esett a tó helyének kimélyítése során. Viszont az egykori fűz csonkja pár éve még megvolt a tó zsilipje mellett.

 

A meglett emberré érett kisfiú egy barátjával sűrűn megfordult itt. A barát idősebb nála. A közelben sokszor látta vendégül egerek járta vadászházában az egykori kiskölyköt.

     Egyik alkalommal, felkelés után egyikük erre, a másik arra fordult. Sárgult, ázott levelek borították az ösvényt. A kövek alól itt is ott is fényes bőrű, kénsárga-fekete foltos szalamandrák nézték aggódva, hogy hová megy az ember. Vállán hatalmas teleobjektívval felszerelt fényképezőgép csüngött.

A levélszőnyeg nedvesen felfogta a lépés zaját, a szürke görgeteg kövek se csikorogtak a lába alatt. A hegy hátára felérve a megszokott szél-döntött fa törzsére ült, míg zihálása alább nem hagyott. A távolban, egy másik domb tetején hatszögű épületet fedezett fel.

     Délután kérdezte házigazdáját, mit látott.

− Az egy kis templom. A szomszéd falu felett áll − vont vállat a vallási kérdésekben kevéssé jártas barát. Később megtudta, hogy a falu a híres-neves pálos szerzetesek otthonának adott helyet a történelem során. A kolostort Nagy Lajos király alapította az egyetlen magyar alapítású szerzetesrend otthonául. Maga a király és leánya is gyakran látogatott ide. A királyt a közelben egy sebesült medve támadta meg. A medvét a társaság valamelyik tagja sebezte meg, s a király maga kívánta elejteni. Lován elrugaszkodott a társaságától, s a sebágyban fekvő vadat meg is találta, de dárdája beletörött a medvébe. A megvadult állat legyűrte támadóját, ám annak hű vadásztársa még időben érkezett. A súlyosan sebesült állatot megölte, és urának életét megmentette. Huszonhárom sebet számoltak meg rajta, mikor lovászmestere utolérte a szenvedélytől elragadott uralkodót. Lajos király a tudós szerzetesek orvosi segítségével felgyógyult, és még évtizedekig szívesen járta ezeket a sűrűket.

 

*

 

Hősünk egy kisebb összegre tett szert, s lehetővé vált, hogy a becserkelt kálvária-kápolnára néző telket megvásárolja.

     Gyermekkorból hozott, nem fakuló álom megvalósulását jelentette egy tenyérnyi földdarab megvétele a Börzsöny egyik délre néző lejtőjén. A telek kicsivel magasabban fekszik a kápolnánál, és a két-évszázados kegyhely gyönyörű látványt nyújt, ha megpihen ott valaki.

    Az új gazda verejtékével, sokféle lemondással próbálta átformálni a tüsköm-bokrom, akáccal, vadrózsával vegyesen lepett telket.

− Van itt minden, ami szúr, vág, vagy kiütést okoz! − morgott a terület tisztítása közben. Több ragtapasz díszelgett rajta, mint csata után a sebesülteken.

     Munkájának két év múltán kezdett látszatja lenni. A meredek lejtőn vízszintes ház elő várta a kis kulipintyót, melynek ára nehezen akart összegyűlni. Már le lehetett ülni az elképzelt házikó előtt földbe ásott asztalra, két padra. Lassan-lassan azért össze tudta gyűjteni a ház árát.

     Meg is épült.

     Csodálatos élményeket élt meg a kis házikóban.

     Békés második otthona lett. Hordóba gyűjtött lágy esővízben zuhanyozott. Megtapasztalta az éjszakai erdő hangjait. A baglyok, denevérek, óriási szenderek, pelék a barátaivá lettek. A padlásra költözött nyestek nem tekintették ellenségnek.

     Amikor érett a szilva, a vaddisznók a kis háztól pár méterre falták a hullott gyümölcsöt. Kertje hátsó, nem használt részén egyik évben szarvastehén hozta világra borját.

     A cinkék hálátlan módon leszüretelték előle a Kálmán-napi körtét.

     Jövedelmét műszaki tervek készítésével egészítette ki. Szabadságát több részletben vette ki, és szabaddá tett napjain a kis ház íróasztalán készültek rajzai, költségelemzései és műszaki leírásai.

     Egy munkatársának gyermeke év végi vizsgáján két tárgyból megbukott.

Okozhatott valami sérelmet a derék tanári kar tagjainak, mert elbeszélgetett a bukott diákkal. Úgy látta, hogy értelmes, és ha kellően ösztönözni tudja, fejébe töltheti a vizsgán szükséges anyagot. Elvállalta a fiú felkészítését, és mint az ógörög bölcs tette: itt, a természet közelében vette át vele az anyagot, amelyet „jó dolgában” elmulasztott megtanulni. A fiú messziről utazott oda, a hegyek közé, hogy ismétlő órái végeztével rövid sétát téve, ebédre megvendégelve, elérje vonatát, és hazajusson.

     Mindezt jókedvvel, örömmel tette, és igen jó jegyet kapott a pótvizsgán!

     Mikor utoljára hallott felőle, jól kereső repülőgép-szerelő volt.

 

Pár falubeli emberrel is jó viszonyba került.

     Sokat csavargott az erdőben. Talált egy katonasírt, és rendszeresen rendbe tette.

     Szép éveket töltött hétvégi házában.

     Apja, nevelőanyja halála után a könyveik, használhatónak ítélt bútoraik, szeretett tárgyaik ide vándoroltak. Végül is otthona részévé lett a ház, a telek mindenestül. Madárdalostól, neszező vadjaival, a kövek között napozó zöld-arany gyíkjaival. A fű közül fel-felverődő hajdani szőlő indájával. Még a testét folytonosan összevissza szurkáló vadrózsa, szeder indáit is megszerette. A nyáridőben mértéktelenül elburjánzó gyomok, füvek se szegték kedvét, mert némelyikük az év bizonyos szakában gyönyörű, illatos virágokat növesztettek.

 

Egy nyár végi napon lábában elszakadt egy izom. Gipszcsizmába került, és több hétre otthon kellett maradnia.

     Ezalatt két falubeli suhanc feltörte a házat, és miután kirabolták, még fel is gyújtották.

     Porig égett a kedves kis vityilló.

     A helyszíni szemlére még begipszelt lábbal kellett a biztosító szenvtelen kárbecslőjével felbotorkálnia.

     Az égett hulladékok között drágakőként csillogott egy olvadt, alaktalan alumíniumdarab.

     Ösztönösen zsebre vágta. Ez a fémolvadék az egyetlen emléke a szép emlékű kunyhóból.

Mindenki más sorsára hagyta volna a telket, falut, és örökre elkerülte volna az egész környéket.

     Maradék pénzéből újjáépítette a viskót, ami szép volt, új volt, de soha olyan otthonossá nem lett, mint amit az emberi gonoszság elvett tőle.

 

*

 

A rücskös, alaktalan, aranyos zöld bronzolvadék visszarepítette közel hetvenévnyire. Koravén kisfiúvá lett újra meg újra.

     Amikor portörlés közben vagy más okból a hatfontos lövedék repesze simult kezébe, részese lett a szabadságharcos elődök harcának.

     Legfeljebb a megsemmisült ház romjaiból előkerült fémdarab érintése okozott valami sajgó érzést.

     Megérezte, hogy ez a három tárgy részese életének.

     Neki egy-egy darabja. Aki élete nagy részében soványka, öregségében elhízott, jelentéktelen, félredobott kolonca egy tönkrement házasságnak és egy kiiktatásra ítélt társadalmi rétegnek.

     Kopott, kihízott ruhájú, mégis boldog!

     Boldog. Mert tiszta, szép emlékek veszik körül.

 

Visszatette a három tárgyat a polcra, az évszázados háziszőttes terítőfoszlányra.

     Megsimogatta őket szeretettel.

     És újra hetvenen túli, emlékekben gazdag öregúrrá vált, ami a valóságban is volt.