Feltöltve: 2017. ápr. 19., hé

(folytatásos regény)

Közelgő vihar

 

(7. rész)

 

„Aki látja a tegnapot, az tudja, hogy a mát a holnap fogja követni.

Csak aki tudja, hogy a mát őseinek köszönheti, az érti,

hogy holnap a gyermekeinek ma lesz; és ez az ő jövője.”

 

 

ALFÖLDI GÉZA: Temetők népe

 

Mi a temetők népe vagyunk.

Csak a sírok ezre között

Érezzük jól és otthon magunk.

 

Az élőket mi kutyába vesszük,

Az alkotókba belerúgunk.

De ha meghalt, sírja fölé

Mea-culpázva odahullunk.

 

Az élő Krisztus itt sosem kellett:

Csak a halott Isten s a keresztek.

 

Mi az élőket csak szidni tudjuk,

Akármit tett, gyúrni, gyalázni,

De a halottakat fölénk emeltük,

Szoborba öntettük, s tudtuk imádni…

 

 

Zsigmond király 1437. év december 9-én hunyt el Znojmóban, Morvaországban. Magyarországon nem siratta jóformán senki. Voltak jó intézkedései, de azokat elfedte a magyarok iránt érzett, leplezetlen gyűlölete. Elzálogosított a Felvidéken 16 várost, mégpedig császári álma megvalósításáért. A török nyomulásáról nem vett tudomást.

     Az országra szabadított cseh zsoldosai el nem múló veszélyt jelentettek az itt élőkre. Jobbágyra, nemesre, nagyúrra egyaránt.

 

Utódja Habsburg Albert lett. Uralkodási ideje mindössze két – felejthető –  esztendő. Jót nem hozott az országra. Az előre nyomuló török e két esztendő alatt foglalta el Szendrő várát. Egy sikertelen, vesztes hadjáratot követően Neszmélyen halt meg. Előbb régensként Zsigmond leánya uralkodott. Férje halála idején várandós volt fiúkkal, Lászlóval, aki Komáromban látta meg a napvilágot. Az utószülött László számára ellopatta a koronát a visegrádi várnagy feleségével. A rendek akarata ellenére Szécsi Dénes érsekkel megkoronáztatta a csecsemőt.

     A kis király csak négy évvel később, 1444. év májusában kezdhette meg uralkodását. Ő volt a Magyar Királyság egyetlen Habsburg uralkodója, aki Magyarországon született!

 

Zűrzavaros évek voltak! Elzüllött az ország. Utolsó nagy királyainak, Károlynak és fiának, Nagy Lajosnak a műve összevisszaságba zuhant.

     Az ország olyan volt, mint az Ipolyon nagy viharok idején a szennyes áradat által sodort, összezúzott faroncsok halmaza. Ennek a kornak nem maradt vitathatatlanul igaz leírása. Minden történetíró a saját érdekkörének megfelelő módon írt és élt ebben a zűrzavaros korban.

 

Zsigmond királyságának öröksége volt, hogy kedvelt csehei befészkelték magukat a Felvidékre.

 

Fáradt Nap bódorgott a párákba burkolózó, seszínű égen. Szinte csak kötelességből  kelt fel téli ágyából, és már virradatkor arról álmodott, hogy korán lefekhet odaát, az Esztergom mögötti hegyeken túlhaladva.

 

Orzsányi Péter szintolyan kedvetlenséggel járta kis birtokát, mint a felhő paplanjából savanyúan előbúvó, életadó égitest.

     Apja őrá ruházta alsóorzsányi javait – ő még ősi módon: ingatlan marháinak nevezte végső rendelkezésében – igazságosan megosztva értékeit gyermekei között.

     − Kedvetlen vagyok, mint a lucskos ősz − dörmögött bajusza alatt, ritkás szakállába.

     − Pedig Ádvent ideje volna, most a csodavárásnak lenne itt az ideje − szólott a kornyadt kedvű uraságra a part menti fa takarásában álló kámzsás barát.

     Az úr görbe kardjához kapott meglepetésében. Eleddig a lova hátán duzmadó úr nem is vette észre a Sági monostor gyalog járó papját. Amint felismerte, elmúlt belőle a feszültség.

     Illően köszöntötte, az egyházi embernek kijáró tisztelettel. Meg is örvendett a szerzetesnek. Még nem jutott el a szentegyházba, hogy eleget tegyen a karácsony előtti gyónásnak. Kürtjével jelzett távol maradt csatlósának, és intett, hogy vezetéklovat is hozzon. A frátert feltuszkolták a paripára, és hazavitték az udvarházba.

 

­*

 

Hívta cselédeit, vendég jött a házhoz.

    A barát, ha már itt volt, meggyóntatta a háznépet is. Csak utána fogadta el a felkínált ételt.

    Péter úr illően megvendégelte a szent embert. Intésére finomságokkal megrakott tálcát hozott a rátarti, ringó csípejű, kebles-faras belső cselédleány.

     A szerzetes jól megnézte a gangos mozgású fehércselédet, szeme elgondolkodva megpihent a javakorabeli házigazdán is, aztán ittléte céljára térve, meggyóntatta, és némi korholó mondattal megdorgálva feloldozta Péter nemzetes urat.

 

     − Talán kevesebb meggyónnivalója volna nagyságodnak, ha hites asszony kötője alatt csörögnének a ház kulcsai − mondotta ki a szót. Tudván tudta Márton atya, hogy a Boldogasszony-völgyi Egyház kegyurának mondja.

     − Házasodnék én örömest, csak még nem sikerült választanom − sóhajtott mentegetőzően a szégyenkező háziúr.

     − Zsigmond király uralma alatt sok ismert család vált kegyvesztetté, el is költöztek kevésbé szem előtt lévő birtokokra.

     − Cseh kedveltjei is többeket elpusztítottak. Az új birtokosok jó részét még nem ismertük ki − hadarintott kezével Péter úr. Nem vehetek el ismeretlen tulajdonságú fehérnépet… − nyomatékosította szavát újabb kézmozdulattal.

     A hirtelen mozdulattól kilöttyent serlegéből a nehéz bor a bőrrel takart bútorra, padlóra.

     − Látja, atyám, ezért a pár csepp borért egy feleség akár félnapig is zsörtölődne. Ez a Zsófi leányzó nem duzzog, amíg felitatja­ − somolygott a meglett korú legényember.

     Szemét legeltetve a drága bort gyolccsal törölgető leányzó, térdeplő helyzetben ingerlően hullámzó, a kelleténél jobban ismert domborulatain.

A barát látta és rosszallotta vendéglátója gondolatait…

     Végül is: a lélek gondozója, doktora volt.

 

−    Az e tekintettel együtt járó, gondolatban elkövetett vétségért megduplázom a penitenciádat, uram! − állt fel a barát.

     Az előkiáltott csatlós újranyergelte saját lovát, hogy illően elkísérje a vendéget meg a barátnak szánt szelíd hátast, és tisztességesen elbúcsúztatták a váratlanul jött papi embert.

     − A tisztelendőt elkíséred a ságizsidódi szent Márton kolostorig. Óvod, mint a saját anyádat! Ha szállást kapsz, megalszol, és elég reggelre visszatérned a lovakkal együtt! − adta ki a parancsot.

 

Bizony, a szigorú erkölcsű Lajos király után következő Zsigmond és Albert lazább udvarának szele éreztette hatását a kisebb urak udvartartásán is… A fráter látogatása eredményes lett az Orzsányi udvarház urának lelke jobbítását illetően.

 

Ezen az estén, a munkája végeztével várakozóan álló leányt elküldte a cselédházi szállására Orzsányi Péter, az egykor állt, mára romossá vált Zuvár esetleges kései örököse. A várnak mára csak üszkös falai álltak, és azok is csonkán: csak amelyek megmaradtak a nosztrai pálos kolostor építése idején. Azokból épült a késő századok múlva, sok viszontagság után is meglévő kolostor, bazilika rangjára emelt kegyhely.

 

Zsófi leányzó duzzogva vetette magát a cselédházban saját ágyára, és sötét gondolatokat küldött a barna kámzsás szerzetes után.

 

­*

 

Új reggel köszönt az Ipoly völgyére.

     Az éjjel friss hó takarta be a tájat.

A friss hó frissebb, tisztább gondolatokat szül.

     − Talán van némi igaza ennek a csuhásnak! − töprengett el Orzsányi Péter.

 

A folyó mentének népe megszokta, hogy télen a fagy az úr. Korpona, Selmec, Zólyom felől metsző hideg szelek szántják az utasember szakállát, és fehér dér lepi a didergő lovak sörényét, tomporát, amit rosszul takar a ráterített pokróc, ahol nem fedi a nyereg.

     A folyó háta, a tócsák, sőt a halastó – állítólag langyos forrás táplálta – víztükre is befagyott.

     Állni kényszerült a malom.

     A gazdaember nem örül a világra zúduló hidegnek.

     Veszteség a malomrész elmaradása, és ha a halász nem tudja eladni a halát, akkor a bérlet törlesztését is halasztania kell.

 

Az Orzsányiak megértően viselkedtek jobbágyaikkal, de ők is a birtok jövedelméből éltek, ami ilyentájt megcsappant. Fergeteg havában − amit a monostorok lakói Bódogasszony havának neveztek − gyakran kellett kisegíteni  jobbágyaikat fűtőfával, de még a hombárokból liszttel, miegyébbel, éléssel. Természetesen a sáfár mindent feljegyzett, hogy a jövő évi robot, termény vagy fuvar terhére kérte-e a rászoruló a segítséget.

     Farkasordító hideg volt.

 

A nép, úr és jobbágy egyaránt, ilyen időben csak akkor mozdult, ha elengedhetetlenül szükséges volt.

 

­*

 

Egyedül a Tél örült a hidegnek.

     Hófehér csillogó jégkristályokkal díszes palástjában szilaj táncot ropott a vizek keményre fagyott tükrén, és vállát rándította a halálra fagyott világ panaszára.

     A kopár fák ágai roskadoztak a napfényben csillogó-villogó jégpáncél alatt.

     Sok ág leszakadt a teher alatt. Azokon az ágakon jövő ősszel nem terem gyümölcs, makk, a fa fajtájától függően.

     A gyilkos hidegben fülsértő reccsenéssel hasadt sok fa törzse.

     A dermedt fák, füvek tövében fagyott madarak, állatok tetemei hevertek, és a kegyetlen Tél úr nem érzett szánalmat a szeszélyétől szenvedő világ iránt.

     Sarkantyúja hivalkodva pengett, ragyogó csizmája csillogott a dermedt jégpáncél alatt sínylődő föld hátán.

     Mulatott a Tél.

 

Megfeledkezett legfontosabb feladatáról, az „alattvalóiról” való gondoskodásról. Hasonlóan némelyik világi urasághoz. Az idő jégpalástú negyedes fejedelme hetek óta fagyos tivornyában töltötte kedvét.

 

Nem tudta, amit rajta kívül minden szenvedő alattvalója reménykedve érzett. Hogy múló a hatalma, mint a legtöbb szívtelen uralomé.

     Néhány hét múlva legszolgaibb kísérője, a Szél fogja elsőként cserbenhagyni.

     Hófehér köntösét nem mossa hajnalra sziporkázó csillag-fehérre.

     A tombolásban elkopó csizma patkója helyett nem szegez sarkára újat, talpa elrongyolódik. A számára kirótt három holdváltozás végén fényes ruházatát még a madárijesztő is szégyenleni fogja. Vagyonát elprédálva, szánalmas koldusként fog eltűnni az Idő kíméletlen folyamatosságában.

 

*

 

Péter úr vízkereszt napján kísérő csatlósa előtt léptetve ellátogatott a Boldogasszony-völgyi Szentegyházba.

     Elfoglalta helyét a kegyúri padban. Végigtekintett a hívek padsorán, és megállott a szeme az egyik nemes kisasszonyon.

     Bájos fiatal leány volt Dezsőfia Foglár Kálmán lendéje. A leány anyja még a gyermekágyban kiharcolta, hogy a csecsemő a Klára nevet vegye fel, mert a fiatal apa más – magyar – nevet akart lányának.

     − Legyen Hanga − kérlelte a vajúdó asszonyt, aki nem engedett.

Nagy háborúság nem lett a szülők között. Kálmán úr a nyakaskodó asszony akaratára vállat rántott.

     − Majd a másodiknál megkötöm magam − döntötte el Kálmán úr.

A kislány szépen nagylánnyá serdült, és bizony szemrevaló eladóként gondoltak rá a megyei fiatal legények.

 

Orzsányi Péter tekintélyes, nagy múltú család tagja volt. A lányos anyák korábban jó partiként tekintettek rá. Csalódniuk kellett…

     Viruló férjhez menendő leányok válhattak volna aszott vénlánnyá, ha rá várnak, és időben nem mentek volna másokhoz férjhez.

     Péter úrfit sokkal inkább lekötötte birtokának gondozása, lovai, marhái, szőlei gondozása, mint a családalapítás. Mára inkább megrögzött agglegényként gondoltak a javakorabeli úrra.

     − Nem nősül ez meg soha! − legyintettek lemondóan a lányos anyák, ha szóba került.

     Bátyja, az alispán is sokszor próbált beszélni a fejével, mindhiába:

−     Isten szerzi a házasságokat egybe. Az én páromat még nem teremtette meg! Ha eljön az ideje, hogy koporsóba bújjak, majd a Te gyerekeid viszik tovább a nevünket − mondogatta eltökélten.

     − Vén legényből rossz fiatal házas válik!  − hadarintott kezével.

 

Az a szentmise kissé megváltoztatta a megátalkodott agglegényt. Az öregedőnek mondott ember mind többször kapta magát azon, hogy a bakfisra gondol.

     − Nem! És százszor is nem!  − győzködte magát, mind erőtlenebbül. Végül beismerte a lehetetlent:

     − Szerelmes lettem!

Nagybátyjával meghányták-vetették a dolgot.

     − Ideje volt már, „ecsém”! − sommázta a rokon. − Eleget húztad a más szénáját − vigyorgott kárörvendően. Célozva unokaöccsének titkos, mégis ki-kitudódott ügyeire. Csinos jobbágy- és nem jobbágy leányokkal, kikapós házas meg özvegyasszonyokkal esett kalandjaira.

     − Honnan tudsz Te azokról, bátyám? Mindig vigyáztam, rejtőzködtem − hökkent meg a legény.

     − Néha a házfalnak is van szeme − kuncogott a bátyja.

     − De beszéljünk komolyan. A korban benne vagy. A Foglár família jó család!

     − A Foglárok? Dédapjuk még a mi ükapánk jobbágya, dédanyjuk a káptalan halásza volt. Mit szólnak a nemesi szomszédok? − vetette ellen Péter.

     − S a mi őseink, az Édenből kiűzetve, már úgy jövének ki a Getsemáne-kertből, hogy nemesek voltanak?

     − Már Mogd – a Foglárok őse – a halász is megérdemelte volna a nemességet, amikor Mátyus öccsének dúlása idején nem a maga bőrét védte csupán, hanem fellármázta az Ipoly mentét. Híradásával sok embert megmentett. Megvédte javainkat, még ha dédapáink el is vesztek az egyenlőtlen harcban!

     − Mégis, bátyám! Szomszédaink miként vélekednek, régi nemzetségek jobban emelik családunk fényét! Nem érzed úgy? − vitatkozott Péter úr, bár magában már rég Klára nőül vétele mellett döntött.

     − Az „ősi” vér, ugye? − veresedett el a nagybácsi nyaka.

     − Csák Mátyus úr és famíliája mennyi kárt okozott mindannyiunknak? Pedig ő és a birtokainkat feldúló, dédapánk halálát okozó János öccse bizony még tán az Árpádok mellékágáig is vissza tudták vezetni családfájukat.

     − Jobb egy hazájához hűséges nemes, aki jó szomszéd, mint egy bitorlásra kész másik, akármilyen fényes a címere − döntötte el a vitát az alispán.

     Hogy lehűtse magát, felemelte kupáját, és összeütötte öccse poharával. Jelezve, hogy a döntés a fiatalabb rokonáé.

 

*

 

Klárát apja kísérte a padsorok között az oltárhoz.

     A menyasszony fátyla ráncot vetett elöl, és ő az uszályára lépve megbotlott az oltár előtti lépcsőnél.

     − Mi történt? Nem vagy jól? − kérdezte halk hangon apja.

     − Semmi bajom, csak a fátyoltól nem látok semmit előre.  Boldog vagyok, apám − suttogott apjához az ara.

     − Hm! Látni, ráadásul előre… Az esküvőm napján sok mindent én se láttam előre… − dünnyögött fél mosollyal bajusza alatt az örömapa.

     A közelben lévő házas rokon férfiak, akik hallották, somolyogva, nagyot sóhajtottak.

     Talán a mézeshetek utáni időkre gondoltak?

 

 

Kultúra

Orzsányi vész

BODOR MIKLÓS LÁSZLÓ