Mindig álmos, esős idő volt. Mintha az ég összeolvadt volna a földdel. Egy ember sem mozdult ki a házból, mert csak fújt, és esett, és fújt…

 

Anyósom a délutáni tízperces pihenése után igencsak sietősen szedte a lábát, és zárta a kaput. Aztán ki-kilesett az ablakon, míg a férfiak feltették a nagy fazekat a kisszékkel, mosdótállal, s még ki tudja, mivel. Pálinkát főztek. Ezért a nagy titokzatosság, félsz. De már a következő év nyarán minden szabadidejében földön ülve kopácsolt a férjem, készült a nagy mű: réz pálinkafőző, úgy, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Elkészült a hegesztő is, s még ki tudja, mi nem.

     A nagy lépés. Erdélyt elhagyva, ma Pest melletti házunk udvarán készülnek a csodák. Első lépés a házépítés után a flekkensütő. Négy évet vártam rá, de olyan jóra sikeredett, hogy megfő benne a gulyás, megsül a flekken, de még kürtőskalács-sütésre is alkalmas. A kalácssütő fára még egy évet kellett várnom, de egy szép vasárnapi napon a kezembe nyomta:

     –  Itt van, sütheted a kalácsot – szólt ingerülten, s ment a maga dolgára, valami újat tervezni.  Fel sem tudom sorolni, mennyi minden látott napvilágot keze nyomán. A „vasház” amolyan tároló. Előtte, a nagy diófa árnyékában, fedett terasz, asztallal, székekkel...

      És ettől fogva már nem egyedül tervez a férjem, bekapcsolódott a nagyokat álmodó fiúnk is. Ha nem Mongóliát járja vasparipáján, akkor otthonossá teszi a vasház előtti „nyári konyhát”; és ha konyha, akkor kell bútor, hűtő a söröknek, teljes konyhai felszerelés, hogy ne az apja szaladgáljon fel egy tányérért, kését, villáért. S ha már mosatlan, akkor a 2016. évi nagy befektetésünket, a medence vizét melegítő napkollektort is át kellett alakítani, hogy a mosogatóba ne csak hideg, hanem meleg víz is folyjon.

Kollektor, kollektál…

      Anyósom jár megint eszemben. Annak idején, azokon az őszi esős napokon, ugyancsak futkározhatott a kaput nyitni, zárni, hisz a szövetkezet el nem felejtette volna beszedni jussát tojásban, kisállatokban. Kollektáltak a szocialista haza építése érdekében. Csak ők nem a nap melegét gyűjtötték, hanem a mi javainkat.

     Ami viszont pár nap óta az ablakomban díszeleg, az egy újabb igazi kollektor. Azért telepíttetett oda, a „vidám sarkomba”, hogy ne fázzon a lábam. Habár kollektornak igazi, mégsem kereskedelmi cikk, hanem saját gyártmány. S mennyi, de mennyi sört kellett érte elfogyasztani! Nem győzők hálálkodni a nagycsaládnak, hisz Debrecentől Jánkmajtisig mindenki sört ivott. Szegény emberek, így gyűjtögették bőszen az üres fémdobozokat nekünk.

     Működik. Ha süt a nap, alig két óra múltán már 33 fok meleget áraszt befelé, pillanatok alatt felmelegítve 3 fokkal a benti hőmérsékletet. Kár, hogy amióta fel van szerelve, két óránál többet egyfolytában még nem sütött a nap, csökönyösen mindig csak a felhők mögé bújik.

     De a nap előbb-utóbb úgyis jobb belátásra tér. Nagyobb gond, hogy a levegőt keringető motor olyan zajos, mint valamikor a Brassó és Bereck között közlekedő személyvonat.

     Hát, ára van mindennek. Habár nyugtatgatnak, hogy Kínából nagyon olcsón lehet rendelni halkan járó motort, potom árért. Ne aggódjak.

     Igaz is, miért aggódnék? Mondom is családom fiataljainak: kollektor ide, kollektálás oda, csak van és csak volt mindig annyink, hogy valahogy elboldoguljunk.

      Férjem, látom rajta, velem tart, vissza-visszamegyünk a régi házba. A fiatalok csak legyintenek: rég volt, mára minden megváltozott.

     Elvagyunk.

     Csak Kína lenne közelebb. Nem igazán szeretném megszokni a berecki gyors hangját...

 

Kollektor és kollektálás