Ugye tudjátok, minden várnak van manója, aki a vastag falak közt lakik valahol elbújva.

   A vajdahunyadi vár sem volt kivétel. Itt is élt egy kicsi manó, akit a várbeliek Tunya Bercinek csúfoltak. Azért kapta ezt a titulust őkelme, mert egész nap csak lustálkodott, nem csinált semmit. Pedig egy manónak rengeteg dolga akad egy várban. Többek között neki kellett volna váratlan, nagy felfordulást teremteni, amikor senki sem számít rá, vagy elcsennie a várkapitány pipáját, hogy aztán a várban mindenki azt keresse.

   Ilyesmi nemigen fordult elő. Ezért talán az ittlévők hálásak is lehettek volna Tunya Bercinek, de szerintem mindenki tudja, milyen az a vár, ahol a dolgok nap mint nap simán mennek, soha nem történik semmi különös esemény. Néha kell egy kis felfordulás, hogy az emberek jól kimérgelődjék magukat.

   Vajdahunyad várában már ki tudja, mikor volt ilyen, minden a legnagyobb rendjén ment. Unták is magukat a katonák és a szolgák. Azon rimánkodtak, hogy bárcsak Tunya Berci észbe kapna, és rittyentene egy jó kis csetepatét.

   Sajnos várhattak rá, hiába. Se nappal, se éjjel nem volt hajlandó megmozdulni. Elbújt a vackába, és ott tunyult reggeltől estig, estétől reggelig.

    A vár kapitánya ezt nem nézhette tétlenül. Hívatta az egyik legjobb vitézét, és mondta neki:

   – János fiam, azonnal indulj, és menj el a manók országába! Keresd meg a manók nagyhatalmú királyát, és tegyél panaszt Tunya Berci ellen.

   Amikor erről a kicsinyke manó tudomást szerzett, éktelen haragra gerjedt. Ugrált, toporzékolt a vackában, és tervet szőtt, hogyan büntesse meg a várbelieket. Nem szabad, hogy János vitéz elinduljon, és megvigye a hírt a tunyaságáról. Meg kell akadályozni az indulást. Ha a manókirály tudomást szerez erről, akkor oly súlyos büntetést kap, amilyet még a föld nem hordott a hátán. Tündérré kell válnia, és amíg a világ világ, így éli majd életét. Egyik manó sem kívánkozott tündér lenni. Az volt náluk a legnagyobb büntetés, ha egy manóból tündér lett.

   Törni kezdte hát a fejét, miképpen tudná megakadályozni, hogy a kiszemelt vitéz megvigye a szörnyű hírt a manók országába. Tudta jól, János vitéz nem akármilyen legény, nem könnyű túljárni az eszén.

   Tunya Berci lelopózott az istállóba, ahol a lovaknak a szállása volt, és az indulásra kész ló fülébe súgta, hogy János vitézt ne engedje felülni a hátára.

   Ebből az állat gazdája semmit sem vett észre, hiszen, ha a manó akarta, csak egy szavába került, és láthatatlan lett.

   – Menj, János fiam, és tegyél panaszt a manók királyának Tunya Berci ügyében! - mondta a vár kapitánya – A fenséges manókirály küldjön egy másikat e lustaság helyett!

   A katona fel akart ülni a lova hátára, de az egy nagyot dobbantott a patájával, de akkorát, hogy majd beszakadt az istálló padozata, pedig az vastag gránitkövekkel volt kirakva. Nem értette, mi történt a lóval. Miért nem engedi felülni gazdáját a hátára. Többször is próbálkozott vele, de minduntalan ledobta.

   Végül kénytelen volt felnyergelni a mellette állót, de azzal is csak így járt. Az istállóban nem volt egyetlen ló, amely elvitte volna János vitézt a manók országába.

   – Pedig el kell, hogy juss oda! Feltétlen panaszt kell tennünk – sóhajtott fel a vár kapitánya. – Ha másképpen nem megy, próbáld meg szamárháton.

 

   A várban volt egy öreg csacsi. A lóistálló melletti fészerben tengette életét, és valójában már semmire sem volt jó. Nagyon lassan tudott vánszorogni, ha mégis kihajtották a közeli mezőre.

   Nagy nehezen felnyergelték a szamarat, aki közben szünet nélkül iázott, mintha csak érezte volna, mi vár rá. Alig, hogy kiértek a várkapun, a füles megmakacsolta magát. Nem volt hajlandó továbbmenni. Hiába nógatta János vitéz, egy tapodtat sem mozdult előbbre. Csak állt, mint a cövek, hátán az utasával.

   Miért is ment volna, amikor Tunya Berci az ő fülébe is azt súgta, hogy el ne merje vinni utasát a manók királyához. A kicsi manó onnan vigyorgott kifelé, de senki sem látta, mert láthatatlan volt.

   – Kapitány uram – kászálódott le a szamár hátáról János vitéz – ez sem akar elvinni a manók országába. Mitévő legyek?

   A vár kapitánya megvakarta a fejét, és tanácstalanul körbenézett.

   – Mi lelte ezeket az állatokat? Mi a manó történhetett velük?

 

   Amikor ezeket kiejtette a száján, Tunya Berci hangosan felnevetett a csacsi fülében.

   – Hallottátok? – kérdezte a kapitány – Hiszen ez manónevetés volt. Hol lehet ez a kis gézengúz? Most már értem. Csakis ő csinálhatta ezt a kalamajkát Vajdahunyad várában.  Lám, lám! Mégiscsak észhez tért őkelme. Úgy látszik, megijedt, hogy bepanaszoljuk a manókirálynál. Gyere csak elő, Tunya Berci, hadd beszéljek veled!

   A kicsi manó tovább kuncogott a szamárfülben, és esze ágában sem volt előbújni onnan, hogy az emberek előtt leleplezze magát. Inkább további dolgokat súgott az állat fülébe, amitől az úgy megvadult, hogy akkorákat ugrott, mint Vajdahunyad várának a legmagasabb tornya.

   Szegény manó alig bírt megkapaszkodni odabent, hogy ki ne pottyanjon. Csapódott ide, csapódott oda, majd eltörött minden porcikája. Már bánta, hogy ily utasítást adott ennek a nagy fülű jószágnak. Akkor, ott, azonnal elhatározta, ha ezt ép bőrrel megússza, soha nem lesz tunya manó. Ezentúl mindent úgy csinál, mint ahogyan kell, hogy mindenki elégedett legyen vele.

   Szerencsére egyszer csak a szamár megunta az ugrálást. Amikor az állat megnyugodott, Tunya Berci kimászott a füléből, és igyekezett észrevétlenül elillanni a környékről. Visszaosont a vackába, ahol azon kezdte el törni a kobakját, milyen csintalanságot találjon ki legközelebb.

   – János fiam – mondta a kapitány – úgy látom, mégsem kell a manók országába menned. Várunk manója, Tunya Berci megjavult, és teszi majd a dolgát, mint ahogyan egy rendes manónak illik.

 

   Így is lett. Ettől a naptól kezdve Vajdahunyad várában mindig történt valami furcsaság, amit csak egy csintalan manó tud elkövetni.

   Mindenki elégedett volt vele, és büszkén mondogatták, a környéken nincs is olyan jó manó, mint Berci manó.