A lemenő nap vörösbe hajló fényben mélyíti el az októberi fák pazar színeit. Reneszánsz kép. Rejtélyes ragyogás.

     A Szent János Kórház kertjében sétálok fölfelé. Nem messze előttem, az út mellett kerti pad. Egy nő ül ott. Lágy redőkben aláomló, hosszú, galambszürke ruhában. Már csaknem őszre váltott, dús, szőke haja lazán kontyba tűzve a tarkója fölött.

     Lenyűgöző lénye a helytől idegen, ám az alkony mintázta képbe tökéletesen beleillik. Mágikus erejű a kép. Ha akarnám se tudnám a szememet levenni róla.

     Ölébe ejtett kezében fehér papírlap. Már nem olvassa. A távolba réved, magábazártan, magányosan.

     Testtartása időtlen nyugalmat áraszt. Mint amikor megértjük és elfogadjuk azt, amin változtatni már nem tudunk.

     Vajon mi van a papírra írva? Mire gondolhat?

     Vajon érzékeli az alkony éles fényeit? Látja ő is a megnyúlt árnyékokat?

     Most feszített víztükör a csönd. Meg sem rezdülnek a falevelek.

     Emlékeimből Pilinszky Zsolozsmája merül föl, „…amint a vér kivonul a világból, és végre alhatunk…” – aztán régről, még gyerekkoromból,  A kutyás hölgy című Csehov-kötet anyám asztalán. A borítóján egy nő volt. Titokzatos és gyönyörű. Mint ő itt, a kerti padon.

     Kár, hogy soha nem tudja meg, látványa milyen csodálatos esztétikai élmény volt nekem. Szemembe ivódott, és már örökre ott marad.

     Hogyan is mondhatnám ezt el neki? – Csak egy idegen.

     Még néhány lépés, és odaérek. Ő föl néz rám, s találkozik a tekintetünk. Szép, szomorú arcán a meglepetés örömre vált. Döbbenten állok meg előtte. Hiszen ez Zsuzsa! Albert Zsuzsa, a költő, a rádió irodalmi szerkesztője. A Marsall-versek hajdani harcos mentora, s a barátság okán tizenöt éven át része az életemnek, – mígnem a tér s idő szeszélye távol sodort.

     Most gyöngéd ajándéka a sorsnak, hogy húsz év múltával így hozza őt elém, ilyen szelíden, szépen, ebben az októberi reneszánsz ragyogásban.