Feltöltve: 2017.aug. 1., do

Ki ne hallott volna Kinizsi Pálról, a nagy erejű molnárlegényről, aki egy hatalmas malomkövön kínálta meg Mátyás királyt friss vízzel?

     De hallottak-e a kutyájáról valamit is?

     Ugye nem?

     Nos, akkor most jól figyeljetek, erről a bátor kutyáról fogok nektek mesélni.

     Amikor ez történt, Kinizsi Pál már a nagyvázsonyi vár kapitánya volt, és úgy aprította a Balaton felvidékére bemerészkedő törököket, mint a fát a fejsze a Bakony erdeiben. Amelyik töröknek csak egy csepp esze volt is, az nem merészkedett a vár közelébe.

     Egyszer Kinizsi Pál szívességet tett egy szegény jobbágynak, ezért az, mivel nem volt semmi egyebe, egy kicsinyke korcs kutyát ajándékozott neki.

     – Mit csináljak ezzel a pöttöm kutyussal? – kérdezte Kinizsi Pál. – Hiszen, ha csak egy macskát meglát, fülét, farkát behúzva elrohan, úgy megijed tőle.

     – Fenséges uram – mondta a jobbágy –, ez csak a látsztat. Ez a kutya nem akármilyen. Tessék elfogadni, nem bánja meg!

     Kinizsi Pál nem akart szomorúságot a szegény jobbágynak, elfogadta a kutyát. Úgy gondolta, majd csak ellesz ez a kicsinyke eb a többi nagy kutya között.

     De akkor még senki sem tudta ott, a nagyvázsonyi várban, hogy ez nem akármilyen állat. A szegény jobbágy egy csodakutyát ajándékozott Kinizsi Pálnak.

     Az ajándékba kapott teremtmény messziről kiszimatolta, ha valaki rossz szándékkal akart bejutni a magas, erős falak közé.

     Sokan próbálkoztak ezzel. Főleg a környéken portyázó törökök küldtek magyarul jól beszélő kémeket előszeretettel a várba, hogy kikémleljék az erődítmény gyönge pontjait.

Szerencsére mindig sikerült idejében elkapni a kémet. Igaz, ahogyan a hetek, hónapok múltak, a törökök úgy küldtek egyre ügyesebb embereket a várba. Félő volt, hogy egy nap mégis csak sikerül kicsúszniuk a kezük közül, és az ellenség olyan fontos ismeretekhez jut, amelyek segítségével könnyedén elfoglalhatják a várat.

     Tartottak is ettől a várvédők. Mindenki nyitott szemmel járt-kelt. Éjjel az őrök még csak egy pillanatra sem merték lecsukni szemüket. Nem volt könnyű dolog ez. Hosszú az éjszaka, és amikor semmi sem történik, az ember szeme könnyen elpilled.

     Ezt szokta kihasználni az ellenség, hogy véghezvigye gaz tettét.

     Egy késő délután koldus érkezett a várba. Könyörgött, hogy éjjelre adjanak neki szállást. Napok óta úton van s már nagyon elfáradt.

     A várbeliek jószívű emberek voltak. Ezen nincs mit csodálkozni, hiszen legtöbbjük a környék szegényei közül került ki.

     – Jóemberek! – könyörgött elcsukló hangon a koldus. – Hadd pihenjek meg a vár vastag falai között! Nagyon fáradt vagyok. Holnap már tovább is állnék.

     – Jó idő van. Menj az erdőbe! Ott vackold be magad egy nagy tölgy alá – kiáltotta le valaki a várból.

     – Mennék én szívesen, de az erdőben ordasok ólálkodnak. Félek, hogy meglepnek, amíg alszom, s széjjel tépnek. Kérlek bennetek, könyörüljetek meg egy szegény kolduson!

     Igaz, ami igaz, az erdőben valóban félelmetes farkasok tanyáztak akkortájt Nagyvázsony környékén.

     A vitézek megsajnálták a koldust, kitárták a kaput előtte.

     A koldus nem győzött hálálkodni. Egyenesen az istállókhoz küldték, ott majd talál  helyet magának, hogy éjjel kipihenje magát. El is indult, s fel sem tűnt neki, hogy egy kicsi korcs kutya követi lépteit. De miért is lett volna ez baj? Tán csak nem ijed meg egy ilyen aprócska állattól.

     Különben is: nem szegény koldus volt az istállók felé siető, hanem a törökök legjobb kémje. Még gyermekkorában rabolták el, és janicsárt képeztek belőle. Nem felejtette el anyanyelvét, így senkinek nem tűnt fel, hogy időközben idegenek szolgája vált belőle.  

     Amikor a vár népe elcsendesedett, elindult, hogy megfigyelje: hol hányan állnak őrt, s milyen fegyverei vannak a vitézeknek.

     Egy ideig nyugodtan nézelődhetett. Senkinek nem tűnt fel, miben mesterkedik. Mindent jól szemügyre vett, botjára rótta, miből mennyi van a várban.

     A várbelieket talán be lehetett csapni, de bezzeg a kicsi korcs kutyát nem.

     Észrevétlenül mindenhová követte a gyanús alakot. Leste minden mozdulatát. Egy percre sem hagyta egyedül.

     A kém gyorsan végzett a munkájával. Elégedetten elindult vissza az istállóba, hogy kakaskukorékolásig szunyókáljon egy keveset, majd, mint aki kipihente magát, továbbálljon, megvigye a hírt a törökök vezérének, hogy milyen a nagyvázsonyi vár belülről.

     Már majdnem az istállóhoz ért, amikor a kicsi kutya elébe állt, s mérgesen vicsorogtatta fogait.

     A kém elnevette magát:

     – Tágulj előlem, te korcs! Ha nem hordod el innen bolhás irhádat, agyoncsaplak a botommal! – s már emelte is fel, hogy jól megsuhintsa vele.

     A kutyának sem kellett több. Villámgyors mozdulattal kikapta kezéből a botot. Igaz, elég nehezére esett, de valahogy csak elszaladt vele a legközelebbi őrhöz.

     A kém meg rémülten loholt utána.

     – Öregapám, ne szaladjon! – nevetett az őr. – Játékos kedvű kutya ez, hadd birkózzon  azzal a nagy bottal. Majd megunja, s akkor ott hagyja. Vagy ha nem, vág egy másikat a közeli erdőben. Annyi van ott, hogy a fél világnak elegendő lenne.

     De a török kém csak kergette a kicsi kutyát. Körbe-körbe futottak a várban.

     Ez már az őrnek is gyanús lett. Mitől lehet olyan fontos az a bot ennek a vénembernek? Odaparancsolta magához a kutyát, elkérte tőle a botot, s az rögtön oda is adta. Forgatta, nézgette, s a telihold sápadt fényében egyszer csak megpillantotta a rája rótt jeleket.

     Ismerte ő a törökök ravaszságát! Mindjárt átlátott a szitán, hogy nem egy koldussal, hanem egy veszedelmes kémmel van dolga. Azonnal elkurjantotta magát.  Egyetlen pillanat alatt ott teremtek a társai.

     – Nézzétek csak, ez az ember miket rótt erre a botra! – mutatta nekik a különös jeleket.  

     – Ez bizony titkosírás – jelentette ki az egyik katona. – Sokáig szenvedtem török rabságban, sok mindent kitanultam ott.

     Közben a kém megpróbált kereket oldani. Eldobálva koldusgúnyáját, a várkapu felé lopakodott a sötétség leple alatt. Mire a vitézek észbe kaptak, már el is tűnt a szemük elől.

     Még szerencse, hogy a kicsi kutya nyomába eredt, és még mielőtt kiosonhatott volna a kapun, elkapta a grabancát.

     – Mi ez a nagy kiabálás, mi ez az ugatás? – jött elő Kinizsi Pál is.

     – Fenséges kapitányurunk, az ajándékkutyája török kémet fogott!

Kinizsi Pál kissé megszorongatta a török kémet, aki kénytelen volt mindent bevallani. Az lett a büntetése, hogy vissza kellett mennie a török táborba, és ott el kellett híresztelnie, hogy a Nagyvázsonyi várban olyan fenevadak vannak, akik törököt esznek reggelire. Hogy ennek nyomatékot adjanak, ráparancsoltak a kicsi kutyára, hogy harapjon bele egy jó nagyot a kém hátsójába.

     A kicsi kutyának ettől a naptól fogva az lett a dolga, hogy ott álljon a várkapuban, s figyelje az érkezőket. Ha kém vagy más rossz szándékú ember akart bebocsátást nyerni a várba, mérgesen vicsorgott, ha pedig jó szándékkal jött valaki, annak barátságosan csóválta a farkát.

     Talán így volt, talán nem, mindenesetre, ha egy török meghallotta Kinizsi Pál nevét, máris hanyatt-homlok menekült, nehogy a hírhedt kutyája az ő ülepéből is kiharapjon egy darabot.

     Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, járjon utána!

 

 

(Kép forrása: http://m.cdn.blog.hu/ar/aranyfa/image/Kriszta%20fotok/k%c3%a9peslap.jpg)