Öt gyerek tolongott egymást gyömöszölve, taszigálva az élete utolsó szikráival küszködő eperfa öblébe. Viháncolva, kacarászva, sikongatva próbáltak olyan helyzetet felvenni, ahol legelőnyösebben látszanak a tülekedésben részt nem vevő testes férfi kezében lévő fényképezőgép lencséje előtt. A kis csapatot a kezdetleges gép kezelője terelgette a közeli városból ide, a hegyek közé. Egynapos kirándulást tervezett.

     Ervin bácsi bariton hangú szólistája volt több állami elismerést nyert katona-énekkarnak. Az énekkarnak nem nagyon kellett másokkal vetélkednie: egyetlen férfikara volt a haderőnek…

     A gyerekek egyike saját kislány, másikuk nevelt fia – feleségének első házasságából született fia –, harmadik az unokahúga, egy udvarbeli szomszéd három fiúval felérő rosszcsont lánykája, és végül ötödikként egy rokon fiú, aki nagybácsijánál nyaralt éppen.

 

 

A „MEGTŰRT” KISKÖLYÖK EMLÉKEI

 

A Matuzsálem korú fűzfa ereje utolsó megfeszítésével hajtotta ki utolsó ágát.

Hatalmas öblébe évtizedekkel előbb rőzsetüzet raktak. A tűz máig kormos nyomot hagyott a kiszáradt törzs belsejében.

     A tűzrakók lehettek szerencsés horgászok, akik ott sütötték meg a patakból kifogott, nyársra húzott pisztrángokat vagy domolykókat. Bár akár rejtőzködő, egységük előtt járó katonák is lehettek, akiket veszélyes küldetésre küldtek. Talán az előre nyomuló ellenség erejét kellett kikémlelniük. A fa öble alkalmasan eltakarta a tűz fényét, és a kürtőben felfelé szálló füst illata is eloszlott cinkosan… Némi meleget adva a dermesztő decemberi fagytól didergő, hazájukat védő harcosoknak. A tűzrakók lehettek a hatalom üldözöttjei. Nem tudni...

     Más alkalommal a hegyeket-völgyeket járó juhász is itt csordította szikkadt kenyerére a tarisznyájában hordott szalonnát, egyidejűleg megsütötte a gondosan meghámozott fej hagymát. A kócos pumi fél szemét a völgyben szétszéledt nyájon tartotta, másik szemét pedig várakozón a fejedelmi lakoma illatát árasztó, göndörödő szalonnabőrre függesztette. A kiskutya még nagyon fiatal volt. Hogy el ne bitangoljon, az öreg juhász faágból faragott koloncot lógatott nyakába, s ez – ha pajkosan rohangálni próbált – beleakadt rövid lábaiba, lefékezte futkározó kedvét. Ettől még, ha valamelyik elkóborolni vágyó bárány nem adta meg számára a tiszteletet, csaholásával utolérte, és a nyájhoz terelte a „birka eszű” beosztottakat.

 

­*

 

A faodúban tülekedő gyerekek öten voltak.

Két egykorú fiú, két kisebb kislány, ők négyen unokatestvérek. Az ötödik kislány az egyik szomszéd csemetéje.

A kirándulást mind az öten élvezték, és emlékeikben őrzik.

     Az élet később szerteszét sodorta őket.

 

­

 

SORSOK DIÓHÉJBAN

 

A legidősebb fiú néhány hónappal látta meg korábban a Napot, mint a korban utána következő, és féltestvére volt a legfiatalabb lánykának.

     Az idősebb fiú apja a fronton feküdt súlyos sebbel egy ideiglenes kórházban. Az ellenség repülői felgyújtották a piros kereszttel jól láthatóan megjelölt épületet. Minden beteg tűzhalált szenvedett.

A nagyobbik rokon lánykának édesapja a félárva fiú szénné égett apjának (súlyosan sebesült éppen hogy – tiszti rangú sógorának) jó barátja volt. A két barát akkor látta egymást utoljára, amikor az alakulat harcképes állománya új állásba vonult, a sebesültek pedig reménykedtek, hogy a kórház hazatelepül, ahol akkor még biztonságban épülhettek fel a sebesültek.

     A repülők váratlanul csaptak le a védtelen sebesültekre. A robbanások, a gyújtóbombák keltette tűz egyaránt elemésztette a gyógyulófélben lévőket és a menthetetleneket.

     Az özvegy sógornő tisztességgel meggyászolta férjét. Féltő gonddal nevelte kisfiát.

     A gyászévek eltelte után meghallgatta a szomszédját, egy jó hangú legényembert. A lánykérést esküvő követte, és az új házasságot kislánnyal áldotta meg az Úr. Az özvegy és házasságban élő húga társbérlők lettek, annak ellenére, hogy az énekes férj szülői háza a szomszéd épület volt.

     A félárva fiú sorsa nehézzé vált kishúga születésekor. Szerette féltestvérét, ám anyja nehezen tudta megosztani új férjétől született kislánya és fia iránti érzéseit. A mostohaapa bizony részrehajló volt saját lánya javára, az első házasságból született legényke rovására.

     A fiú korán elkerült a háztól. Kollégistaként járta ki a gimnáziumot, majd a főiskolát. Tehetséges ember vált belőle. Vendéglátó ipari felsőfokú végzettségével a nemzeti légitársaság konyhájának vezetője lett. Munkája, házassága egyaránt a fővároshoz kötötte, és a kiránduláson részt vevő gyerekek ritkán találkoztak.

Utolsó találkozásuk egy rokon temetésekor történt.

     Nem sokkal ezután az időközben három gyermek apjává lett férfit elvitte a gyomrát megtámadó rák.

 

A GARABONCIÁS KAMASZ

 

Nem tudni, hogy a többi gyerekben milyen nyomot hagyott az a kirándulás.

A természet titkai iránt különösen fogékony fiú számára meghatározó volt az az élményegyüttes.

     A csupa-odú fa egy patak kanyarulatában tátotta óriásira törzsét. Valamivel feljebb a patak medre kimélyült egy kisszobányi méretben. Itt egy pillanatra felburrant egy pisztrángot üldöző nagy hal.

     A patakot több más csermelyen kívül egy forrás-csoporttól lecsörgedező erecske táplálja ma is. Itt a völgyben hét vályún kell áthaladni a kristálytiszta forrásvíznek a patakba ömlés előtt. A kisfiú a viháncoló gyerekcsapattól kissé elkülönülve figyelt meg egy fekete bundájú, hegyesorrú, gombszemű kis állatot a kővályú peremén. Bundája csillogott a szomját oltó víztől. Egész életében ez volt az egyetlen törpe vízi cickány, amelyet közelről látott.

     A fiúcskát megérintette a táj, a hely szépsége.

     Visszavágyott. A nyaralás véget ért. A fővárosban élt, de az élmény minduntalan visszahúzta ide.

     Hogy visszatérhessen, ahhoz a valóságot erőteljesen át kellett alakítania…

     Virágnyelven a „valóság átalakítása” bizony kegyes hazugságot jelent.

     – Petres tanár úr vasárnap kirándulásra viszi az osztályt – mondta otthon. – Húsz forintot kell vinni – tette még hozzá.

     A kék színű papírpénz egyik oldalán Dózsa György némileg megrovóan pödörte meg lelógó harcsabajuszát. A fiú ekkor még nem tudta, hogy a csellel kiharcolt útiköltségnél sokkal nagyobb vétkek is terhelték a sorsával elégedetlen székely kisnemes lelkét. A némi vásári fosztogatás, gyilkosság miatt katonává lett népvezérnek, (aki magát parasztkirálynak neveztette s az országot vérbe borította), nem volt joga megítélni a kiskölyköt. De ő ezt akkor még nem tudta.

     A bűnös úton szerzett bankóból a vasúti pályaudvaron retúrjegy lett, maradékából a Törökmezői turistaház italmérésében Bambi nevű üdítő. Sem a vasúti jegy, sem az üdítőital nem vágtak fintorokat az önálló tekergésre vágyó ifjúra.

     Az erdő, ezeken a magányos utakon újabb ismereteket közölt a tudásra, életre szóló élményre szomjas lókötőre.

     A patakon felfelé haladva újból megpillantotta a kisebb halakra vadászó halat. Most ő volt az üldözött! Másik, nagyobb – kacsacsőrre emlékeztető – szájú rokona üldözte. A méretes pisztráng magasra kiugorva elkerülte a rá vadászó mindig éhes társát. A csuka alighanem az egyik közeli halastóból szökött meg a nyári felhőszakadások valamelyike után kiáradt szülőhelyéről.

     A fiú ezt egy arra járó horgásztól tudta meg, és azt is, hogy ahol most száraz lábbal járja felfedező útját, az a rét is halastó volt réges-régen.

     A márianosztrai, ill. toronyaljai kolostor birtoka volt.

     – Úgy mondják – erősítette meg a környéken legeltető borostás arcú juhász. – Még azt is mondják, hogy a két összefüggő monostort föld alatti alagút kötötte össze. A fehér kámzsás barátok elágazást is készítettek az alagútnak a Dobogó-hegy alá. Oda vittek a török elől rengeteg élelmet, a liliomos címerű Lajos királytól kapott kincseket – tette hozzá. – Ma is ott élnek. Akiben megbíznak, jelet adnak: dobogó jelzésekkel biztatják a híveiket, hogy legyenek jók, és mikor eljön az ideje, kirobbantják a mesterségesen eltorlaszolt kijáratokat. Megjutalmazzák azokat, akik kitartanak hitben, szeretetben, hűségben! – bólogatott az őt tátott szájjal hallgató süvölvénynek.

     – A bácsi hallotta a dobogást? – kérdezte a fiú.

     – Én nem, de a nagyapám, bizony, hallotta. Ide alig félnapi járásra van Tölgyespuszta. Oda járt el a nagyapám orvvadászni, mert az itteniek beárulták volna, s az súlyos büntetéssel járt . Van ott egy elpusztult templom romja. Szent Márton dűlőnek hívják, és volt ott egy kút is meg a dobogónak hívott kő. Meg is lőtt egy fiatal vaddisznót. Cipelte a hátán. Eldugta a zsákmányt egy alacsony fa ágai közé. Egyszer elfáradt, és a napsütötte kőre feküdt pihenni. Félt a kígyóktól, azért nem a fűbe hemperedett le. Elaludt..
     Neki ébresztőt dobogtak a barátok, mert megtudták, hogy arra jár az uraság erdőse! Alvónak tettette magát. Még meg is köszönte a vad őrének, hogy felkeltette. Az persze gyanakodott, ám mert semmit, se vadat, se fegyvert nem látott nagyapámnál, továbbment..
     Az öreg visszatette fejét a kőre, és mikor a vadász messze járt, újból dobogtak neki.

     Erős, nagydarab ember volt az öreg. Hazahozta a megszerzett vadat.

     – Apám nem hitt a dobogásban. Neki nem is jeleztek a fehér barátok! – fejezte be a fokhagyma- és bagószagú, borostás birkapásztor.

     – Mindig bolond volt az öreg egy kicsit! – legyintett regélő szavára mosolygó apám.

     – Ne áruld el soha hitetlen embereknek a tudást! – simogatta meg fejemet nagyapám.

     – Én hiszem a régiek szavát, de csak keveseknek árulom el – gyújtott pipára a vén, mogorvának mutatkozó, mégis huncut szemű juhász.

 

 

*

 

A fiú afféle mai garabonciásként járta az erdőt, titkos völgyeket.

Sok évvel később a még talán mindig rejtekeikben élő pálosok elvezették az egykori fiút a hajdani Ság – Szent Mártonnak szentelt – templomának romjaihoz. A közelben, a mára kiszáradt kút mellett megtalálta a dobogó követ.

     A fiú hitt, és megöregedvén ma is hisz az erdei kövek, öreg, mohos törzsű fák, csattogó patakok szavainak. Hisz a dobogó kövek üzeneteiben. Érti az ősszel lehulló, halódó levelek suttogó üzenetét. Nem siratja az elmúlt időt, mert a pottyanó levelek suttogó szavában ott a a jövendő tavasz, azt újjászületés üzenete. Neki bizony üzennek a jobb idők eljövetelében bízó fehér barátok.