Nem volt semmilyen ünnep, amikor felmentünk Csíksomlyóra. Máriához mentünk, Baba Máriához, a Szent Szűzhöz, a Csodatevő Szent Szűzhöz, hogy közbenjárását kérjük. Gondoltam, csak mi leszünk ott a kegytemplomban, a távolról érkezett „zarándokok”. Meglepődtem azonban, látva a sok látogatót, a sok fiatalt. Előttem két tizenéves leányka állt a bejegyző füzet előtt, ahova a látogatók beírogatják gondolataikat, kérésüket, megjegyzéseiket. Sugdosódva tárgyalták egymás között, mit írjanak. Elég sokáig foglalatoskodtak a füzet előtt, de én türelmesen vártam soromra. Néztem aztán, vajon mit is írhattak? A társaik névsorát, akikkel együtt jöttek? Valamilyen gondjuk, bajuk miatt kérnek égi közbenjárást? Illetlen dolog a kíváncsiság, de amikor rám került a sor, biza belekukucskáltam a leánykák írásába. Nem volt abban semmi különös, csak olyan egyszerű dolgok, amelyek az ilyen gyerekeket foglalkoztatják.

     Elmondták a Szűzanyának, hogy kik ők, s kik a szüleik, mivel foglalkoznak, mit tanulnak az iskolában, s hogy halad a tanulás. Akárha egy barátnőjüknek írtak volna levelet. Azzal fejezik be, hogy „most elmegyünk, de visszajövünk Hozzád. Szeretünk, Mária!” − és a két aláírás. Beültek utána a padba, és ott csendesen imádkoztak. Egyszerre halk énekszó jutott el hozzám valahonnan. Mintha csak úgy a magasság szólalt volna meg. Fokozatosan erősödött az előbb csak halk zümmögés, s már az ének szövegét is értettem. Valahogy így hangzott:

 

Egészen szép vagy, Mária…

…

Imádj érettünk, könyörögj érettünk
A mi Urunk Jézus Krisztusnál,
Hogy megmentsed országunkat!

 

Ők nem ünnepelni jöttek, nem a szenzáció, a divat vagy a látványosság vonzotta őket, hanem úgy jöttek Baba Máriához, mint haza. S még visszajönnek…

     Végtelen sorban jöttek idősek, fiatalok, gyerekek, hogy megérinthessék a csodatevő csíksomlyói Szűzanya szobrát. S mi is. Majd meghatódva indultunk fel a Kálvárián, egészen a Nyeregig. Ott megpihentünk, hallgattuk a csendet. Én pedig fényképeztem a tájat, a keresztet. Gyűjtöttem az emlékeket. Legyen később vigasztalónk, ha a bánat elborít.

     Sütött a nap, alig néhány felhő úszott habos-fehéren az égen. A nagy kereszt szép kontrasztot adott, s jó fotónak ígérkezett a látvány. Készítettem is néhányat, alapos előkészületek után. Később, amikor visszanéztem a felvételeket, megdöbbenve láttam, hogy valamilyen fény vetült a kereszt csúcsára, amely úgy nézett ki, mintha lángolna. Néztem a keresztet szabad szemmel, de semmit sem láttam. Körbejártam, nézegettem, próbáltam a fényképezőgép lencséjén s kijelzőjén is nézni, de semmi hasonlót nem láttam. A felvételen ellenben ott volt a kereszt csúcsán a láng!

     Visszatérve a szálláshelyünkre, megmutattam a panzió tulajdonosának, Ambrus Gizellának, meg az ott időző embereknek is. De ők sem tudtak magyarázatul szolgálni.

     Másnap a fényképésznél Kováts úrnál kinagyítottuk a képet, s akkor derült fény a jelenségre. A lencse színszűrő, illetve védőrétege vetített színes foltot a kereszt csúcsára.

     De éppen akkor? És éppen oda?