Feltöltve: 2017. aug.27., hé

Lukács szülői háza ott állott egy sorban az iskolával s a templommal, valahol a falu közepe táján, a nagy hegyek lábánál. A takaros, gerendákból épített, de kívül–belül bevakolt tágas épület, lehet, még ma is áll. Rendesen megépítették azt!

     Lukács kora hajnalon lépett ki a kapun, s indult völgynek le a patak mentén. Nem nézett vissza, de ahogy kikanyarodott az út a házak közül, leült egy nagy bolovánkőre. Szemét a piros tetős házak fölé emelkedő templomtoronyra függesztette.     – Te torony – szólott Lukács –, látod, én immár kívül kerültem a falun, s te még tovább is ott állasz. Lehet, mégis csak neked lenne igazad?

 

 

Találkozásom Babba Máriával

Lukács és a torony

Feltöltve: 2017.09.11., do

     – Milyen szamár vagyok, te torony, csak beszélek itt hozzád, s azt sem tudod, ki vagyok? Én Kiss Lukács vagyok, a Márton fia. Így, na! Most már tudod. Én tudom, te ki vagy. Megmondom: Szent Márton–templom. Könnyű volt kitalálnom, mert a falut is úgy hívják: Szentmárton. Ki volt előbb: a falu vagy a templom? Ki tudja? Régi história. De látod, én nem lettem Márton, mert a családban az első szülött kapja az apja nevét, s én másodiknak jöttem a világra. A bátyám lett Márton. Majd ő kapja a birtokot is, ha eljő az ideje. Engem pedig tanulni küldenek

     Felhő kúszott a nap elé, s mintha kihunyt volna a fény is a torony felett. Csak a galambok rótták tovább is végtelen köreiket a torony körül.

     – Látod, te torony, immáron nem lesz lagzi. A Julis fennmarad a fővárosban, kikupálódik, s lészen belőle is naccsága. Én meg nem megyek oda! Van még város közelebb is. Máshol is lehet tanulni. Apám azt mondja, válasszak: pap leszek, vagy fiskális? Én inkább az utóbbit, az ügyvédi pályát választom. Van még a rokonságban ügyvéd, s jól viszi. Pap is, igen, s azok is jutottak már valamire. Egyikük még Gyulafehérvárra is eljutott. Ott tanítja a papi pályára készülőket. De én a nőtlenségi fogadalomtól ódzkodom, s inkább leszek a tárgyalóterem egyik főszereplője.

     A torony most se válaszolt semmit, s a galambok is megnyugodva visszatelepedtek a kerengő párkányára. A nap is újra kisütött.

     – Nézlek, torony. Jól megnézlek most, hogy lehet, sokáig nem látlak. A keresztet is nézem, ahogy az égre vetül az aranya. Meg kéne őrizzem, itt bent, magamban, hogy legyen majdan vigasztalóm s útmutatóm ott a nagy idegen világban!

 

…Eltelt közben néhány röpke évtized, és újra itt látjuk Lukácsot a faluban, s a templomtorony továbbra is hallgatag…

 

     Lukács széttekintgetve bandukolt végig a falu poros utcáján. A templom előtt tétován megállt. Negyvenszer borultak virágba az orgonabokrok a papkertben azóta, hogy elment. Negyven esztendő! Lukács is, de a falu is sokat változott ezen idő alatt.

     – Hej, te torony, te torony! Esmét itt vagyok, s nézlek. Nézlek, mint mikor elmentem. Sokfele megfordultam, de lám, visszajöttem. Visszajöttem, hogy lássalak.

     A torony most is csak állt, magasba nyúló tornyával, s fölötte a felhők hancúroztak, mint vásott kölykök.      Egyik–másik leereszkedni látszott, de a toronyig nem merészkedett, pedig táltos paripát formált.

     – Ugyé, megösmersz, te torony. Még mindig Kiss Lukács vagyok. Itt állott a házunk, ehejt az iskolától két házra, de erőst megrokkant, nem lakja senki. S te is csak a régi vagy, Szent Márton temploma, bár az idő téged is megrostált. Látom, a kereszt is csálén áll, a toronyablakok kerete is megvetemedett, itt-ott ki is esett a helyiből.

     Erre sem szólott semmit a torony. Lehet, büszkeségből – ne pocskondiázza őt egy ilyen roggyant vándor. Szent Márton nevét adták neki, s az tartást ad, hiszen a szent élete a szerénység mellett a kitartásról, a helytállásról szól.

     – Emlékszel, torony, hogy apám kívánságára ragadtam vándorbotot, hogy iskolázott ember váljék belőlem. Lettem is! A jog útvesztő kanyarjaiban akartam eligazodni, s rendet vágni. Egyik sem sikerült, de ezt ne áruld el senkinek, mert az emberek még ma is hallgatnak a szavamra, s nem tudják, mennyi álmatlan éjszakám ment rá, hogy csak keveset tévedjek.

     Ide-oda járkáltam, hogy nyugalmat találjak. Bukarestbe is felmentem ügyfelem érdekében, s gondoltam, magam hasznára fordítom a lehetőséget. Julis címe itt volt a noteszemben. Nagy izgatottan készültem felkeresni. Ahogy közeledett velem a zötyögő villamos a városnegyed felé, ahol lakott, úgy lett a szívem egyre kisebb.

     – Hát, rám találtál? – szólott Julis, de nem volt szeretet a szavában.

     – Sokat gondoltam rád, s most akadt alkalom, hogy lássalak is.

     – Láthatsz, de nincs benne hasznod.

     – Kitűztük volt a kézfogót is, Julis. Mégis ezt mondod?

     – Ezt, Lukács!

     Búcsúztam hát, és elmentem.

     A torony meghallgatta Lukács szavait, de nem válaszolt, ha csak azt nem számítjuk, hogy egy szélroham megcsikorgatta a bádogtetőt. A galambok is, mint régen, szárnyra kaptak, s ott köröztek a torony körül. Nézte, nézte Lukács a kerengő szárnyasokat, majd nagyot sóhajtva leült a régi bolovánkőre.

     – Ezek is hiába repülnek körbe-körbe, s szállnak messzebbre, mindig visszatérnek az otthonukat jelentő tetők alá. Elfáradtam, megrokkantam, s látom, a falu is. Nem csak a mi portánk sínylette meg az elhagyottságot, hanem a sok többi is. Alig van már ember, aki itt lakna. Lám, hogy néz ki az iskola is – málik róla a vakolat, foghíjas a cseréptető, az udvaron térdig ér a burján, az ablakok bedeszkázva, az ajtón rozsdás vaspánt, s lakat –, látszik, rég nem koptatja küszöbét gyermekláb. No, búcsúzom, de nehéz szívvel. Bár nem panaszkodom, Julist sem búsulom. Van szép családom, s embernyi unokáim. Őrizd még ezt a falut, ahogy tudod, hátha akad valaki, aki gondodat viseli, hogy teljesíthesd, amit kiszabott rád a Fennvaló!

 A torony azonban nem válaszolt, csak állt, mint a cövek, ahogy egykori építőik felrakták.

     – Te torony, hát mások is elindultak, nem csak én. Mit nézel olyan szemrehányóan rám? A Julis is elment, pedig itt mindenki szerette, kedvelte. Én is! A szeretőm volt, farsangkor lett volna a kézfogó. De neki csak a cifraság kellett, kezdte szégyelleni a régi falusi gúnyát...

     A templomtorony továbbra is hallgatott. Még a galambok burukkolása sem hallatszott.

     – Hej, te torony, hogy nekem milyen nehéz lett a szívem, amikor láttam kifordulni a kiskapun batyuval a hátán! Előbb csak ide ment ehejt, a szomszéd városba. Beállt cselédnek valami tisztviselő féle nadrágos emberhez. Azt mondják, a városban mind csak ilyenek laknak. Takarított, főzött, mosott a Julis öt emberre. Az úr, a naccsága, két leánka, s egy gyermek. Az öt. Jól végezte a dolgát, hisz értette a módját. Aztán, jött látogatóba az úrhoz a testvére a fővárosból, s látva milyen talpraesett fehérnép a Julis, felfogadta magához, hogy tanítsa a gyermekeit magyarszóra, ott a nagy idegenségben. Meg aztán őkelme is szívesen hallgatta a falusi beszédet.

     A torony még erre sem szólott semmit. Pedig már felkelt a Nap, s friss fénnyel vonta be az öreg keresztet.

     – Tudod, te torony, mit írt nékem a Julis? Hogy megtanult már románul, meg hogy menjek föl én is, mert ott sok híres iskola van, ahol tanulhatnék apám kívánsága szerint. Még azt is írta, hogy ő ott nagyon jól van, s lehet, marad is. „Letelepedésit” kapott.

     Valamitől megriadva, a toronyban lakó galambok egész nagy rajban köröztek a templom fölött, de szárnycsapdosásuk hangja nem ért el idáig.

Kultúra

BIGE SZABOLCS CSABA