Egyszer a trencséni várat meglátogatta a király népes kíséretével. Olyan sokan érkeztek, hogy alig fértek el odabent. Főtt is a feje szegény várkapitánynak. Azt sem tudta, hová szállásolja el ezt a rengeteg vendéget. Ugye, azt nem is kell mondanom, nem csak egy napra jöttek, hanem napokig szándékoztak Trencsén várának vendégei lenni.

     Megtelt minden szoba, minden helyiség, még az istállókat is átalakították szállásnak. De így sem fértek el.

     Látván ezt a király, fogta magát, és álruhát öltött. Még a várkapitány sem ismerte fel. Rá is förmedt, amikor az útjába került:

     – Tűnj a lábam alól, te mihaszna! Nem látod, milyen nagyurak vendégeskednek váramban. Lódulj innen! Kívül tágasabb!

     Kidobatta az álruhába öltözött királyt a strázsákkal, és meghagyta, ne merészeljen visszajönni a várba, mert fejét veszi.

     Elindult  király, hogy körülnézzen a közeli falvakban.

     Legényember lévén, régóta vágyott már egy hozzá illő feleségre. Szebnél szebb úri dámákat ajánlottak neki, de mindegyikben talált valami kifogást. A szomszédos királyok meg is haragudtak. Volt, aki háborúval fenyegetőzött, ha el nem veszi feleségül a lányát.

     De még a háború réme sem tudta megijeszteni. Bizony, nem kérte meg egyik királykisasszony kezét sem. Tovább keresgélt, azt remélve, hogy egy nap egészen bizonyosan rálel szíve hölgyére.

     A vándorgúnyába bújt király ment egyik faluból a másikba. Mindenkinek feltűnt szép, formás termete, mosolygós arca. A lányok, asszonyok össze is súgtak a háta mögött:

     – Ki ez a jóképű legény? Még sohasem láttam errefelé.

     Egyszer egy kicsinyke faluban, ahol az ember azt gondolná, itt nincs semmi látnivaló, a legszélső ház előtti kispadon ott ült egy lány. Olyan szép volt, hogy a királynak mindjárt megakadt a szeme. Aranyszőke, hullámzó haja két gyönyörű vállára omlott, szeme olyan volt, mint nyár elején a kék ég.

     – Ki vagy te, leányzó? – lépett hozzá a király.

     – Láthatod te, vándorlegény, lány vagyok.

     – Mit csinálsz itt?

     – Várom a királyfit, hogy feleségül vegyen.

     – Mit szólnál hozzá, ha azt mondanám, én vagyok az a királyfi, akit te vársz?

     – Hiszi a piszi, te nem vagy királyfi. Te csupán csak egy vándorlegény vagy, aki a falunkba tévedt, és most teszi nekem a szépet.

     – De ha mégis királyfi áll előtted, mit szólnál? Feleségül jönnél-e hozzám?

     – Akár már holnap is.

     – Akkor tudd meg, maga a királyod áll előtted, és szeretné, ha te lennél a felesége.

     A lány egy pillanatra elhallgatott, majd hangosan felnevetett.

     – Ezt mindenki mondhatja. Bizonyítsd be! Ha bebizonyítod, hogy király vagy, feleségül megyek hozzád.

     – Hogyan bizonyítsam be? – kérdezte a király.

     – Ha valóban te vagy a király, akkor holnap reggelre vaskerítés legyen a házunk előtt.

     A király ekkor visszatért a várba, és ismét királyi öltözéket öltve, megparancsolta a vár kovácsának, hogy holnap reggelig készítsen a lány háza köré egy szép vaskerítést.

     A kovácsnak ez gyerekjáték volt. Segédeivel nekilátott, és másnap reggel már az ott pompázott a vaskerítés a lány háza körül. Amikor a lány felébredt, nem akart hinni a szemének.

     A király újból elment a lányhoz, de most is vándorgúnyában, és megkérdezte:

     – Most már hiszel nekem?

     – Bárki készíthette a kerítést. Ez még nem bizonyítja, hogy király vagy. Ha fehér lovon és szép ünneplőben jöttél volna, akkor talán elhinném. Ha holnap reggelre a házacskám ezüstkastéllyá változik, akkor talán hiszek neked.

     A király ezt is elrendezte. Másnap olyan szép csillogó-villogó ezüstkastély állt a kicsi nádfedeles házikó helyén, hogy a világ még nem látott olyat.

     –  Most már hiszel nekem? – kérdezte a király. Még mindig vándorgúnya volt rajta.

     – Talán elhiszem, talán nem, de három a magyar igazság. Ha valóban te vagy a király, holnap reggelre az ezüstkastély változzon kacsalábon forgó aranyvárrá! Ha ezt megteszed, elhiszem, hogy király vagy.

     Ez már kicsit sok volt a királynak. Igaz, a lány nagyon szép, de túl nagyok az igényei. Soha semmi nem elég neki. Egy nap a szépség elillan, s megmarad a nagyravágyás. Nem jó ilyen lány feleségnek. A harmadik napon mégis ott állt a kacsalábon forgó aranyvár.

     A lány boldogan szalad a fehér lovon érkező király elébe.

     – Tudtam, tudtam, hogy fenséged a király! – lelkendezett a lány, és a karjaiba akart omolni. Ám a király félreugrott.

     – Dehogy tudtad! Te mindig többet és többet akartál. Nem volt neked elég a szerető szívem. Ha most feleségül vennélek, holnap már az egész világot akarnád.

     A lány megszégyenülten hullt a porba, a király pedig visszalovagolt a trencséni várba. A kacsalábon forgó várat pedig még aznap lebontották, a nagyravágyó lány visszakapta nádfedeles házacskáját.

     A várba visszatérvén, a király hangos vitatkozásra lett figyelmes. ─ Lányom! – hallotta a várkapitány szigorú hangját. – Tessék felvenni a legszebb aranyruhádat! A madarak azt csicsergik, hogy  a király feleséget keres magának. Hátha meglát szép ruhában és megkéri a kezed.

     – Drága apám – szólt vissza a lány –, nagy baj az, ha fenséges királyunknak csak aranyruhában tetszek. Lássa csak, milyen vagyok hétköznapi ruhában. Ha így is el akar venni, akkor jó férj válik belőle, akit én a sírig szeretni fogok, vagy talán még azon túl is.

     Meghallván ezt a király, szeme mindjárt felcsillant, és boldogan rontott be a várkapitány szobájába. Ölébe kapta a leányzót.

     – Te vagy, akire én mindig is vártam. Okosságod és bölcsességed a világ legszebb nőjévé tesz.  Ásó, kapa, nagyharang, holnap megtartjuk a lakodalmat!

     Így is történt. Olyan nagy lakodalmat csaptak, hogy még a trencséni kutyák is rántott húst ettek.

     Itt a vége, fuss el véle, aki nem hiszi, járjon utána!

 

     (Kép forrása: világháló)