Feltöltve: 2017. aug.27., hé

Találkozásom Babba Máriával

Az öreg fa álma

Feltöltve: 2018. jan. 20., hé

Régen kezdődött. Kis fácska voltam. Homályos sejtésem van arról, hogy egy nagy kertben állunk katonás rendben. Együtt, mégis elválasztva a keskeny levelű őszibarackoktól, a halványlila virágú manduláktól, a pirosas törzsű, kényeskedő cseresznyéktől. Néha közénk jött a kertész, aki hol locsolt, hol meg a hernyók ellen ránk permetezett valami folyadékot, hol pedig ollójával kicsiny ágacskákat nyesett rólunk, hogy szebb, formásabb koronát növesszünk.

 

Aztán − és erre már világosan emlékezem − egy öregember jött a kertbe! Kézen fogva vezetett egy kisfiút. Velük jött a kertész, és amelyik testvéremre rámutatott, azt ásójával óvatosan kiemelte. Már kifelé mentek, amikor megállt előttem.

− No, ezt a szép kis körtét még adja ráadásként, András! − szólt a kertészhez.

− Ez lesz a mi külön kis fánk, ölelte át a tágra nyílt szemű kisfiú vállát. Aztán már a kocsi zörgött velünk. Ki a faluból, át az erdőn, kaptatón meg lágy lejtőn csattogtak a lovak patkói, és bekanyarodtunk ide, a zöld kerítéssel övezett kertbe. Lassan fogytunk a kocsiról, ahogy társaim beleálltak a kiásott gödrökbe, és egyszer csak magam is a levegőbe emelkedtem. Az öregember felvitt a kikövezett utacskán, fel a domboldalon álló házacska elé.

− Te itt fogsz állni. Árnyékot adsz, ha nagy lesz a meleg, és egy kis padot is teszek alád− mondotta, és szava szinte simogatott.

− Itt fogok üldögélni, ha elfáradok, meg alkonyattájt, amíg fel nem jönnek a csillagok − dörmögte, és elültetett. Gondosan lapátolta a földet gyökereim közé, fölé, és ezalatt a kisfiú fogta puha kis kezével a törzsem. Ma is átmelegszik a szívem, ha a kis maszatos mancsok érintésére gondolok…

 

*

Évek jöttek, évek mentek. A kisfiú alattam játszott kicsiny kocsijait tologatva és berregve. Az öreg a kertben dolgozott, fel-felneszelve hallgatta, aztán, mert mindent rendben talált, folytatta dolgát. Ágaim alatt mesélt az ölébe gömbölyödő lurkónak Fehérlófiáról, meg Erős Jánosról, és a szegény ember legkisebb fiáról, aki a mese végén mindig elnyerte a világszép királykisasszony kezét, meg persze a fele királyságot is.

 

Itt gyakorolta a cseperedő gyerkőc a betűvetést meg a hangosan való olvasást. Szép évek voltak! A kisfiúból nagyfiú lett, és akkortájt ritkábban jött nagyapjával. Egyedül üldögélt alattam az öregember, és ha szeme messze révedt, mintha túlnézne a szemközti hegyen álló kálvárián, túl a kőbánya sziklás meredekén, meg a várromot rejtő szomszéd hegyen, elpárásodott a szeme. Beleláttam a szívébe. Ott magányt és szerettei utáni sóvárgást láttam.

 

− Fő, hogy egészségesek vagytok! − suttogta maga elé.

 

Tavaszok jöttek, őszök mentek csendeskén, és az öregember mozgása meglassúdott. A kaputól a házig mind lassabban ballagott fel, idővel aztán bottal segítette a járást, és ha valamiért lehajolt, hát nehézkesen történt. A munkákban már mások segítettek, és az öreg a munkák idején is a padon ült alattam.

 

*

Aztán egyszer csak motorzúgás verte fel a hegyoldalt. Amikor megállt, fürge fiatalember pattant ki belőle. Megkerülte a kocsit, és kisegítette az öregembert és egy sudár fiatal lányt. Az öregember aprókat lépve jött-ment közöttük. A fiatalok megszabadították a szőlőt a gyomoktól, a fiú − aki nem volt más, mint az egykori kisfiú − levágta a füvet, az asszonyka éktelen rendetlenséget csinált, amit ő nagytakarításnak nevezett, és az egész kert megfiatalodni látszott.

 

Újra szép évek jöttek. A fiatalok egészséges nyüzsgése nem volt bántó, bár amikor a vénülő faházat lefestették valami rossz szagú kulimásszal, akkor elköltözött a padlásról a nyest. A seregélyek is ritkábban jöttek, mert gyümölcséréskor színes szalagokat kötözött az ágakra az unoka, sőt még madárijesztőt is állítottak két szuvas dorongból, rossz kalapból, egérrágta kabátból, és egy ki tudja honnan szerzett csíkos pizsamanadrágból. A madarak egy darabig valóban tisztelték ezeket, de aztán a szalagokat megcsipkedték, a madárijesztő kitárt karjaira pedig ráültek, és amikor elrebbentek róla, akkor még – galád módon – fehér pöttyökkel is letisztelték.

 

*

Néhány évgyűrűt vastagodott a törzsem. Mígnem egy tavasszal a kocsiból egy kis kosarat is kivettek, amit nagy gondosan vittek fel a házhoz. A kosárkából halk gőgicsélés, majd harsány babasírás kelt, és ilyenkor vagy játszani kellett a picivel, vagy etetni, esetleg az átázott pelenkát kellett kicserélni. A következő évben a házba egy járóka költözött, amit napközben a kertbe állítottak fel a fiatalok, és az öregember nem mozdult el mellőle. Később első lépéseit is alattam tette meg a kisember, és vízszintes ágam tartotta a hintát, amelyen óvatos mozdulatokkal lengette a dédapa.

 

Az öregember szinte megfiatalodott! Még a járása is szinte peckes lett!

 

Aztán, ahogy múltak az évek, végképp gyengülni látszott az öreg. Addigra kis dédunokájával megismertette a közeli hegyek, dombok, völgyek titkait. Már tudta a kisgyerek, merre van a forrás, többször ő vitte a korsót megmeríteni, és szakszerűen le is takarta a medencét a festett bádog tetővel, ami valamikor egy benzines hordó teteje volt, de átminősült forrástetővé. A kisfiú tudta, hol van az elesett katona sírja, és már egyedül is megállt előtte egy keresztvetés erejéig. Néha az öregember még kihozta a puskáját is, és kezelését, használatának óvatos-értelmes módját megtanította a lassacskán nagykamasszá cseperedett fiúnak. Alattam, az árnyas padon tanulta a gyerek a fegyver szétszedését, olajozását, összerakását, a célzás módját, mégpedig az öregtől, mert apja − az unoka − nem vadászott.

 

Ahogy növekedett, nem maradt el innen a kertből, mint annak idején apja tette volt. Amikor csak tehette, jött, és most már ő hozta az öregembert. Szinte szó szerint hozta, mert ekkor már a bot se segített az öreg testnek a feljövetelben. Gyenge volt már a test, és már csak a két öreg szem volt ugyanaz, mint akkor régen, mikor gyökereimen a földet oly gondosan tömörítette!

*

 

Aztán, nem tudom, mi történhetett, de nem jött többet az öregember. Unokája, ha jött, elvégezte a munkáját, aztán hazamentek. A kert szép volt, a gondossággal nem volt baj, de mi – a füvek, fák, a virágágyás a kis ház előtt és a megvénült kerítés – éreztük, hogy valami megváltozott. Nekünk hiányzott a lassú mozgású, elnehezült testű öregember, akinek a szeméből éltető szeretet sugárzott ránk.

 

Éreztem, hogy egyik ágam, épp az, amelyik a hintát tartotta valamikor, elernyed, élettelenné válik. Egy vad decemberi, szeles napon letörött a nagyobbik része. Már nem is fájt…

 

Talán az öregemberrel is ez történt?

 

Aztán tavasz lett újra, és amikor a dédunoka kijött, nem féltem, amikor a házból létrát, fűrészt, meg szurkot hozott elő. Pedig mi, fák tudjuk, mivégre a fűrész!

 

− Ne félj, öreg fa, nem fog fájni! − dünnyögte, derekamnak támasztotta a létrát, és felmászva, okosan előbb alulról küldte a még egészséges részbe a fűrészt, majd felülről folytatva a fájdalmas munkát, lemetszette a holt ágaimat. Helyét szurokkal kente be, és már tudtam, hogy a sokféle ártó pondró hiába fente fogát.

 

A fiú lázasan dologhoz látott. A házacskát kifestette, hogy úgy nézett ki, mint az új. Kopogott a kalapács, és kiegyenesedtek a düledező kerítésoszlopok, a kikorhadt deszkák helyébe sárgán virító új lécek kerültek, majd az egész fiatalos zöld színbe derült az ecset nyomán. A lötyögős járólapokat felemelte, kitöltötte aljukat földdel, és amikor készen volt vele, az utacska olyan volt, mint az új!

− Gyönyörűek vagytok, suttogtam a Szél nyelvével, mert tényleg szép lett az egész kert.

− Örülök, hogy tetszik, csak éppen én nem tudom, hogy hol is fogok eztán aludni!− dühöngött a hatalmasra nőtt zöld gyík, aki eddig az út laza köve alatt lakott, de most, hogy az szilárdan állt, hontalanná vált.

 

*

 

Új kisgazdánk ekkor már szerszámait tisztogatta, és rövidesen el is porzott autóján.

 

Legközelebb egy szédítően csinos lánnyal jött, és ekkor puskája is vele volt. Büszkén mutatta meg birodalmát, nem mulasztva el megemlíteni, hogy alattam tanult meg járni! Mondom, bár én aztán fából vagyok utolsó sejtemig, ez a lány egyszerűen gyönyörű volt. Első nap nem is volt semmi baj! Második nap egy kicsit kedvetlenül mondta a lány, hogy:

− Innen „minden” olyan messze van!

 

Gazdánk értetlenül nézett rá:

– Mi van innen messze?! Itt körülölel a csend! Ha kinyújtod a kezed, szinte belé kívánkozik a fáról a mézédes alma, körte vagy szilva. Még nyújtózkodnod se kell! Tavaszutón hagyom megnőni a füvet, mert közötte olyan zamatos szamóca érik, amilyet nem kapsz a piacon! A levegő maga az élet. A közeli forrás vize hűvös a legforróbb napok idején is. Itt minden a békét, a nyugalmat sugározza. Mi van itt messze?! − kérdezte még egyszer, és a szava kissé éles volt. A leányzó meghunyászkodott.

 

Másnap reggel a fiú vadászni ment. Kora hajnalban érte jött régi barátja, és még nem is virradt, amikor lépteik halk neszét elnyelte az erdő. A lány elég későn került elő, és szemmel láthatóan duzzogott. Csípőre tett kézzel kiabált, amiért az árnyék a nyugágyára vetődött ágaimról. Idegesen hajtotta el a méheket, akik addig észre se vették, és mérgesen leütötte az arra libegő lepkét. Ahogy a reggel átment délelőttbe, a virágágyban motoszkálni kezdett a gyík, aki átköltözött az ágyás odvas szegélyköve alá. Most megéhezett, és elkapta sebes mozdulattal a madárcseresznye levelén sütkérező legyet. A lány odakapta fejét, és a mozdulattól a gyík, mint a kilőtt nyíl, vágtatott búvóhelyére. Ahhoz persze lassú volt, hogy teljesen láthatatlan legyen!

 

− Kígyó! – sivalkodott a lány, és berohant a házba!

 

Nem sokkal ezután megérkeztek a vadászok.

 

Igyekeztek csendesen jönni, és a gazdánk a vállán hozott bakot szépen terítékre rendezte az ajtó előtt. Aztán büszkén mosolyogva várták a lányt, hogy jöjjön elő. Előjött, de abban nem volt köszönet. A gyönyörű lány helyett egy gyűlölködő fúria rontott ki az ajtón. A két fiú arcáról lefagyott a mosoly.

 

− Azt képzeled, hogy ezt velem meg lehet csinálni?! − rikácsolt éles fejhangon. − Idehozol a világ végére! Darazsak, legyek, kígyók, meg mindenféle féreg közé. És még itt is hagysz, aztán megjössz egy véres döggel! És belerúgott a szájában gallyat tartó vadba. A jóbarát behúzta a nyakát, és pár lépést hátralépett tétován.

 

A lány a mozdulatot félreértette, és még jobban kitört:

– Hát csak menjen is innen, nem hívtam ide. Ezt az egész kócerájt pedig, ha összeházasodtunk, úgyis eladjuk! − üvöltözte a lány. Szép arcát a düh eltorzította.

− Itt maradsz! − szólalt meg a fiú a barátja felé, és a szeme rettenetes volt.

− Ez a föld az enyém. Eladni?! Ezt!? − kérdezte, és meglepetésében még a hangját se emelte fel.

− Ezt a házat még a dédapám emeltette. Ezt a fát is ő ültette, és a nagyapám − még kisfiú korában − tartotta, amíg a gyökereket nem fogta a föld! Ez alatt a fa alatt tanultam meg járni! Itt mi, a barátommal gyerekkorunk óta itthon vagyunk! Innen most nem ő fog elmenni!

 

− A busz a kocsma elől indul!− szólt még vissza, miközben a bakot betették a kocsiba, hogy annak rendje-módja szerint a hűtőházba vigyék.

 

Régen volt. Csendes évek jöttek aztán. A padon többnyire egyedül ült ezután, és, ha az emlékek lenge szárnyán, nyári rőzsetűz vagy gyertyafény mellett borozgatva ideidézte az egykori öregembert, meg az azóta jött és elment őseit, a találkozásukban nem volt semmi rémületes kísértethistória. Az öregek árnya megült lombjaim között, és simogatásuk egy-egy levél formájában lengett előbb sötét, később deres hajára. Eljöttek a távoli ősök is csúcsos süvegükben. Lovaikat a kerítéshez kötötték, Jöttek, kardosan, csizmásan, prémes mentéik panyókára vetve, és a többiek is mind, vadászruhásan vagy másképp, akiket már én is ismertem. Aztán a Mátyást – aki mindenbe beleüti orrát, mondta − kivitték őt is a temetőbe, és ma már csak a lelkekkel együtt jön hozzám.

*

 

Romlik, pusztul a kerítés. A zsindelyek mondják, hogy mind több helyütt beázik a ház is. Néha egy rokon még feljön ide, amikor érik a gyümölcs, megszedik, és elmennek.

 

Fenn, a kert végében kotorékot ásott egy róka, és felneveli a fiakat tavaszonként. Itt a kotorék közelében nem bánt semmit, csak ősszel a szedetlen, kivadult szőlőt vámolja meg.

 

Tavaly a szakadozott kerítésen bejött egy vemhes suta. Óvatosan szaglálódott, aztán a sűrű akác védelmében, a szeder között taposott alomban megszülte gidáját. Felső ágaimon a levelek azt mondják, szép, érett gida. Még nem jött elő, ott, a sűrűben várja anyját, hogy megszoptassa. Nekem az idill egy régi Mózeskosarat juttat eszembe, meg egy járókát…

*

 

Ha nagy ritkán nyílik a rozzant kertkapu, lesem, hogy milyen szerszám van a látogató kezében. Kaszát hoz, hogy füvet vágjon, kapát talán, hogy megtisztítsa a vaduló szőlőt, permetező van a hátán, netán olló van nála, hogy megnyesse a fattyúhajtásokat? És már nem borzongok attól se, ha a kezében fűrész villogtatja rettenetes fogait!

 

Milák László barátom emlékére

Kultúra

BODOR MIKLÓS LÁSZLÓ