(Senki ne keressen történelmi hűséget ezekben a mesékben! Csupán csak elképzeltem, szabadon engedtem a fantáziámat, kitaláltam egy mesét, amely akár ezekben a várakban is megtörténhetett volna. Mindezzel az volt a célom, hogy felkeltsem olvasóim érdeklődését a magyar várak iránt. Rengeteg csodás vár vagy várrom található Nagy-Magyarország területén. Érdemes felkeresni várainkat. Talán váras meséim segítenek ebben.)

 

 

 

Bizonyára hallottatok a gyönyörűséges érsekújvári várról. Ha netán nem, azon sem csodálkoznék, hiszen az osztrák császár parancsára földig rombolták. De elhihetitek nekem, egykor nagyon szép vár volt, a Nyitra folyócska partján.

     Ebben a várban volt egy kút. Miért is ne lett volna, amikor a várvédőknek a hosszú ostrom alatt inniuk kellett, ha már elfogyott a bor. Mégsem halhattak szomjan!

     Állítólag ebben a kútban nemcsak jó ízű víz volt, hanem egy lejárat is egy másik világba. Legalábbis ezt beszélték a várban szolgálatot teljesítő katonák. Ennek ellenére soha senki nem mert meggyőződni erről.

Amint valaki elhatározta, hogy lemegy a kútba, még félúton sem járt, mindjárt visszafordult. Amikor társai felhúzták, úgy remegett, mint a nyárfalevél. Hiába kérdezgették, mit látott lefelé menet, szerencsétlen ember nem bírt megszólalni. Csak hebegett-habogott, mint akinek elment az esze.

     Ezért aztán nem is igen próbálkozott vele más. Megelégedtek azzal, ha szomjukat olthatták a kút friss vízével.

     Egy nap egy fiatal legényke, Jankó érkezett a várba. Szolgálatot keresett. Bármilyen munkát elvállalt volna, csak némi pénzmaghoz jusson, mert igen nagy szegénységben éltek édesanyjával.

     A vár kapitánya végigmérte Jankót, majd kicsit sajnálkozva mondta:

     – Gyenge vagy te a kardforgatáshoz, de talán jó leszel kiskuktának. Szakácsunk már úgyis öreg, és elkel neki a segítség.

     Jankó a vár konyháján kapott munkát. A szakács jó ember volt. A kiskuktát kitanította mindenre, s az nemsokára ügyesen sürgött-forgott a konyhán. A sok kóstolástól gyorsan megerősödött, szemrevaló legény vált belőle. A várbéli menyecskék megfordultak utána. Mindegyik azt szerette volna, ha Jankó neki csapja a szelet. Hiába néztek rá csábosan, Jankónak egyik sem tetszett.

     Az öreg szakács gyakran mesélt neki a kútról és az abban található lejáratról egy másik világba. Ez felkeltette Jankó érdeklődését. Azon ábrándozott, hogy lemegy oda.

     – Verd ki fejedből ezt, fiam! – próbálta lebeszélni az öreg szakács. – Eddig még a bátor vitéz urak is meghibbantan jöttek vissza félútról a kútból. Felejtsd el! Nem neked való. Inkább fogd kezedbe a fakanalat, és keverd meg a rántást!

     Úgy látszott, Jankó lemond a kútba való leereszkedésről. Soha többé nem vágyakozik, hogy saját szemével megnézze, mi van odalent.

 

Egyszer, amikor az öreg szakács egy vödörrel elküldte a kútra friss vízért, nem bírt ellenállni a kísértésnek. Leengedte a vödröt a hosszú kötéllel. Látta, hogy a kötél jó erős, akár őt is elbírná.

     Nem sokat gondolkodott, átvetette magát a kút káváján, és mászni kezdett lefelé. Félúton ijesztő hangokat hallott. Érezte, mindjárt megbolondul. Legszívesebben visszamászott volna, de nem tudott. Ereje egyre fogyott, és csak ment, egyre lejjebb. Még mielőtt elérte volna a vizet, megpillantott egy párkányt a kút gyűrűjén. Utolsó erejével valahogy nagy nehezen odaugrott. Szerencséjére, mert a vízből egy félelmetes sárkány feje emelkedett ki. Tudta jól, itt sem maradhat örökké, előbb-utóbb a sárkány megtalálja a párkányon. A kút köveit kezdte el tapogatni, hátha talál valami kijáratot.

     Jól gondolta. Ahogy sorra fogdosta a köveket, váratlanul az egyik megmozdult, majd egy ajtó nyílott ki Jankó előtt. Villámgyorsan beugrott rajta, és így sikerült megmenekülnie a sárkány elől.

     Azt sem tudta, hová került. A nagy ijedtségben még körülnézni is elfelejtett. De amint kissé megnyugodott, szemeit körbehordozta, hol is van.

 

Nem fogjátok elhinni, mit látott Jankó. Egy csodálatosan szép rét közepén találta magát. Mindenhol aranyvirágok pompáztak, a fákon, bokrokon aranymadarak csicseregtek. Még a felhők is aranyból voltak. Ilyen szép világot az ember nem láthat a fenti világban.

     Jankó nagyon elcsodálkozott. Azt sem tudta, hová nézzen. Az arany csillogása valósággal elvette az eszét. Futott ide, futott oda, eleinte zsebeit teletömte aranyvirággal, arany ágakat tördelt le a közelben lévő fákról és bokrokról. Szerette volna mind hazavinni.

     Amikor már mindene tele volt arannyal, elindult vissza, hogy valahogyan felmenjen a várba, és az ország leggazdagabb embere legyen.

     Igen, ám, de hogyan fog felmenni? A kijáratot egy félelmetes sárkány őrzi. Még ha sikerülne is legyőzni, ennyi arannyal a zsebében és kezében képtelenség felmászni a kötélen. A nagy súly alatt a kötél elszakadna, és ő beleesne a kút mély vizébe.

     Sokáig törte a fejét, hogy mitévő legyen? Végül azt ötlötte ki, hogy még mielőtt felmegy, körülnéz itt, ebben a lenti világban. Hátha talál egy másik feljáratot is.

     Elindult az orra után. De előtte a kincseit kirakta zsebeiből Különben is, itt annyi az arany, hogy bárhol megszedheti magát. Három éjjel, három nap ment megállás nélkül.

     Harmadnap estéjére nagyon elfáradt. Gondolta, lepihen egy hatalmas aranyfa alá. Alig helyezkedett el, egyszer csak jött egy kicsi madárka.

     – Legényke, szánjál meg egy kis ennivalóval! Már napok óta nem ettem.

     Jankó akkor vette észre, hogy ő is nagyon éhes. Úgy korgott a hasa, mint egy ágyú. Adott volna szívesen ennivalót a madárkának, de nem volt semmije. Nem úgy indult el, hogy világgá megy. Az öreg szakács vízért küldte a kútra, és csak a kíváncsiság miatt ereszkedett alá, ebbe a csodás világba.

     – Szívesen adnék, madárka – mondta – de nekem sincs mit enni.

     Hogy ezt bebizonyítsa, kifordította zsebeit. S amint az egyik zsebből kihúzta a kezét, egy apró kenyérdarab fordult ki belőle. El is felejtette, hogy amikor az öreg szakács elküldte a kútra, éppen kenyeret majszolt, és a maradékot a zsebébe rejtette. Nagyon megörült. Tudta jól, hogy ez a parányi kenyérdarab úgysem veszi el az éhségét, ezért odaadta a madárkának.

     – Ha elfogadod, akkor ezt a kicsi kenyeret odaadom. Nekem úgyis kevés lenne, de remélhetőleg a te éhségedet elveszi.

     A madárka nem győzött hálálkodni. Jóízűen elfogyasztotta a kenyeret az utolsó morzsáig. Még mielőtt elrepült volna, mondta Jankónak:

     – Köszönöm, hogy megmentetted az életemet! Ezért kívánhatsz valamit tőlem.

     – Ugyan, mit kívánhatnék egy madárkától? – mosolyodott el Jankó.

     – Bármit, amit csak akarsz.

     – Ha akármit kívánhatok, akkor vigyél fel a fenti világba! De előtte teletömöm zsebeimet sok-sok csillogó arannyal.

     – Csak ennyi? – csodálkozott el a madárka. Várt egy kicsit, hogy Jankó jól megtömje zsebeit arannyal.

Amikor ezzel megvolt, a madárka megbillentette az egyik szárnyát, és Jankó már fent is volt. A rengeteg arany majdnem leszakította zsebeit.

 

Az öreg szakács mérgesen kiabált a konyhából feléje:

     – Hol kujtorogsz, kiskukta? Hozd már azt a vizet! Soha nem készül el a babgulyás, ha nincs víz a fazékban.

     Jankó, amilyen gyorsan csak tudta, felhúzta a vödröt teli vízzel, és bevitte. Ellenben nem szólt senkinek az aranyról és kalandjáról, a lenti világról. Az aranyat elrejtette a vackában, a szalmazsák alá. Azt remélte, hogy itt úgysem találja meg senki.

     Tévedett. A várkapitányának volt egy hozzá hasonlókorú leánykája, Vicuska, aki nagyon kíváncsi természetű volt. Minden érdekelte, mindenhová bekukkantott. Nem volt előtte semmi sem titok.

     Amikor Jankó serényen segédkezett a konyhán, Vicuska belopózott a fiú szobájába, és kutatni kezdett. Mindent felforgatott, megnézett. Előbb-utóbb felemelte a szalmazsákot is. A sok arany láttán majd leült a csodálkozástól. Ennyi aranya apjának sincs, de még az érsek úrnak sem. Pedig mindketten nagyon gazdagok.

A leányka nem tudta elképzelni, egy kiskuktának, hogyan lehet ennyi aranya. Jankó nem lehet más, mint álruhába bújt királyfi. Ha pedig így van, akkor nem árt vele jóba lenni.

     Gyorsan apjához szaladt, és elújságolta neki, amit látott.

     – Lehet, hogy igazat beszélsz, te lány – mondta elgondolkodva a várkapitány. – De az is lehet, hogy Jankó tolvaj, és lopta valahonnan az aranyat.

     Mindjárt magához hívatta Jankót.

     – Na, fiam, most aztán igazat felelj nekem, mert ha nem, a fejed bánja! – mondta a várkapitány. – Királyfi vagy tolvaj?

     Először Jankó nem értette, miért kérdezi ezt tőle a vár első embere. Nem tudta, mit feleljen. Kissé zavartan nézett jobbra és balra.

     – Beszélj, fiam, beszélj! – sürgette a várkapitány. – Kevés az időm, és sok a teendőm.

     Jankó már majdnem kinyitotta a száját, hogy szóljon valamit, amikor az ablakon berepült az a madárka, akinek megmentette az életét a lenti világban. Egyenesen Jankó vállára szállt és a fülébe súgta:

     – Mondd azt, hogy te vagy a királyfi!

     Jankó nem nagyon örült ilyen nagy hazugságnak. Szerinte még talán az is hihetőbb lett volna, ha azt válaszolja, tolvaj. Talán így a várkapitány nem nyakaztatja le, csak várfogságra ítéli. Így van némi remény, hogy a börtönből élve kikerüljön valahogy.

     A madárka addig-addig csipogott a fülébe, míg végül Jankó azt a választ adta, hogy királyfi.

     – No, ha te egy királyfi vagy, vezess el engem a váradba. Szeretném megtekinteni.

     Nagy bajban volt Jankó. A vackán kívül nem volt neki semmije, hát még vára. A madárka most sem hagyta cserbe.

     – Mondd meg a várkapitánynak, kövessen! Szívesen megmutatod neki a váradat. Csak egy kérésed van, leánykája is vele tartson! Majd én mutatom neked az utat.

     Akarva-akaratlanul, Jankó elfogadta a madárka tanácsát. A várkapitány összeszedelőzködött, katonái kíséretével meg leánykájával elindultak megnézni a várat.

     Szegény legény egész úton reszketett. Nem tudta, mi fog ebből kisülni? Hová vezeti a madárka?

     Amint mentek, mentek, egyszer csak egy szemvillanás alatt a lenti világban találták magukat.

     A várkapitány is nagyon elcsodálkozott. Már éppen figyelmeztetni akarta a legénykét, hogy bizonyára az ördöggel cimborál, és akkor jaj neki. Az utolsó pillanatban mégis meggondolta magát, mert egy magas hegy tetején egy arany kövekből épült vár pompázott. Úgy ragyogott a délutáni napsütésben, hogy majdnem megvakultak tőle.

     – Mondd a várkapitánynak, ez a te várad! – súgta a madárka.

     – Megérkeztünk, kapitány uram – mutatott kezével Jankó a várra.

     Bent a várban fogadta őket igazán csak nagy meglepetés. Főleg a legényke tátotta el a száját. A várban levők, ahányan csak voltak, földig hajoltak előtte, és fenséges királyfinak szólították.

     Az érsekújvári vár kapitánya félve kérdezte:

     – Fenséges uram, miért nem mondta, hogy ön egy királyfi? Jobb ellátásban részesítettem volna. Szánom-bánom bűnömet, hogy kiskuktáként dolgoztattam a várban. Kérem, bocsásson meg nekem! Mivel tudnám jóvátenni bűnömet?

     – Mivel? Mivel? – úgy tett Jankó, mintha törné a fejét. – Mindenesetre megbocsátok, nem haragszom önre, kapitány uram. Ellenben, ha annyira kegyembe akar járni, adja hozzám feleségül leánykáját.

     A várkapitány szeme felcsillant:

     – Természetesen nagyon szívesen, de azért kérdezzük meg leánykámat is, hogy akar-e a felesége lenni?

     Ugye nem kell mondanom, a várkapitány leánykájának sem volt kifogása Jankó ellen, sőt nagyon boldogan mondta ki, mindig is arról álmodozott, hogy a legényke hitvese legyen.

     Ott, azonmód kihirdették, hogy három hét múlva megtartják a lakodalmat. Ott volt Jankó édesanyja is, és akit csak ismertek, azt mind meghívták. Így kerültem én is a lagziba. Ha nem lettem volna ott, soha nem találtam volna ki ezt a mesét.

     Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, járjon utána!

 (Kép forrása: világháló)