– Anti, te vagy a világ legboldogabb embere! – sóhajtott fel a mindig vidám Feri bácsi.

     Felállott az asztaltól. Vérlázítóan fölényes, mellékes mozdulattal zsebre vágta nyereségét (ezt ki nem hagyta volna a világ minden kincséért sem). Felhörpintette maradék borát. Rosszul leplezett szorongással megnézte óráját. Jelentéktelen kis tételben játszottak. Nem cseréltek gazdát nálunk kártyán elvesztegetett birtokok, de a veszteség, az veszteség, a nyereség pedig bosszantó, ha tőlünk nyerik el. Az órája kegyetlenül vigyorogta a képébe, hogy jó másfél órája otthon kellene lennie.

     Anti bácsi erre nem mondott semmit, hanem egy kissé megrándult a szája széle, biccentett.

     – Úgy van! – mondta. – Az én életem csupa móka, dal, kacagás, merő egy verőfény.

     Feri bácsi katona volt a háborúban, később hadifogoly. Mikor hazatért, otthonuk helyén foghíj-telek fogadta. Asszonya, gyerekei helyett három sír várta a temetőben… Nem nősült újra soha.

 

*

Miközben kabátját felöltötte magára, apámhoz fordult.

     – Ha ideadod a gyereket – nézett rám – elvinném vasárnap vadászni

     Azt, hogy akarok-e menni, egy pillanatig sem kellett kérdez­ni, ez természetes volt. Apám először valami hirtelenjében kitalált családi összejövetelre hivatkozva nem akart elengedni, de látva elkönnyesülő szemem, „megtört”, elengedett.

     Anti bácsi már szombaton este megjelent értem. Vasárnap még így is igen korán kellett kelni. Akkor még spártaibb volt az élet. Autója csak keveseknek volt. Ő sem tartozott a büszke kocsitulajdonosok közé. Az első reggeli busszal indultunk a pályaudvarra. Jó órai zötyögés után kiszálltunk a pállott kocsiból a hó szagú télbe.

 

*

 

Anti bácsi oltogatta belém a vadászszenvedélyt. Kezdetben csak trappoltam mellette a hóban. Ahol nagyon magas volt a szűz hó, ott „udvariasan” előre engedtem. Amikor az aggatékot a derekamra csatolhattam, úgy éreztem, lovaggá ütöttek. A har­madik hajtásban már tudtam, hogy a szép, csillogó tollú kakasok ménkű nehezek tudnak lenni. Anti bácsi övéről négy-öt ma­dár lógott, én egy-két darabbal botladoztam izzadva, mégis iszonyú büszkén.

     – Hadd szokja! – bólintottak az öregek.

     – Add át nekem is! – nyúzták atyjukat a sorstárs gyerekek.

     Amikor ma körülnézek, néha nem értem: hová lettek a gyerekek? Kölyökkoromban vasárnaponként megszokott dolog volt a vadászaton az apját kísérő gyerek.

     Értettük a szót. Hajtásban az „udvar van nálad!” kiáltásra felfejlődtünk, ha elméláztunk, vagy seb­zett fácán után futva lemaradtunk valami horpadásban. Körvadászaton – akkor még volt ilyen! – magunktól kizártuk a zsákost.

     Néha persze megbokrosodtunk. Fiatal csikók voltunk, betöretlenek, ezt az idősebbek be is számították, amikor elhoztak.

     Ha hibáztunk, megszidtak. Ha ügyesek voltunk, jutalmaztak. Feleslegesen nem fegyelmeztek. Főleg: nem éreztük megtűrtnek ma­gunkat. Akinek nem volt gyereke, az sem húzta a száját, ha megláttak a gyülekezőnél bennünket. Talán ők még jobban tudták az ősi törvényt: a tudást át kell adni. Vagy egyszerűen csak emberebbek voltak.

     A mi társaságunkban mondtak már olyat vadásznak, hogy „Kicsi még ez a gyerek. Ne hozd máskor el!” Az a gyerek sokkal nagyobb, erősebb alkatú volt, mint én, amikor először voltam vadászaton.

     Észrevétlen cseperedtünk lábatlankodó gyerekből igazi vadászokká.

     Még gyerekfővel meglőttem egy óvatlan szarkát. Akkor még nem tiltotta a törvény, ha apánk oldalán olykor el-elsütöttük a puskáját.

 

*

 

Az inasévek alatt kiderült, vadásznak születtünk-e? Felnőtt korunkra elsajátítottuk az alapvető ismereteket.

Bizony, azóta sok tél elmúlt, én sem vagyok már gyerek, hanem fáradt autós, aki szemmel láthatóan nem tud két behavazott kocsi meg egy magasra feltornyozott hóprizma közé beállni. Úgy ötödszörre mégis sikerült. Egy édességboltban vettem egy csomag kávét.

     Az ismerős házba érve megálltam öreg barátom ajtaja előtt.

     Csengetésemre egy darabig semmi nem történt. Már éppen el akartam menni, amikor kaparászás után csattant a zár, majd feltárult az ajtó.

     – Szervusz, fiam – ismert rám hajdani mentorom. Bizony, nagyon meglátszottak rajta az évek.

     Elmondtam a szokásos udvariassági köröket. Hogy már régen készülök hozzá, hogy talán nem zavarom. Körülnézegettem a szobában, amíg kivonult kávét főzni.

     Azt nem mondom, hogy piszkos volt a lakás, de a női kéz hiánya szembetűnt. A vázák, a képek keretén – az egyik fényképen én vol­tam látható hatévesen, kihullott tejfoggal –, akárcsak a trófeákon por szürkéllett. Sárgára fakult a régi függöny. Hajdani „vadász-pótapám” kopottas ingén a kézelő kicsit rojtos volt, amint elém tette a kávét.

     – Vasárnapra várom apádat. Összejövünk egy kicsit. Már kevesen vagyunk a régi baráti körből… – mondta, miközben kávéját kevergette.

     – Nem mégy vadászni? – kérdeztem.

     – Nem – felelte vontatottan, aztán hirtelen, mintegy magának, közbevágva: – Azért persze kijárok még! Nem olyan gyakran, mint régen, de járok…

     Csend ült közénk.

     – Ugyanoda? – kérdeztem, inkább csak csendoszlatónak szánva.

     – Nem, az a társaság előbb társult egy másikkal, később átszabták a területét. Egy sebtében kinevezett nagyságot fel kellett venni. „Leszóltak” érte. Egy lapos lövése később megsebzett valakit: fel is függesztették a vadászati jogukat, majd feloszlatták a társaságot. Már nyugdíjas voltam, amikor a jelenlegi társasághoz cseréltem tagságot egy or­vossal. Ott vásárolt praxist, körorvos lett a községben. Ahol most vadászom, oda többet kell utazni, messzebb van. A vadászházat nehéz kifűteni, nekem pedig szaggat a derekam.

     Ezt a társaságot magam is ismerem, egyszer vadásztam ott. Nem éreztem jól magam, bizonyára Anti bácsi is idegenü1 érzi ott magát.

     Azon a vadásznapon kétszer is körülsziszegett az alacsony sörétraj. Két tisztán lőtt kakasomat „adoptálta” a szomszéd. Sűrűvérű, veres arcú, helybéli „vállalkozó” volt.

     Egy kakast – szárnyazott volt – némi fogócska után elkapott, csizmasarokkal ölte meg.

     A két kakasomért cserébe – kárpótlásul – „ajándéko­zott” nekem egy tyúkot, amelyet csakugyan ő lőtt. Felburrant a kukoricában, pukkant a lövés, le is esett. Parádés módon! Csak éppen ezen a vadászaton nem volt szabad tyúkot lőni…

     – Fiatal még a vendég. Nem kell megszidni – mondta megbocsátóan a második szomszédnak. A szom­széd mindent látott. Amikor egy dűlőútnál megálltunk puskássort kiigazítani, elnézést kért társa nevében, a vadászmester jelenlétében.

     Elnéztem. De ide több meghívást nem fogadtam el.

 

*

Megfőtt a kávé.

     – Anti bácsi! – szólítottam meg a gőzölgő csésze felett. – Gyere el velem vasárnap vadászni. Apám csak délután jön. Korán megyünk, a vadászatot délig terveztük, idejében hazahozlak.

     Némi szabadkozás után ráállt a dologra. Mindent megbeszéltünk, elköszöntem. Lenn az utcán örömmel állapítottam meg, hogy az idő javult.  Sárgán villogó lámpáikkal kocogtak, szabadították meg az úttestet a hóekék.

     Teltek a munkanapok. Egy délelőtt megcsörrent asz­talomon a telefon.

     – Megfáztam fiam. Ne haragudj, nem megyek.

     A hangja nem volt náthás. A naptárra néztem, vasárnap huszon­negyedike nyugdíját huszonhatodikán viszi a postás. A patron da­rabja 94 forint. Nem erőltettem, hogy ne hozzam zavarba.

     Megbeszéltünk egy másik időpontot.

     Elhatároztam, hogy vadászat után meglepem őket. Útba ejtjük őket. viszek neki egy kakast. Együtt leszünk hármasban, este pedig hazaviszem apámat. Nekem is hiányzott a két öreg…

 

*

 

Most pedig itt állok! A „vadászjuss” összesen egy kakas.

     Egy kakast ígértem a nagynénémnek. Ő szokott kisegíteni hó végén, ha váratlan kiadásom támad, és megszorulok. Akár azt is mondhatnám: rendszeresen ő a bankárom…

     Egy másik kakast a szomszédomnak ígértem. A kocsim maholnap „nagylány” – tizennégy éves –, ha elromlik, ügyetlenkedek körülötte, míg meg nem szán a gépészmérnök szomszéd.

     Lejön az emeletről, hívás nélkül. Meghúz itt egy csavart, állít valamit egy rejtelmes fontosságú bizgentyűn amott. A megviselt masina keze nyomán jár, mint az új.

     Ha vidékre szólít a munkám ő, a felesége, vagy valamelyik lánya locsolja a virágaimat. A rendszeresen a mosogatóban felejtett edényt is ők mosogatják el.

     A harmadik kakast „Valakinek” ígértem. Barna haja van, igézően mélytűzű sötétbarna szemei…

     Csillog, mikor erdei kalandjaimat mesélem.

     Három jelölt, egy kakas! Kinek adjam? Nagynéném megérdemli.

     A szomszédék ugyancsak.

     „Valaki”, hűűűű! Esetleg nálam sütné meg. Sürögne a parányi konyhában. Esetleg nem is itthon, hanem fenn, a kis erdei tanyám konyhájában.

     Gyertyákat gyújtanék a vacsorához. Vörösbort ihatnánk a sülthöz, pincehidegen.

     Szikrázna a bíbor fény. A kályhában pattogva égne a tűz. Melege levarázsolná a felesleges holmit rólunk...

     Kellemesen telne az este.

     Anti bácsinak meg viszek máskor fácánt. Vagy ha eljön a következő megbeszélt időpontban vadászni, majd lő magának.

     Miért is nem tudott annyi összejönni, hogy legalább kettőt kaptunk volna?! Haragosan tapostam a pedált.

     Mitől esett volna több kakas? Két hajtásban a puskámat sem sütöttem el. Nem húzott rám csak legalább egy árva, életunt kakas, a többieknek is csak gyéren szólt a puskája – dohogtam magamban.

     Fogyott az út előttem, már közel volt a város. Egy töretlen kukoricás mellett haladtam el.Váratlanul egy fácánkakas kelt előttem balról. Áthúzott előttem félmagasan. Lassítottam, bár nem kellett tartanom tőle, hogy elütöm. Elég magasra tornászta fel magát.

     Ugyanúgy, mint egyszer, nagyon-nagyon régen egy másik kakas, egy hajdani kukoricás szélén.

     Öreg barátom, tanítómesterem mellett haladtam a hóban.

     Félbalról érkezett a kakas. Kellően magasan repült.

     – Fogd, gyerek! – nyomta kezembe a puskát Anti bácsi. – Függőleges a cső! Nem léniázol! Kifordulsz, kibiztosítod, elébe fogsz kéthossznyit, meglövöd! – hallottam, követtem az utasítást.

     Telibe találtam.

     A dicsőségtől jobban szédültem, mint a túl lazán szorított, nehéz tizenkettes puska rúgásától.

     A fácán összekapta szárnyait, leesett. A sorból ketten is kiáltották.

     – Szép volt!

     Bizony szép volt. Sokszor újraéltem a pillanatot. Most szinte oly elevenen, mintha ebben a másodpercben történt volna. Pedig régen volt… Az első volt.

     Döntöttem.

     Öreg mesterem háza előtt álltam meg.

     A szomszéd, a nagynéném, de még „Valaki” is: várhatnak.