Különösen megbecsülésre érdemes a gondolkodásra késztető erő, ha olyan információknak az energia-töltete, amelyek egy élet tudományos munkájával gyűltek össze, öltöttek meggyőződési formát, hogy mások belátására is hassanak. Ilyen az előadó nemrég megjelent könyve is (A kvantummechanikán innen és túl), most pedig az érzékletes előadásmód fogott meg, amely a képzelő erőt táplálta.

 

     Az előadás tényleíró szakasza után csak képzettársult ötleteimet írtam föl magamnak. De visszatartottam közlésüket az előadás színvonalához képest méltatlan bagatellnek, vagy nem oda illőnek tartva azokat. Otthon egy költői írás került a kezembe, melyben ez a minősítés is megtorpantott: „A fontoskodás lim-loma”. – Az ember, ha lelkiismeretében találva érzi magát, még egyedüllétében is elpirul. „Ne fontoskodj, ha nem értesz hozzá!” – szólított meg a belső hang.

 

     Néhány nap múlva Vitányi Pál barátommal beszéltem telefonon, akiből viszont oly elemi sodrással tört elő a minden porcikájában visszatartott beszélhetnék, mint egy vulkánnal fűtött gleccserből a víz. Ez felmosó zuhatagként hatott rám. Jegyzeteim tudományos jelentőségét ugyan nem hizlalta föl, de valamennyi filozófiai életet lehelt beléjük. Ezt is köszönettel vettem. Ugyanis a szónak szóval követése után a hermeneutikánál[1] kötöttünk ki, amelyet Heidegger (1889-1976), majd Gadamer (1900-2002) filozófiai fellépéséig kitüntetett módon csak a jog és a bibliai tradíció-kutatás képviselt. Célja a szövegek értelmezése, kritikája, rejtett tartalmaik kibontása. A teológia esetén, a sokoldalúan jártas tudós, átadja magát a korokon átívelő dialógusnak, melyet az azonos hiten lévők folytatnak mind egymással, mind saját korukkal. Bármely esetben az a feladat, hogy az értelmező a legtágabb jelentéstér univerzumához jusson, amelynek kötőszövetéből kivágott mintaként tekinthet a vizsgált szövegre.

 

      Heidegger jelenvalólét-nek fordított Dasein fogalma az ember mint közvetlen létező fogalmát fedi: „E létező léte mindenkor enyém” – mondja. Tehát értsem úgy, hogy a létező nem egy általam megérintett tárgy, hanem az én általános benne létem. – „E létező a létezésében viszonyul önnön létéhez… ki van szolgáltatva tulajdon létének. A lét az, ami e létező számára mindenkor a tét…  A jelenvalólét ’lényege’ egzisztenciájában rejlik…” – Ugyanis e létezőt különböző létmódok hasonítják magukhoz. A ’tulajdonképpeni létező’ mindig valamilyen egzisztenciaként jelenik meg. Ezért a létének egzisztenciája által kiszolgáltatott létező rá van szorítva, hogy megértse saját esetlegességével elfedett (emberi) lényegének létét. A létezése nem előre kiszabott, hanem folyamatos építkezés: „Vagyok, és lennem kell” – a heideggeri kategorikus imperatívusz. Ebből következőn: a létmegértést a jelenvalólét szerkezetének ontológiai mozzanatai közé helyezi. A létező önmegértésre törekvése által pedig a létösszefüggés reflektorával világít a hermeneutikára, és emeli meg a nyelv, valamint a költészet jelentőségét – az utóbbit úgy, mint „lét nyelvét”–, mert „költői módon lakozik az ember”. (Főbb idézetek: Lét és idő, 4.§) 

 

 

 

[1] Arisztotelész Organonjának része. A hermeneutika szó Hermész, az istenek hírnöke nevéből ered.