Feltöltve: 2018. márc. 23., hé

(Senki ne keressen történelmi hűséget ezekben a mesékben! Csupán csak elképzeltem, szabadon engedtem a fantáziámat, kitaláltam egy mesét, amely akár ezekben a várakban is megtörténhetett volna. Mindezzel az volt a célom, hogy felkeltsem olvasóim érdeklődését a magyar várak iránt. Rengeteg csodás vár vagy várrom található Nagy-Magyarország területén. Érdemes felkeresni várainkat. Talán váras meséim segítenek ebben.)

 

 

 

Hol volt, hol nem volt, valamikor nagyon régen a Nagy-Magyarország területén, a Sajó folyó partján állt egy kicsi, de annál szebb vár. Egyszer a király elhatározta, hogy meglátogatja a szadvári várkapitányt. Már régen járt ott, és egy jó vadászat is csábította az ország első emberét. Évekkel ezelőtt, amikor látogatóban járt a környéken, olyan jót evett és ivott, hogy az idő múltával is megemlegeti.

     A vár pincéjében teli voltak a hatalmas tölgyfa hordók tüzes borokkal, és a szakács is tudta a dolgát.

A király azt gondolta ki, hogy titokban tesz látogatást. Senkinek sem szólt tervéről. Titkon, álruhában kilopódzott a várból, és szamárháton elindult Borsod vármegyébe.

     Sokáig tartott az út. A csacsi gyakran megmakacsolta magát, és megállt az út mellett. Ki is nevették érte a földeken dolgozó emberek.

     – Nem való, kendnek a szamár. Hiszen kineveti ez az állat, és nem fogad szót magának. Meg kell húzni a fülét, és akkor úgy üget, mint egy táltos paripa.

     Szerencsére a király nem hallgatott az emberekre. Szép csöndben folytatta az útját, mintha süket lett volna. Így aztán nagy sokára meg is érkezett a szadvári várba. Egy ideig csak kóválygott körötte, mint általában a messziről jött vándorok, azt várva, hogy a bent lévők megszánják és beinvitálják.

     Talán más váraknál ilyen meg is esett, de itt a várkapu nem nyílt ki. Sőt, az őr, amikor már legalább harmadszorra járta körül a várat, mérgesen rákiáltott:

     – Tágulj innen a szamaraddal! Mit bámészkodsz itt?

     – Nincs hová mennem. Szállást keresek éjszakára – válaszolta az álruhába bújt király.

     – Ez a te bajod. Ha nem tűnsz el innen azonnal, szólok a várkapitány urunknak, és tömlöcbe vetünk. A szamaradat meg elvesszük.

 

A király jobbnak látta odébb állni. Mégsem rendjén való, hogy király létére tömlöcben raboskodjon. Még az élete végéig ott marad. Ugyan ki hinné el neki, hogy ő a király. Senki nem tudja, merre jár. Itt meg nem hinnének neki, sőt még talán deresre is húznák, amiért a fenséges király nevét a szájára veszi.

     Tanácstalan volt. Hol fog most éjszakázni? A várkapitányon kívül senkit nem ismer a környéken. Hidegek már az éjjelek, és elég pőrén volt öltözve.

     Amint jött-ment a faluban, egyszer csak egy szegény ember háza előtt haladt el. A ház gazdája kint ült a verandán, és nézte a csillagokat. Észrevette a szállást kereső vándort, és barátságos hangon megszólította.

     – Csak nem éjszakai szállást keres uraságod?

     – Honnan tudja ezt meg, atyámfia?

     – Csak rá kell nézni kegyedre, és az ember látja, mi járatban van. Jöjjön be uraságod, éjjelre adok fekhelyet. Úgyis egyedül tengetem az életem. Még a madár sem repül errefelé. Jól jön, ha szót válthatok messziről jött emberrel.

     Az álruhát öltött király bement a szegény emberhez, aki szívélyesen megvendégelte, és szállást adott neki éjjelre.

     Még mielőtt nyugovóra tértek volna, kicsit beszélgettek erről-arról. Szóba került a vár kapitánya is. A király úgy tudta, hogy jóravaló ember. Hiszen ezt tapasztalta meg, amikor utoljára itt vendégeskedett. A kapitányuram mindenben a kedvében járt, és úgy tűnt, a várban levő szolgák és a földeken dolgozó jobbágyok is elégedettek. Semmi jelét nem látta, hogy elégedetlenek lettek volna vele. Sőt, inkább úgy látszott, mindenki nagyon szereti, és a kedvébe járnak.

     Ellenben az szegény ember olyanokat mesélt róla, hogy a király nem akarta elhinni. Nap mint nap sanyargatja a népet. Megdézsmálja a jobbágyok vagyonkáját, katonáival különadót szedet, és aki nem tud fizetni, azt tömlöcbe veti.

     – Ez nem lehet igaz – hördült fel a király.

     – Ha nem hiszi, akkor reggel saját szemével győződhet meg róla!

 

Ezzel nyugovóra tértek. Reggelig úgy aludtak, mint a bunda. Nagy dörömbölés ébresztette fel őket. A várkapitány katonái jöttek különadót szedni.

     – Na, szegény ember, ma milyen adót vessünk ki rád?

     – Vitéz urak, nincs nekem semmim. Szegény vagyok, mint a templom egere – hajolt majdnem földig a katonák előtt.

     – Majd azt mi eldöntjük.

     Parancsot adott a katonáknak, hogy nézzenek szét a kicsi házban. Nem tellett bele sok idő, az egyik katona maga előtt tolta kifelé az álruhába öltözött királyt.

     – Lám, lám, vendég lakozik a házban – mordult rá a katonák vezetője. – Ha vendéged van, akkor fizess utána egy aranytallért! Ha nem, akkor viszünk a várkapitány elé.

     A király megsajnálta a vendéglátóját, és kitépve magát a katona kezéből, pendelyéből előhúzott egy fényes aranytallért, amit még elindulása előtt odakészített, ha véletlenül bajba kerül.

     – Majd én kifizetem az adót az öreg helyett – mondta, és át akarta nyújtani a katonák vezetőjének.

 

Lehet, hogy jobban járt volna, ha csöndben marad. Amint a katonák meglátták az aranytallért, vérszemet kaptak.

     – Ahol egy akad, ott több is van – mondták, és cibálni kezdték a király gúnyáját, és valóban egymás után hullani kezdtek belőle az odarejtett aranytallérok. A katonák alig tudták felkapkodni azokat, mert olyan sok volt.

     A katonák vezére mindjárt meggyanúsította, hogy tolvaj. Bizonyára valakitől ellopta ezt a rengeteg aranyat. Szóhoz sem engedte jutni a királyt, hogy megmagyarázza, ki ő és honnan ez a nagy gazdagság. Erőszakkal vitték a várkapitányhoz, aki mindjárt a vár legsötétebb tömlöcébe csukatta. Azon meg csak mindenki nevetett, amikor azt mondta, hogy ő a király, és látogatóba jött a szadvári várba.

 

Már harmadnapja kuksolt a tömlöcben, és még csak elképzelése sem volt, hogyan fog innen kiszabadulni. Senkinek nem tett említést arról, hová készül. Semmi esélyt nem látott arra, hogy emberei éppen itt keresnék. Végül még majd azt hiszik, hogy a közeli erdőben felfalták a vadállatok, és az országnak új királyt kell választania.

S     zomorúan üldögélt a tömlöc hideg kövén, amikor egy kicsinyke egér bújt elő a lyukból. Először néhányszor körbeszimatolta a rabot, majd nyugodtan leült éppen vele szemben.

     – Mit akarsz, te kicsi egér? – kérdezte kíváncsian.

     – Sokat akarhatnék, de látom igen nagy bajban vagy, és inkább segítek neked.

     – Aztán hogyan tudnál segíteni?

     – Tudd meg, a várnak van egy jó szelleme. Éppen a te zárkád alatt van a lakhelye. Rajtam kívül senki sem tud róla. Nekem is az öreganyám mesélte, amikor még süldő egérke voltam. A szellem minden századik évben bújik elő, és járja végig a várat. Holnap jön el az ideje, hogy újból megjelenjen. Szerencsédre te fogsz vele először találkozni. Nehogy megijedj tőle! Bátran nézz a szemébe, kérhetsz tőle akármit. De ne azt kérd, hogy szabadítson ki a tömlöcből. Kérd meg a szellemet, hogy tegye lehetővé számodra, hogy vele együtt járd végig a vár összes termeit. Meglátod, szívesen teljesíti a kérésedet, és mindenben segíteni fog neked.

     – Mi lesz, ha végigjárjuk a termeket? – kérdezte a király. – Miért lesz ez jó nekem? Ezzel még nem nyílik ki a vár kapuja. Ha az őrök meglátnak, visszavisznek a tömlöcbe és vasra vernek. Még annyi szabadságom sem lesz, mint eddig.

     – Ettől nem kell félned. Emberfia nem fog látni. Láthatatlan leszel, és csak az lát, akinek megengeded. Most pedig figyelj nagyon jól. Jegyezz meg mindent, mert csak egyszer fogom elmondani.

     – Mondjad, kicsi egér, mindent jól megjegyzek.

     – Bementek a vár kapitányának a szobájába, és ott menj az ágyához. Súgd a fülébe, hogy a zárkád alatt egy nagy láda van elásva, tele arannyal. Ezt a kincset csak úgy tudja megszerezni, ha szabadon enged. A többit majd meglátod.

 

Alig hogy ezeket a kicsi egér elmondta, el is tűnt, mintha ott sem lett volna. Eleinte a király azt hitte, mindezt csak képzelte, és nem is igaz.

     Eljött a másnap estéje, és egyszer csak zajokat hallott a tömlöc kövei alól. Nem kellett sokáig várnia. Ahogyan a kicsi egér mondta, megjelent a jó szellem. Mindjárt üdvözölte a rabot, és megkérdezte tőle:

     – Akarod-e, hogy valami kívánságodat teljesítsem?

     A király bátran a jó szellem szemébe nézett, és határozott hangon mondta:

     – Szeretném veled végigjárni a vár termeit.

     – Csak ennyi? – csodálkozott el a jó szellem. – Ezen ne múljon! Ha készen vagy, akkor indulhatunk is. Sok termet kell végigjárnunk, és kakaskukorékolásig végeznünk kell. Nem szabad, hogy a napsugarak meglássanak!

 

Elindultak, és mentek teremből terembe. Mindenhová bekukkantottak. A jó szellemet minden érdekelte, főleg a változások. Nem csoda, hiszen csak minden századik évben bolyonghat a várban.

     A király már azt hitte, sohasem érnek a várkapitány szobájába. Bejárták már a szolgák, lovászfiúk, sőt még a katonák hajlékát is, de nem akartak eljutni a várkapitányhoz. Attól tartott, hogy napkelte előtt nem is érnek oda. A jó szellem már nagyon öreg volt, és csak lassan tudott járni. A király legszívesebben rohant volna. Ilyenkor a társa mindig rászólt.

     – Ne olyan gyorsan, öcsém! Nem bírok már olyan gyorsan menni, mint néhány ezer évvel ezelőtt.     

     Végül megérkeztek a várkapitány szobájába. A király az ágyhoz lopózott, s az alvó fülébe súgta:

     – Kapitány uram, a tömlöc zárkája alatt, ahol a foglyot őrzik, egy láda van elásva tele arannyal. Engedje szabadon a zárka lakóját, és öné lesz a rengeteg kincs.

 

Amikor a király végigjárta a vár összes termét, visszamentek a tömlöcbe. A jó szellem fáradtan elbúcsúzott:

     – Isten veled, öcsém. Újabb száz évig nyugodtan pihenhetek. Kérhettél volna nagyobb dolgot is, minthogy végigjárd velem a vár termeit. Kérhetted volna azt is, hogy szabadítsalak ki a rabságból. Ezt a kérésed is teljesítettem volna, hiszen én vagyok a jó szellem.

     Amikor a jó szellem eltűnt, a király a fejét verte a falba. Milyen igaza volt a szellemnek! Miért kellett neki a kicsi egérre hallgatnia? Szabad lehetne, de ő inkább a rabságot választotta. Lehet, hogy a várkapitány meg sem hallotta, amit a fülébe súgott, és élete végéig itt kell szenvednie.

 

Legalábbis ezt gondolta a király. Pedig nem így volt. Amikor a vár kapitánya kinyitotta szemeit, mindjárt a furcsa álmára gondolt. Eleinte elhessegette magától, de végül az álom annyira befészkelte magát az agyába, hogy nem tudott szabadulni tőle. Még hogy elengedje a foglyát! Erről szó sem lehet. De mi van akkor, ha ez a záloga annak, hogy megkaparinthassa az aranyat?

     Sokáig tépelődött magában, mire kiadta a parancsot a porkolábnak:

     – Engedjék szabadon a foglyot! – mondta, de nem árulta el, miért?

     Arról sem szólt senkinek, hogy amint a király már kint szívta a friss levegőt, fogott egy ásót, és maga kezdett el ásni.

 

A jó szellem alig helyezkedett el, hogy kipihenje az éjszaka fáradalmait, amikor meghallotta az ásó csattogását. Iszonyatos haragra gerjedt. Jó szellem ide, jó szellem oda, nem tudta elviselni, hogy megzavarták a nyugalmát. Még mielőtt az ásó elérte volna lakhelyét, felugrott, és dühösen a vár kapitányára rontott. Haragjában megmarkolta a nem várt látogatót, és lehúzta a mélybe, de úgy ám, hogy az soha többé nem tudott kiszabadulni onnan.

 

A várbeliek nem tudták, mi lett kapitányukkal. Napokig keresték égen és földön. Amikor látták, hogy minden hiábavaló, követet indítottak a királyhoz, hogy nevezzen ki egy új várkapitányt.

     A király tudta az igazságot, de nem szólt róla senkinek. Azonnal lóhátra ült, és fényes kíséretével elment Szadvárra. Útja egyenesen a szegény emberhez vezetett. Az úgy megijedt, hogy majd elszaladt.

     – Ne szaladj el, szegény ember! – mondta neki a király. – Én vagyok az a vándor, akinek szállást adtál.

     – Kegyelem, fenséges királyom! Kegyelem! Nem tehetek arról, hogy fenségedet a várkapitány tömlöcbe zárta. Higgye el, nem én árultam el!

     – Tudom, szegény ember. Azért jöttem, hogy kinevezzelek várkapitánynak. Mától kezdve te leszel ennek a szép várnak a kapitánya.

     A szegény ember azt sem tudta, mit feleljen. Szabadkozott, hogy ő nem való várkapitánynak. Nem ért ilyen mesterséghez. Keressen valaki mást erre a tisztségre!

     A király kitartott elhatározása mellett, és ha akarta, ha nem, a szegény ember lett a szadvári várkapitány.

 

Ha egyszer ebben a várban jártok, eszetekbe se jusson keresni az arannyal teli ládát, mert hátha rátok is megharagszik a szellem, és lehúz bennetek a föld alá. Inkább várjátok meg, hogy leteljen a száz év, és akkor ti is kérhettek tőle valamit.

     Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, az járjon utána!

 

 (Kép forrása: világháló)