top of page

Feltöltve: 2017. aug.27., hé

Találkozásom Babba Máriával

Az álombakom

Feltöltve: 2018. márc. 13., do

A kunyhó ajtaja szelíden nyikkant, amikor betettem magam mögött. A körtefáról elrúgta magát egy mátyás, és csak a vadföld felett tette hírré a felháborító tényt:

     – Ember. Emberr! Vigyázzatok!

     Megszokásból utánaküldtem egy-két jókívánságot, inkább derűsen, mintsem haragból.

     Róttam az utat a Kuruc-vágás felé. A puska békésen lógott a szíjon, és tele voltam reménnyel a vén bakot illetően.

     Ezt a bakot én tettem „öreggé”. Már tavaly nekem juttatta volna a vadászmesteri kegy, ha nem verődik a fényképezőgéphez a messzelátó, amikor a puskát elhamarkodottan vállhoz akartam kapni.

     – Harangszóval nem lehet a bakot lenyűgözni! – mondta ki a szentenciát Oszkár nevű vadászunk, nekem vadászügyekben tanítómesterem. Rágyújtott, felállt teljes, majd' két méteres magasságában, és egész lényén elömlött az ügyetlenkedésem feletti megvetés.

­*

     Jó ideig élcelődött rovásomra a társaság, és névnapomra küldtek egy szájharmonikát, hogy teljesebb legyen a felszerelésem. Csalisípnak! Tavaly ilyenkor felkapaszkodtunk a magaslesre. – Inkább a sarkon kéne elülni, hátha a horhoson vált át! – próbálkoztam, mert valami megmagyarázhatatlan sejtés furdalt: éreztem, hogy igazam van. Reggel nagy zápor volt, és ilyenkor a vad áthúzódik a falu feletti sűrűkbe. – Gyere csak utánam! – szólt a parancs, és mit tehettem: mentem.

     Érdemes volt! Onnan fentről igazán szép látvány volt a bak, amint pontosan ott jött ki, ahol mondtam. A saroknál. A lestől bő fél kilométerre. Ágyúval szép lőtávolban. Békésen vakargatta a nyakát, biztosan kínozták a kullancsok.

     Néma, „nyolc napon túl gyógyuló” pillantással nyugtáztam társam nyakasságát.

     Odacserkelésről szó sem eshetett, mert az újulat sűrű, mint a drótkefe, cserkészút nincs benne. A szálason át mehetnék, de rossz a szél!

     A vadföld alatt osonva pedig lőirányba esne a turistaút...

     Ha ott ülnénk..., de mi itt ülünk!

*

     Nem szaporítom a szót. Meglőttünk egy másik, gyenge bakot, de ez nem „az” a bak volt. Az „én” bakom.

     Az idén pedig egyedül megyek ki.

     A hónapnak lassan vége. Augusztusban ebben az erdőrészben csendnek kell lenni, mert szarvasaink világgá mennek.

     Nekem pedig ma kell meglőnöm, mert megyek haza, és visszajönni már nem lesz módom.

     Korai volt még az idő, amikor felértem. Meg is izzadtam a melegben. Elkészítettem alkalmi leshelyem egy sűrű mogyoróbokor mellett, és vártam. Bal kézre esett a turistaút, ahol mozgott néha egy-egy magányos vándor, vagy kisebb csapat.

     Most nem vadász voltam, hanem kuruc őrszem. A század ott bújik meg az út melletti domb oldalán.      Itt kell lecsapni a labancra, ma kell erre vinniük Losoncra a zsoldot!

     Csak csendes turisták jöttek, akik nem zavartak senkit, és nem is látszottak labancnak... Bár az egyik, az a kis barna, abban a feszes pólóban! Az bizony kapitálisnak látszik innen... Az a csinos lány nem lehet labanc! De nem ám!

     Az idő múltával el is maradtak a turisták. Előttem benépesült a vadföld. Nyulak jöttek az erdőszélre, hegyezték kanálfülüket – kölcsönösen ijedeztek a fácánoktól.

     Feltűnt egy róka is, ez némi riadalmat okozott fácán- és nyúlkörökben. A komának szép élénk bundája volt, fehér folttal a torkán. Optimista krakélerképe szinte mosolygott a világra.

     Néztem a messzelátón, arra gondoltam, hogy télen bezzeg a szomszéd puskás előtt tűnik fel a hajtásban...

     Egyszer csak megpördült és szédületes tempóban hagyta el a terepet. Nyomában hatalmas kuvasz vágtatott.

     Vívódtam magammal, meglőjem-e.

     Győzött a vadgazda bennem, és mikor tájékozódni megtorpant egy pillanatra, utána küldtem a golyót.

     A kutya feldőlt. Mire odaértem: nem élt.

     Beteg lehetett, oldalát csupaszra marta a rühök miatt. Nyakán még látszott a póráz helye.

*

     Az ebadórendelet előtt megbecsült házőrző volt nyilván. Aztán: fel is út – le is út. Alkalmas helyen megáll a gazdi kocsija. Kiszállásra buzdítják a tegnap még családtagként tartott – megunt – jó barátot. Majd csattan az ajtó zárja, és porfelhőt kavarva felbődül a motor, és a szegény állat ottmarad elhagyatva…  Pár napig a vele született hűség ott, azon a helyen  tartja.

     – Etévedtek! De értem jönnek, mert szeretnek engem, ahogy én is őket – reménykedik.

     Napok múlnak. Marja az éhség. A közeli faluban próbál hasznossá lenni, de elűzik. Visszatér oda, ahol magára hagyták. Végül megszerzi élelmét, amit az ember fosztogatásnak minősít. Ápolatlan, loncsos  bundájú dúvad immár. Acsarkodva, hörögve, morogva rémiszti az erdőn járókat. Az erdőn meglőjük mi, mert pusztítják a vadat, a mezőn a mezőőr; mert ki tudja, nem veszett-e?

     A kutya iránt nem volt harag bennem, de a hajdani gazdát illetően kellemetlen kívánságok tolongtak bennem.

     – Ide ma már nem jön semmi! – szűrtem le a végkövetkeztetést. – Talán a nyiladéknál szerencsém lesz – gondoltam. Kedveszegetten átköltöztem egy alkalmasnak tűnő magaslesre. Innen rég nem esett lövés. Az öreg tölgy ágai között szinte elveszett a les.

     A nap mind alább csúszott az ég alján. Sárga fénye előbb narancs színt öltött, majd teljesen vörösre változott.

     Szarvasok jöttek ki a nyiladékra.

     Átváltott egy konda disznó is.

     Őz, egy sem.

     Az alkony ellopta a színeket, felfénylett egy-két túlbuzgó csillag.

     Fogyott a fény, kiürítettem a fegyvert, de nem mentem még.

     Úgy éreztem, az erdő lát engem, befogad, nem ró meg, amiért faggatom. Látja az öreg bakot, de még nem adja nekem.

     A rókát is látja, aki már elfelejtette a kutyaüldözéses, égzengése délutánt.

És a hatalmas fa, amely a leshelyet tartja,  emlékszik rá, hogy régen rongyos ruhájú,  fringiás embereket  látott.

     A lovaikat megtanították nesztelenül lépni, hogy senki ne hallja.

     Űzött, kisemmizett emberek voltak, akiket nem szántak a hatalmasok. Akik nem ismertek könyörületet, ha váratlanul lecsaptak az úton gyanútlanul vonuló fehér köpenyes, idegen szavú katonákra.

     Testükön a sebhelyek törökkel-némettel vívott csatákról mesélhettek volna.

     Sorsuk is, ők maguk is lassan hasonlatosakká váltak a farkasokhoz.

     Honnan jöttek, rajtuk kívül nem tudta senki; hányan vannak, maguk sem tudták.

     – Majd visszajön Thököly. A késmárki sólyom! – biztatgatták egymást a rejtve rakott tüzek körül, és kifényesedett a szemük.

     Fel-felsikoltott a töröksíp – egy egész nép jajgatott hangján, dünnyögve szóltak a keserű nóták. A bor elérhető közelségbe hozta a mérhetetlenül távoli, elérhetetlen SZABADSÁGOT.

     Rendületlenül hittek a messziről jött vándorok hiób-híreinek. Meg-megújult az alig parázsló remény.

Tudta-e Thököly? Messze élt a törökök kegyelemkenyerén. Ő is az emlékeiből élt, tudta, hogy nem sólyom ő már, hanem köszvényes, elnehezült öregember. Tán épp' holnap kénytelen ismét alázatoskodni egy alig jelentős muzulmán helytartó előtt: pénzért, kegyelemkenyérért, maga és maroknyi kísérete számára.

     A portán már nem nyílnak számára ajtók, senki sem akar ott már emlékezni arra, hogy a Magyarország Fejedelme megszólítás járna neki. Rég volt.

*

     De ezek a fák  a könyörtelenül haladó idő lebegő fátylán keresztül látják ma is a tüzeket, a bujdosókat, ez a föld takarja sírjukat. Mikor felidézem alakjukat, kicsit összébb szorulnak, oda engednek tüzükhöz. Hallgatom csendesen eldúdolt – mindenki által elfeledett – kesergő dalaikat. Róluk kapta nevét a Kuruc-vágás, a Vértes-halál oldal...

     Az öreg fák pedig mesélnek róluk annak, aki – mint most én is – ül még kicsit a sötétben, ha nem jön meg a bak. Szélszavú, beszédes lombok alatt. Ma nem jött a bak.

     Az idén már nem lőhetem meg!

     Majd jövőre!

     (Vagy soha. És Ő lesz az a bak, akiről késő vénségemben, hintaszékben ülve el-elábrándozhatok: „Sebaj, kenyeres, majd odafenn, a vadász-mennyországban találkozom vele.”)

Kultúra

BODOR MIKLÓS LÁSZLÓ

bottom of page