(Senki ne keressen történelmi hűséget ezekben a mesékben! Csupán csak elképzeltem, szabadon engedtem a fantáziámat, kitaláltam egy mesét, amely akár ezekben a várakban is megtörténhetett volna. Mindezzel az volt a célom, hogy felkeltsem olvasóim érdeklődését a magyar várak iránt. Rengeteg csodás vár vagy várrom található Nagy-Magyarország területén. Érdemes felkeresni várainkat. Talán váras meséim segítenek ebben.)

 

 

A Vértes hegység szélén, egy sziklás hegy legtetején áll egy várrom, ahová minden éjjel visszajár egy csóka. Ott tanyázik egy nagy kövön, és nézi a sötét tájat.

     Nem sokan láthatják ezeket a furcsa madarat, hiszen éjjel talán senki sem jár fent a romoknál.

Nekem is egy öreg anyóka mesélte el, hogy ez a csóka réges-régen egy csodálatosan szép leányzó volt. Lent lakott az egyik közeli faluban.

 

Egy nap egy királyfi érkezett a várba. Hosszasan elidőzött a falak között. Amikor kedve tartotta, katonáival vadászgatott az erdőben.

     Ki tudja, hogyan történhetett meg, de egyszer a királyfi lemaradt a katonáitól, és eltévedt a rengetegben. Sokáig bolyongott, de nem lelte az erdőből a kivezető utat. Már esteledett, s hiába szólongatta a katonáit, senki nem adott választ kurjongatásaira. Mintha a föld nyelte volna el őket. Pedig azok is szinte az egész erdőt felfordították a királyfiért.

     Amikor már korom sötét volt, úgy határoztak, feladják a keresést, s majd reggel világosan folytatják.

A királyfinak is be kellett látnia, ilyen sötétben butaság lenne egyedül bóklászni a fák között, még a végén valami csapdába lépne vagy szakadékba pottyanna. Jobban teszi, ha valamelyik fa tövében szállást keres magának, és szépen álomra hajtja a fejét.

     Amint ott tapogatott, helyet keresve magának, egyszer csak a bokrok között sápadt fényre lett figyelmes. Egy kis erdei tisztáson volt egy házacska, és valószínűleg benne emberek laknak. No, itt meghúzhatja magát – gondolta kissé megnyugodva a királyfi, és bekopogott a házba.

     A kopogtatásra egy férfi lesett ki az ablakon, és félve megkérdezte:

     – Ki az? Ki van odakint ilyen késő este?

 

A királyfi nem akarta elárulni, hogy valójában kicsoda. A sok mászkálástól és bolyongástól ruhája sem árulta el, hogy nem akármilyen ember. Úgy nézett ki, mint egy közönséges vándor.

     – Jó estét kívánok! – szólt illően. – Szállást keresek éjszakára. Eltévedtem. Reggel szeretném folytatni utamat. Boldog lennék, ha a ház gazdája megszánna és beengedne.

     Természetesen a ház gazdája megszánta és beengedte a házba. Odabent éppen vacsorához készülődtek a feleségével és szépséges lányával, aki olyan szép volt, hogy hozzá hasonlót a királyfi még nem látott. Pedig sok helyen járt a nagyvilágban, sok szép dámát látott különböző királyi udvarokban.

     Mindjárt meg is akadt a szeme a lányon, és egész este csak őt nézte ábrándozó szemeivel.

     A királyfit mindjárt asztalhoz is ültették, és megkínálták jó szívvel a szegényes ennivalóval. Kását ettek egy nagy közös tálból, s utána meg vadkörtét majszolgattak.

     A későn jött vendég még sohasem evett kását. Jobb étkekhez volt szokva, de most ennek ellenére úgy belakott kásából és vadkörtéből, hogy hasa majdnem kifakad.

     Evés közben mindenféléről eldiskuráltak. Végül még valahonnét egy pint bor is előkerült, ami a királyfit felbátorította, és azt mondta a lány apjának:

     – Gazdauram, megtetszett a lánya. Szívesen elvenném feleségül. Hozzám adja-e?

     A férfi a feleségére nézett, majd a lányára. Megpödörte a bajszát, és komoly hangon mondta:

     – Fiatalúr, nekem ez ellen nincs semmi kifogásom. Úgy látom, jó kiállású legény. Igaz, még alig tudunk kendről valamit. Lehet jó, de lehet rossz ember is. Ha valahogy bebizonyítaná, hogy megérdemli Iluska kezét, akkor akár mához három hétre megtarthatjuk a mennyezőt.

     – Bármit megteszek, csak feleségül vehessem leánykáját. Alig ismerem már fertály órája, de úgy beleszerettem, hogy még azt is elfeledtem, ki vagyok – mondta a királyfi.

     – No, ha ilyen nagy a szerelem, akkor kend mutasson olyan dolgot, amitől eláll a lélegzetünk! Ha sikerül, nem leszek kerékkötője a lagzinak.

 

A királyfi gondolkozni kezdett, hogy mi legyen ez a nagy valami, amitől eláll a háziak lélegzete. Hiába is gondolkodott, semmi sem jutott az eszébe, mire végre a homlokára csapott: hiszen ő a király fia. Kell-e ennél nagyobb dolog? Ha ettől nem áll el a lélegzetük a háziaknak, akkor mitől?

     Széthúzta a zubbonyát, s alatta feltűnt apja pecsétje, amit mindenki ismer az országban.

     – Én vagyok a királyfi – mondta, és a pecsétre mutatott.

 

Először a gazdauram azt hitte, hogy a vendége bolondozik, de amikor jobban odasandított, tényleg mindenkinek a házban elállt a lélegzete. Még a kutya is abbahagyta a farka csóválását, és ijedtében az asztal alá szaladt. A háziak szinte egyszerre borultak a királyfi lába elé, és rimánkodtak bocsánatét, hogy ilyet mondtak fenséges királyuk fiának.

     A lány is csak pislogott, nem mert megszólalni. Ami igaz, az igaz, már akkor tetszett neki a legény, amikor édesapja betessékelte és asztalhoz ültette.

     Véletlenül sem mertek arra gondolni, hogy a királyfi komolyan gondolta a leánykérést. Többé nem is firtatták ezt. A férfi azt javasolta, térjenek nyugovóra, hiszen már késő este van.

 

Az egyetlen szobácskájukat a királyfi rendelkezésére bocsátották, ők pedig kimentek az istállóba, a barmok mellé, aludni.

     – Jó éjszakát, királyfi! Szép álmokat! – búcsúztak el tőle.

     De még mielőtt végképp távoztak volna, a királyfi így szólt:

     – Gazdauram, komolyan gondoltan, hogy feleségül veszem a lányát. Épp ilyen szépséges leányzóról álmodoztam mindig.

     A férfi még mindig nem akarta elhinni, amit a vendége mondott. Egy nagyot sóhajtott, és mondta:

     – Fenséges királyfi, ne tréfáljon velünk. Leánykám nem való a királyi udvarba. Vannak ott szép dámák, úri hölgyek, akik jobban illenek kegyedhez.

 

Ezzel mind a hárman kimentek az istállóba. A királyfi meg lefeküdt a tiszta, szépen megvetett ágyba. Egész éjjel a lányról álmodott, amikor hajnaltájt álmában egy nagy fekete madár jelent meg az ágya végénél és figyelmeztette:

     – Ne hitegesd ezt a szegény leányzót! Tudhatod, királyi édesapád már kiszemelte számodra a leendő feleséget. Még gyermekkorodban megegyezett egy boszorkával, hogy elveszed a lányát, annak fejében, hogy a boszorka varázslattal megmenti a várat a kutyafejű tatártól. Még abban is megegyeztek, ha ezt édesapád nem tartaná be, mindenkit csókává változtat a királyi udvarban.

     Alig hogy ezt a madár elmondta, már el is repült, és a királyfi, lucskosan az izzadságtól, felébredt.

Nagyon zaklatott volt. Nem akart ő semmi rosszat édesapjának, de a lányt is igen megszerette. Nem tudta, mitévő legyen?

 

Reggel a gazdauram a feleségével finom ennivalóval várta a pitvaron. Levágták az egyetlen tyúkocskájukat, hogy kedveskedni tudjanak neki.

     A királyfi körbenézett, és a lányt kereste. Nem bírta megállni, hogy meg ne kérdezze:

     – Gazdauram, hol van a leánya?

     – Fenséges királyfi, életem a kezébe ajánlom, nincs nekem lányom.

     – De hiszen tegnap velünk ült az asztalnál, és megkértem a kezét.

     – Bizonyára álmodni tetszett.

 

A királyfi egészen összezavarodott. Már maga sem tudta, hogy álmodta, vagy valóság volt. Nem volt nagy kedve elfogyasztani a finom reggelit, de nem akarta megbántani a jószívű vendéglátóit. Így evett pár falatot belőle. Reggelijét katonáinak harsány hangja szakította ketté.

     – Végre megtaláltuk uraságodat – lelkendezett a csapat vezetője. – Királyi édesapja azzal fenyegetőzött, ha csak egy hajszála is meggörbül fiának, mindnyájunknak a fejét veteti.

 

A királyfi megköszönte a vendéglátást, és elindult vissza a várba, a katonákkal. Egész úton a szépséges lány járt a fejében. Nem bírt szabadulni a gondolattól, hogy csak álom volt az egész.

     A várban is mindig rá kellett gondolnia. Éjjelente róla álmodott, nappal meg, ha becsukta a szemét, maga előtt látta a lány csillogó szemeit.

     Napról napra egyre jobban emésztette a bánat. Apjának is feltűnt, hogy valami baj van a fia körül. Kérdezgette, hogy mi nyomja a szívét. Eleinte a királyfi nem akarta elárulni, hogy szerelmes lett egy szépséges lányba, de végül mégiscsak elárulta. Ezt meghallva a király ijedten mondta:

     – Fiam, ugye tudod, neked már ki van jelölve az életed párja? Nem vehetsz el mást, csak a boszorka lányát.

     A királyfi megpróbált kibúvót találni a házasság elől, de apjának mindenre volt érve, s így meg kellett hajolni a sorsa előtt. Még ha valamit ki is talált volna, az idő kevés volt, hogy megvalósítsa.

     Egyik nap megjelent a boszorka a lányával. Nem volt csúnya, de a királyfi nem róla ábrándozott.

     – Fenséges királyom – kezdte a boszorka – eljött az idő, hogy fia feleségül vegye a lányomat, és boldogan éljenek, míg meg nem halnak. Mikor tartsuk meg a lakodalmat?

     Apja helyett a királyfi válaszolt:

     – Kedves leendő anyósom, hamarosan megtarthatjuk a lakodalmat, csak előbb el szeretnék intézni valamit a közeli erdőben. Elmegyek, és amikor visszatérek, megtarthatjuk az esküvőt.

     A boszorka fel sem tételezte, hogy a királyfi tervel valamit. Elfogadta a kérést, de azért megjegyezte:

     – Ugye mindenki tudja, mi fog történni, ha nem jön létre a kézfogó? Az egész várnépét csókává változtatom.

     A király és az udvarnép szomorúan bólogatott.

 

A királyfi egyenesen a gazdauram házához ment, és erélyes hangon követelte, hogy adják elő a lányt.

Először az apa megpróbálta letagadni, hogy neki lánya van. De amikor látta, hogy a királyfi igen komolyan beszél, a padlásról lehívta a lányát.

     – Magammal viszem a várba, és feleségül veszem – mondta a királyfi, és ölébe kapta a lányt.

     Meg sem állt vele a várig. Ott mindenki elhűlt az ijedtségtől, mi fog most történni, ha ezt a boszorka meglátja.

     – Fiam, ne akard halálunkat! – kérlelte az apja. – Neked nem ezt a lányt kell feleségül venned. Kérlek, küldd vissza az erdőbe szüleihez, és teljesítsd a boszorka kérését.

     – Boszorka? – kiáltott fel a lány, és azonnal leugrott a királyfi öléből. – Tudom, hogy lehet visszájára fordítani a varázslatot.

     – Hogyan? – kérdezte mindenki, aki ott volt.

     – Bízzák csak rám! Tudom az ellenszerét.

     Nem nagyon hittek a lánynak. Úgy gondolták, megártott neki a nagy csillogás és fényűzés. Ezért szegényke félrebeszél.

 

Nem sokat kellett várniuk, jött is dúlva-fúlva a boszorka a lányával.

     – Ki ez a lány? – kérdezte.

     – A leendő feleségem – válaszolta komolyan a királyfi. – Hamarosan feleségül veszem. Nem félek a varázslattól.

     Ez úgy felmérgesítette a boszorkát, hogy azonnal varázsszót kezdett el mormolni. De az erdei lány gyorsabb volt. Nem telt el egy szemvillanás, úgy szájon csókolta a királyfit, hogy az a füle tövéig elvörösödött, s ekkor megtörtént a csoda. Nem a király és hozzátartozói váltak csókává, hanem a boszorka leánykája, aki szárnyait csattogtatva mindjárt ki is repült a nyitott ablakon, a boszorka meg utána, mert ugye mondanom sem kell, belőle is madár lett, amit a király vadásza azonnal nyilával le is lőtt. Azt hitte, a csirkéket akarta ellopni a baromfiudvarból.

     – Ez meg hogyan történhetett meg? – kérdezték a jelenlevők.

     – Mi sem egyszerűbb – válaszolta a lány. – A szerelem ereje mindennél erősebb.

 

Nem is kellett több a királyfinak. Hamarosan olyan nagy lakodalmat csaptak, hogy három éjjel, három nap mulatott az egész ország, és éltették az ifjú párt. Talán még ma is boldogan élnek, ha meg nem haltak.

 

Itt akár mesém be is fejeződhetne, ha nem lennék adósa a csókává vált lánnyal. Szegény minden éjjel visszajár a várhoz, és szomorúan elméláz azon, hogy egykor majdnem ő lett a Csókavár úrnője.

 

Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, az járjon utána!

 

 (Kép forrása: világháló)