Kigyomláltuk a sír környékét. Kicsit rendeztük az elmozdult szegélyköveket a halom szélén. Míg dolgoztunk, szó nem is esett köztünk.

     Mikor elvégeztük, mintegy vezényszóra kiegyenesítettük a derekunkat, kicsit megropogtattuk az ízületeinket.

     Szinte egyszerre mondtuk:

     – Ez jó munka volt. – Ekkor mosolyodott el először, de mintha restellené, vissza is húzódott a vékony vértelen ajak a szokásos helyzetébe.

 

Így kezdődött a beszélgetés.

     Furcsa társalgás volt. Hangos szó nem hangzott el. A gondolatok beszéltek helyettünk. Azóta is elgondolkodtam rajta, hogy vajon miért nem csodálkoztam el azon, hogy a gondolatok néma beszédjét oda-vissza meghallott mondatokként kezeltük. Megértettük, és válaszoltunk rájuk.

 

Szóba került minden. A pár éve felépített házam. A hozzám csapódott, faluvégi kutya, aki már messziről meghallotta ócska kocsim kerregését. Mire felértem az elhanyagolt úton a telek kerítéséig, Szuszi, ez a mindenki házőrzője, már valahol átbújt a lécek alatt, és belülről kacagott rám, amíg lakatot, láncot, zárat kinyitva magam is be tudtam lépni tenyérnyi birodalmamra. (Eskü alatt vallom, hogy ez kutya nevetni tudott. Más érzelmét is ki tudta fejezni.)

     Ha munkám, vagy bármi más elfoglaltság okán nem mehettem fel a „birtokra”, valamely szomszéd telkén töltötte idejét. Ha a hegyen lévő telkek néptelenek voltak, akkor a falu szélső házát őrizte. Gazdája valahol az emberi lét alsó fertályán létező lény volt. Valamikor kamasz korában berúgott, és azóta se józanodott ki! Néha, amikor a szellem homálya feloszlani látszott, akkor rátöltött az ereiben keringő alkoholnak vérszintjét helyre állítandó, és akkor jól érezte magát. A faluban senki nem szerette, még a többi szesztestvére sem.

     Kutyája életében először aludt fedél alatt, egy rettenetesen hideg téli éjszakán – nálunk – a faházunkban. Alkonyat után beengedtük a fagytól reszkető kutyát. Alig akart bejönni! Kisfiam egy darab kolbásszal csalta be a hidegről. A szieszta kályha halk surrogása volt az egyetlen hang, ami hallatszott. A kutya a fűtőelemek vörös fényétől félt. A számára feláldozott ócska pokrócdarabot a foga közé vette, és addig mesterkedett, amíg azt át nem helyezte a kályha háta mögé. Aztán elaludt.

     Gazdáját azután a tettlegességig meggyűlöltük. Egy elmezavaros pillanatában egy fustéllyal eszméletlenre verte az ebet. A gerince-törött, fájdalomtól vonagló állat nyakára láncot hurkolt a vele agyi teljesítményét illetően egy szinten lévő fiával együtt, majd átvonszolta a falun kocsija vonóhorgára kötve, míg az el nem pusztult!

     Többen megesküdtünk, az esetet hallva, hogy ugyanígy járunk el vele!

 

Most tisztes korú társam néma szavával azt mondta:

     – Nehogy szamárságot tegyenek! A törvény úgy bánna magukkal, mintha egy rendes embert bántalmaznának!

     – A sors hamarább bünteti meg, mint gondolnák.

(Így is lett. Az embernek alig mondható lény kiesett a vonatból Nagymaros és Zebegény között. Megsérült, elvesztette eszméletét, és a Párkány felől érkező gyors szabályosan kettémetszette.)

 

Ekkor már a Zuvár mellett lefelé szállott a Nap. Képe vereslett az erőfeszítéstől, hogy tartsa még magát, de egy felhőcske a vállára telepedett, és nyomta lefelé.

     Én köszöntem el korábban. És nemsokára kis házam teraszán ülve gondolkodtam el különös társamon.

     Soha nem láttam a környéken. Többet tud a dolgainkról, mint saját magunk. Egyáltalán, amikor nem mutatkozik, hol van?

 

A beszélgetés még párszor megismétlődött. Most már, ha ott találtam a katona sírjánál, melléültem.

     Egy ízben puskával a vállamon érkeztem.

     Éltes barátom ott ült a szokott helyén.

     – A báró szőlejéhez menjen – tanácsolta. – Oda ki fog menni az öreg kan, amelyiket pár hete a német vendég megsebzett. Csak szenved az a vad. Nem gyógyulna fel. Sebe elgennyedt. A húsa élvezhetetlen. Agyara nagy, és szép trófea lesz. A rossz lövés látszik majd rajta. Nem róják meg érte! – mondta.

 

Az értékes, nagy agyarú kanokat meg szoktuk hagyni a pénzes idegen bérvadászoknak. A lődíjra szüksége van a társaságnak. Nehezen élünk. A vadásztársaságot az ág is húzza. Nekünk csak az jut az általunk gondozott vadállományból, amire más nem tart igényt…

     Szót fogadtam neki, és csak később nyilallott belém a kérdés:

    – Honnan tudja mindezt?

    – És miért fogadok neki szót?

    – Nem is arra akartam menni, hanem a Kapitány-réti magaslesre.

     Elővettem sokat szidott zsebtelefonomat. Felhívtam a vadászmestert, és megkértem, hogy a beíró könyvben (ami arra szolgál, hogy mindig tudjuk, ki hová megy vadászni) írjon át a báró-szőlőhöz.

     – Én átírhatlak, oda soha nem megy senki, mert ott legfeljebb pár öreg tőkét vagy szamárkórót lehet lőni! – dünnyögött, de én ragaszkodtam a változtatáshoz. Így vállat rántva átjavította a beírást.

 

Amikor elbúcsúztunk, azt mondtam:

    – Remélem, hamarosan látom!

    – Találkozunk még, ne féljen – mondta, és nézése, hangja is furcsa volt.

     

Eddig minden alkalommal én indultam korábban. Most láttam, hogy nem a falu irányába indul, hanem, az ellenkező irányba. A szomszéd község arra igen messze esik. Elhanyagolt, benőtt fahordó út vezet arra. Ágak, zörgős avar borítja. Az öreg úgy ment rajta, hangtalanul, mint egy szellem…

     Lassan eltűnt szikár alakja a homályba vesző erdő fái között.

 

A mondott helyhez érkezve kinyitottam háromlábú vadász székemet, és elhelyezkedtem egy alkalmas galagonya takarásában.

     Érkezésemmel megzavartam egy gébicset, más néven vasfejű gáborjánt, aki jelenlétem miatt hangosan méltatlankodott. Semmi oka és joga nem volt a hangoskodásra, mert fészkét kicsit távolabb, egy kökény ágai között építette meg. Fiókái ott tornásztak az ágakon, és ahogyan kereső látcsövemmel közelre varázsoltam őket, felfedeztem az éléskamrát is. A hosszú töviseken ott voltak a pórul járt bogarak, amiket nehezebb időkre félretett a népes család táplálására. Emlékeztettem a fekete álarcos, tollas bűnözőt, hogy tudok a rovásán lévő pelyhes énekes-fiókák szomorú sorsáról. Úgyhogy maradjon csendben, és ne sokat szidjon, mindenféle gyilkosnak nevezve…

     Van az ő fején annyi vaj, mint nekem!

     A gébics méltatlankodása odacsalt egy mátyást, aki túltett a kis kampós csőrűn. Fejét le-fel bókolva szidott a kék szemű tojásrabló.

 

Szikrázó haraggal tűrtem szitkozódását. Megígérve neki, hogy a téli fácánozás idején, ha találkozunk, majd viszonzom a kedvességét!

 

Majd megnyugodtak a madárvilág rovott múltú képviselői, és amikor a bakancsom mellé érkezett egy kis güzü egér, hogy hegyes orrocskáját mókásan fintorgassa, tudtam, hogy befogadott az erdő.

     Éreztem, hogy ha a Szél, a szemüvegem csillogása nem árul el, és a sebzett kan is megjő lővilág idején, akkor… Persze még számos dolog jöhet közbe. Ezer és egy okból érhet kudarc, de aki nem bízik a szerencsében, azt el is kerüli!

     Sok eső esett abban az évben. A tömérdek szúnyog az árnyékos sűrűségekben korábban mozdította meg a vadat.

 

Igaza lett az öregembernek. A sérült kan kijött a rét aljába, és mikor meglőttem, eldőlt. Odaérve láttam, hogy kegyelemlövés volt az a golyó. Régi sebe környéke szörnyű látvány volt. Életében ették a nyüvek! Rettenetes szenvedést állhatott ki szegény pára!

     Igazi vadász ilyenkor arra gondol, hogy a rossz lövés leadójának kellene így járnia.

     Az agyar viszont életem eddigi legjobb trófeája!

 

Visszafelé ugyanarra mentem, hátha ott találom még az öreget. Elújságolom az eseményeket. Tudtam, hogy elment, hisz előttem indult el.

     A Hold fényében megcsillant a gyönyörű, ottfelejtett botja.

     Első gondolatom az volt, hogy utánasietek.

     – Hátha utolérem valahol! – gondoltam.

     És ekkor hasított belém a felismerés. A sötétedő erdőben nem hallatszottak a léptei. Márpedig a szürkületben a sepretlen ösvényen nem lehet úgy járni, hogy gallyra, száraz levélre ne lépjen az ember.

Felvettem a sétapálcát, és elhatároztam, hogy legközelebbi találkozásunk alkalmával visszaadom neki.

 

Többé nem láttam.

     Időnként úgy éreztem, itt van velem, de nem mutatkozott meg.

     Évek teltek el utolsó találkozásunk óta.

     Búcsúzó tekintete, hangja sokáig foglalkoztatott.

     Egyik reggel a ház előtti rönk asztalra helyezett tükör előtt beretválkoztam.

     Ekkor világosodott meg, mitől is volt furcsa az aggastyán szeme: A saját szemeimet láttam az arcában akkor este. És címer a pálca fogantyúján… Ismerős. Az alá vésett névbetűk: megegyeznek nagyapáméval, és az enyémmel.

    – Talán nem is felejtette ott? Szándékosan reám hagyta.

 

Azóta nem találkoztam az öregúrral. Ha arra vitt az utam, botját mindig magammal vittem, hogy visszaadhassam.

     Soha nem ült a fatönkön.

     A bot cepeléséről lassan leszoktam.

     A sétabot ott lógott aztán a fogason.

 

Évekkel később egy őszi napon, mikor egy izomsérülés miatt nem mehettem fel kis birodalmamba, két tizenéves kölyök betört a gazdátlan házba. Kirabolták, és felgyújtották távozásukkor. Porig égett a házikó, amiért egy életen át dolgoztam.

     Nem adtam fel! Jövő tavasszal állt az új kalyiba!

 

Kifehéredett a hajam. Magasabbak lettek a hegyek, meredekebbek a kaptatók.

     Már az „új” ház is megvénült.

     Mind gyakrabban érzek fájdalmat a hónom alatt. Zsibbad a lábam, és furcsa sajgást érzek a talpam élén éjszakánként.

     Olykor valami sosem érzett késztetés szív fel a katona sírjához.

     Nézem a kora őszi tájat. A rozsdásodó levelek nyárbúcsúztató susogását. A magam mögött hagyott nyarakra, elment rokonokra, barátokra gondolok.

     Odalenn a templom harangja megkondul. Szava egyre halkulóan tovaleng.

     Megvárom, amíg az alkony ellopja a színeket.

     A búcsúzó Nap fényét már csak egy vörösbe játszó sáv jelzi a régi várhegy lapos teteje felett.

Szikrázva felragyognak az ég csillagai. A füvek tövénél apró lámpácskáikat felgyújtják a kései Szent János-bogarak.

     Felállok. Kinyújtóztatom a derekam.

     A házikóm felé indulok.

 

Érzem, hogy mind közelebb az idő, amikor nem a szeretett ház felé botorkálok.

     Ráfordulok majd arra a másik útra, amelyen egykor az öregember ballagott.

     El, a homályba. Barátaim, az ősöreg tölgyek terméseinek koppanásai mint dobszóló kísérnek a keményre szikkadt erdei úton. Lefelé, ugyanarra, ahol akkor jártam utoljára, amikor agg barátom után vittem a botot, amit mellettem hagyott.

 

Tudom, hogy valahol a kanyargó ösvény végén, a fényben úszó kapu mögött várni fog.