Feltöltve: 2018. júni. 12., hé

(Senki ne keressen történelmi hűséget ezekben a mesékben! Csupán csak elképzeltem, szabadon engedtem a fantáziámat, kitaláltam egy mesét, amely akár ezekben a várakban is megtörténhetett volna. Mindezzel az volt a célom, hogy felkeltsem olvasóim érdeklődését a magyar várak iránt. Rengeteg csodás vár vagy várrom található Nagy-Magyarország területén. Érdemes felkeresni várainkat. Talán váras meséim segítenek ebben.)

 

 

Hol volt, hol nem volt, Visegrád magas várában élt egy öreg király egyetlen leánykájával. Olyan szép volt a leányzó, hogy híre messzi országokba is eljutott. Szegénykének nem volt édesanyja. Még egészen picinyke korában elragadta a halál. Édesapjával éldegélt a vastag várfalak között.

 

Mindene megvolt a kicsi lánynak. Három vitéz vigyázott rá éjjel-nappal. Nem is volt semmi gond, a királykisasszony napról napra szebb lett. Aki meglátta, annak még a lélegzette is elállt...

 

Tizennyolc éves korában, amint nagykorú lett, így szólt hozzá édesapja:

– Kislányom, elszállt feletted tizennyolc év. Édesanyád meghagyta a halálos ágyán, ha majd eljön az idő, adjam oda neked ezt a gyűrűt. Kérlek, vigyázz rá! Nem mindennapi ékszert húzol most az ujjadra. Ez a gyűrű megóv minden bajtól.

     A királykisasszony illően megköszönte a gyűrűt, és megígérte, nagyon fog rá vigyázni. Még éjjel is az ujján fogja viselni. Egy pillanatra sem fog tőle megválni.

     A gyűrű valóban nagyon szép volt. Amikor a királykisasszony az ujjára húzta, mindjárt érezte, hogy valami különös erő szállja meg a testét. Olyan volt, mintha édesanyja állandóan mellette állna.

 

Az országban gyorsan híre ment, hogy a király kicsi leánykája felnőtt, eladósorba került.

     Jöttek is a kérők egymás után. Ígérgettek mindenfélét, hogy feleségüknek nagyon jó sora lesz mellettük. Tejben-vajban fogják füröszteni. Arany bársonyban, arany selyemben fogják járatni asszonyukat.

     De bizony akárhány kérő érkezett, a királykisasszony mindben talált valami kivetnivalót. Egyik sem tetszett neki. Édesapja meg is ijedt, mi lesz, ha valamelyik megharagszik. A kérők közt volt sok királyfi is. Mégiscsak sértő volt egy királyfit hazaküldeni!

     Szerencsére egyik sem vette zokon, belenyugodott a királykisasszony döntésébe. Hazament, és máshol keresett magának feleséget.

     Ellenben messze északon, a jég és fagy birodalmában élt egy gonosz király. Megtetszett neki a királykisasszony. Elhatározta, feleségül veszi és elviszi jégvárába.

     Meg is érkezett jeges fuvallat hátán az egyik nap. Amerre elhaladt, minden jéggé változott. Az emberek sírtak, jajgattak. Odalett a termés, mert minden megfagyott.

 

Felment a visegrádi vár magas hegyére, és előadta jövetele célját.

– Azért jöttem, hogy feleségül vegyem a királykisasszonyt. Mához három hétre megtartjuk a lakodalmat. Ha nem lehet a feleségem, az egész országot jéggé változtatom. Soha többé nem lesz itt kikelet.

     Nagyon megijedt az öreg király. Mindjárt rohant kislányához. Könyörögve mondta neki:

– Drága kicsi lányom, fogadd el jégkirály ajánlatát! Mentsd meg országunkat és népünket!

     A királykisasszonynak volt egy rossz szokása. Igen makacs természete volt. Szegény édesanyjától örökölte.

     Amikor meglátta a rút jégkirályt, azonnal kirohant a helyiségből. Hangosan kiabálta, hogy soha nem lesz a felesége, inkább beleugrik a Dunába.

 

A három vitéz hiába futott utána, nem tudták utolérni. A kétségbeesett királykisasszony egyenesen a hegy legmagasabb sziklájára ment, és onnan belevetette magát az örvénylő folyóba. A víz azonnal elnyelte a szépséges testét. Hasztalan keresték, nem találták meg.

     Az öreg király sírt, s kardja után kapkodott, hogy szíven szúrja magát. A vitézek alig bírták lefogni, megakadályozni, hogy kárt tegyen magában. Ennél már csak az volt a rosszabb, amikor a jégkirály megátkozta az országot. Egy pillanat alatt eltűnt az égről a Nap, minden jéggé változott. Az összes növény megfagyott, mezőkön, erdőkben az állatok vacogva kerestek menedéket a fagy elől. Kicsi madarak egymásután potyogtak le a fák ágairól, megfagyva.

     Szomorú időszak következett az országra. Mindenhol jég és fagy volt.

 

Amikor a királykisasszony elmerült a vízben, különös dolog történt vele. Talán sokan most azt gondolják, megfulladt, de nem. Egy hal melléje úszott, és bevonta testét pikkellyel. Ettől aztán úgy nézett ki, mint a megmentője. Halként élt tovább a Dunában.

 

Az emberek igen szenvedtek a fagytól és hidegtől. Nem volt mit enniük. A Duna vize is vastagon befagyott. A halászoknak léket kellett vágni a folyón, ha halat akartak fogni. Szinte ez volt az egyetlen élelemforrás.

 

Élt a környéken egy szegény halászlegény, János. Mindennap kijárt a Dunára, és hálóját alámerítette a lékbe, de csak nagy ritkán sikerült halat fognia.

     Telt-múlt az idő, a fagy egyre jobban kínozta az embereket. Érezték, ha sokáig így lesz, akkor mindenki elpusztul, s az egykor virágzó, csodás ország a jégkirály birodalma lesz. Senki nem tudta, mit kellene tenni, hogy a varázslat elszálljon az országról.

     János egyre ritkábban merítette vízbe a hálóját. Nem volt sok értelme a Duna jegén fagyoskodni, amikor csak aprócska halakat sikerült kifognia. Egyik nap aztán elhatározta, hogy tesz még egy utolsó próbát. Ha most is üresen húzza ki a hálóját, soha többé nem fog halászni.

     Vágott egy hatalmas léket. Ezt nap mint nap el kellett végeznie, mert éjjel a víz mindig vastagon befagyott. A lékbe aztán beleeresztette a hálót és várt. Talán egy fertály óra is eltelhetett, mire kihúzta. Képzeljétek csak el, egy szép hal ficánkolt benne. Nagyon megörült János. Végre ma jóllakhat, degeszre tömheti a hasát.

     Már éppen bele akarta tenni a halat a szákjába, amikor az megszólalt:

– Ne egyél meg, halászlegény! Vigyél haza! Vágd fel a hasamat, s ott találsz egy aranygyűrűt. Emeld fel, és háromszor forgasd meg a levegőben. A többit majd meglátod.

     János nagyon meglepődött. Még sohasem hallott halat emberi nyelven beszélni. Először azt hitte, csak képzelődik. Az éhségtől már hangokat hall, vagy a vizek manója űz vele tréfát. Ekkor a hal újból megszólalt:

– Kérlek, higgyél nekem!

     A halászlegény hallgatott a fura lényre. Hazavitte, és otthon egy nagy késsel felvágta a hasát. Nem kellett sokáig keresgélnie, valóban a hal hasában megtalálta az aranygyűrűt. Felemelte és háromszor megforgatta a levegőben.

     Amikor ezzel megvolt, az asztalon fekvő hal gyönyörűséges királykisasszonnyá változott. Talán most még szebb is volt, mint régen. János a meglepetéstől majdnem leült a földre. Száját tátva nézte a királykisasszonyt. Azt sem tudta, mitévő legyen.

– Köszönöm, halászlegény, hogy megmentetted az életemet. Most arra kérlek, vidd ezt az aranygyűrűt édesapámnak fel, a magas várba, és add át neki!

– Ha átadom, akkor mit mondjak? – kérdezte kíváncsian János.

– Nem kell mondanod semmit. Édesapám tudni fogja, hogy nem fulladtam a Dunába. A többit meg bízzuk a gyűrűre! Az tudni fogja a dolgát.

 

János ezt a kérését is teljesítette a királykisasszonynak. Jól bebugyolálta magát mindenféle ruhával, mert egyre hidegebb volt. Még a lehelet is megfagyott a levegőben.

     Nehezen haladt felfelé a hegyen, mindenhol jég és hó állta az útját. Sokszor elesett és visszacsúszott a hegy lábához. Valahogy azért mégiscsak felkapaszkodott a várig.

A kapuban didergő őrök alig akarták beengedni. Azt hitték, megint a jégkirály talált ki valamit, amivel bosszantsa a várbelieket. Szerencsére a király éppen akkor nézett ki az ablakon, s felismerte a halászlegényt. Egykor, amikor még jó idő volt, a legény gyakran ajándékozta meg a királyt finom dunai hallal. Lekiáltott az ablakból az öröknek:

– Beengedhetitek, ő az én hűséges halászlegényem!

 

János csontig fagyva a király elé járult. A hidegtől nem bírt megszólalni, de azért még annyi ereje volt, hogy átadja az aranygyűrűt. Meglátva ezt a király, boldogan felkiáltott:

– Él a kislányom! Nem halt meg. Ez az aranygyűrű a bizonyítéka, hogy életben van.

     

Amint ezeket kimondta, szívét forróság öntötte el. Olyan nagy erővel áradt belőle a melegség, hogy először csak a királyi trónteremben olvadt fel a fagy, majd később szétáradt az udvaron és mindenhol. De nem állt meg a vár vastag falain belül, hanem egy szempillanat alatt elárasztotta az egész országot.

     A megolvadt jég és hó helyén újból virágok virítottak, a fák, bokrok kizöldültek, s ágaikon madarak csicseregtek.

 

Amikor ezt a jégkirály megtudta, iszonyatos haragra gerjedt. Megpróbálta elfújni a tavaszt, de a meleg áramlat olyan erős volt, hogy kénytelen volt eliszkolni, és visszamenni jégvárába, messzi északra.

 

Nagy volt a boldogság. Az öreg király ugrált örömében, amikor leánykáját a szívéhez szorította. Már majdnem egészen megfeledkezett Jánosról, aki szép csendben haza akart menni, hogy folytassa mesterségét.

Az utolsó pillanatban meglátta a távozó legényt, még mielőtt az kilépett volna a trónteremből.

– Hová sietsz, János? – kérdezte. – Ne siess annyira! Még meg sem kérdeztem, hogyan köszönjem meg, amiért megmentetted kislányomat és országunkat. Kérhetsz akármit. Bármi kérésedet teljesítem. A kincstáram telis-tele van arannyal, ezüsttel, mindenféle drágakővel. Annyit vihetsz belőle, amennyit csak akarsz. Még ökrösszekeret is adok melléje, hogy könnyebben haza tudd vinni.

     János megállt, s hosszasan elgondolkodott. Tudni kell, amióta csak az eszét tudta, mindig tetszett neki a királykisasszony. Siheder legénykorában állandóan róla álmodozott, de arra még csak gondolni sem mert, hogy feleségül vegye. Hogyan is lehetne egy királykisasszony egy szegény halászlegény felesége? Most valami mégis azt súgta neki, hogy tegyen egy próbát.

– Fenséges királyom, életem kezébe ajánlom, nem kell nekem arany, ezüst, drágakő! Halálosan szerelmes vagyok leánykájába, szeretném feleségül venni.

 

Mindenki, aki csak a trónteremben volt, elképedve hallgatta a merész kijelentést. Volt olyan is, aki azt súgta a mellette állónak, hogy ezért a merész leánykérésért a király most azonnal lecsapatja János fejét.      Csalódniuk kellett. Az öreg király elmosolyodott, majd így szólt:

– Nincs kifogásom ellene, de talán lányomat is meg kellene kérdezni, ha itt lenne.

– Itt vagyok, édesapám. Szívesen leszek János felesége – hallatszott kintről a válasz, mert közben a királykisasszony is megérkezett. Elolvadt a hó és a jég, nem kellett tartania, hogy megfagy, hiszen gyönyörű tavasz volt. Amerre elhaladt, mindenhol virágok pompáztak.

 

Így aztán nem volt, mit tenni, három hétre rá olyan nagy lakodalmat csaptak, hogy még a kutyák is rántott húst ettek.

 

A jégkirály, amikor meghallotta, hogy a királykisasszony férjhez ment a halászlegényhez, nagyon mérges lett. Elhatározta, hogy mindenkit elpusztít fagyos leheletével. Meg is érkezett december tájékán, de az emberek olyan boldogok voltak, hogy mit sem ért a fagy. Minden házból mulatozás hallatszott. Rá sem hederítettek a jégkirályra, sőt, talán még örültek is neki, hogy a sok nyári munka után van idejük mulatozni, bolondozni. Az meg aztán valóban dühítő volt, hogy farsangkor az emberek maszkot öltöttek, és ahol csak tudták, kergették a jégkirályt. Nem is maradt ott sokáig, jobbnak látta elhúzni az irháját jégvárába.

 

Minden évben tesz egy próbát a jégkirály, de hiába. A tavaszt nem lehet legyőzni. Amikor az érkezik, neki mennie kell.

 

A királykisasszony és János boldogan éltek, míg meg nem haltak.

 

Itt a vége, fuss el véle!


 

 (Kép forrása: világháló)

 

Királykisasszony gyűrűje

Kultúra

APÁTI KOVÁCS BÉLA