Kultúra

Tizenhárom éves voltam. Hetedikbe jártam. Ültem az iskola előtti korláton, lógattam a lábam. Szakkörre mentem, korán érkeztem.

 

Az én időmben nem voltak vegyes osztályok. Iskolánk épületének bal oldala a fiúk, jobb oldala a lányok idomítására szolgált. Nagyjából középütt üvegezett deszkafallal elválasztva. Külön tantestülettel, igazgatóval. Csak a negyedik emelet volt teljesen a lányoké.
 

Unatkoztam. Ez akkoriban a környezetemre nézve veszélyes állapot volt. Unalmam elűzése néha iszonyú nagy stikliket eredményezett. Vártam a többi szakköri tagot.  Nézegettem a lányiskola kapuján ki-bejáró lányokat.
 

Mellém horgonyzott le két nyolcadikos fiú. Az egyik lányról, aki felénk haladt, egyikük vaskos-népiesen  megjegyezte, hogy milyen kapcsolatba szeretne kerülni vele.

   Csinos volt a csitri, s nekem elszállt az unalmam. Eldöntöttem, hogy a két nagyobb fiút ugratni fogom.

 

Amikor a bakfis odaért, rámosolyogtam, köszöntem neki. A lányka meglepetten visszaköszönt. Azelőtt soha nem láttuk egymást.
– Ismered? – kérdezte a nagyobbik
– Persze. A nővérem – feleltem nagy komolyan.

A fiúk megsemmisültek.

– Jaj, apám! Ez gáz! – suttogta a társának.

A két lakli a bokájáig vörösödött.
 

Rövidesen két osztálytársam érkezett, a lányiskolából pedig újabb "hölgy". A két kamasz újra kifejezte tetszését, ugyanolyan ordenáré módon. Ezt akkoriban a férfiasság csalhatatlan megnyilvánulásaként értékeltük.

 

A lányokat még lenéztük, de már néztük…


Vérszemet kaptam. Megismételtem az előbbi mutatványt. Ez a  kislány is viszonozta a köszöntést.
A két elképedt kölyök döbbenten rám meredt:
– Ez is a testvéred?
Bólintottam, de sajnos, a két osztálytársam egyike, aki jól ismert, mutáló hangon felnyerített:
– Nincs is tesid!
 

Olyan nevetés tört ki belőlünk, hogy az épület sarkában senyvedő sajmeggy ágáról rémülten rebbentek el a félig érett, fényes, fekete bogyókat szemezgető galambok.
A két lakli nekem akart esni, de az egy év korkülönbség kevesebbet nyomott a latban javukra, mint az egy fő túlerő, a mi részünkről!
 

A két srác is lehiggadt.

– Jól átvertél! – vigyorgott egyikük.

Másnap már a saját osztálytársaiknak ők mesélték vidáman, hogy milyen jól felültettem őket.
 

Mindenesetre, a következő szakköri napon, ismét együtt várakozva, a szembejövő leányzó közeledtén nyomatékosan figyelmeztettek, hogy ha az is a húgom volna, akkor felpofoznak, még ha az osztályfőnökkel karonfogva jönne is szembe velünk.

Ősszel tánciskolát szerveztek a két iskola tanárai.
   Már jó ideje tapostuk a lányok lábát, az alapvető táncok lépéseit ismertük. Egy-egy félórányi időre szabadtánc-műsor volt a program: hölgyválaszt hirdetett a tánctanár.

Álltam ártatlan-gyanútlanul a majomszigeten néhányad magammal. Rémülten látom ám, hogy felém tart egy lány! Megállt előttem, leheletnyi meghajlással, előírásosan felkért. Megizzadt az üstököm, zavaromban a saját lábamban akartam hasra esni. Az odébb ácsorgó nyolcadikosok pukkadoztak a röhögéstől…

 

Aztán oldódott a zavarom. Néztem a szemébe. Nagyon szép szemei voltak, és a tekintete feledtette korábbi zavarodottságomat. Eltűnt a zsúfolt, kavargó terem. Csak a Herkulesfürdői emlék zenéje és mi ketten léteztünk.

   Szinte egész este egymással táncoltunk. Ha valaki lekérte, arra horgasan néztem, láthatóan ő is neheztelt új partnerére. Közben „őnagysága” is keresett szemével, biztatóan, és alig vártam, hogy valaki más kérje le, hogy újra visszakérhessem.

 

Óra után hazakísértem a kislányt. Szerettem volna megfogni a kezét, de nem mertem.

– Első nap, meg minden. Még ad egy pofont és otthagy! – gondoltam. El akartunk búcsúzni egy puszival, de feltűnt mögöttünk az egyik lóvátett nyolcadikos.

– Ácsi! – mondta. – Elég, ha kezet fogtok. Ő ugyanis nekem tényleg a húgom.

Aztán vállával megtaszajtott, miheztartás végett, míg belépett a kapun.

– Na jó! Egy puszit engedélyezek − szólt vissza kegyesen, a válla felett.

– Mire felérek az ajtóig, érj utol! Különben apu jön le érted – szólt még a húgához, aztán eltűnt a lépcső fordulójában.

 

Abból a táncból hamvas gyerekszerelem lett. Iskola után, az uszodából, edzésről jövet találkozgattunk. A lányka még be is iratkozott az egyik kis egyesületbe. A kedvemért!

Kijártuk az általános iskolát. Mindketten máshová iratkoztunk be gimnáziumba. Nehezebb volt az időt egyeztetni. Elmaradtunk egymás mellől. Harag nélkül.

 

Azóta évek teltek hosszú sorban, mi elköltöztünk a város másik végébe. A puszi melegét más puszik, később csókok feledtették. A régi diákcsínyt is rég elfelejtettem.

 

Egy munkámmal kapcsolatos tárgyalás miatt, a környéken lévő irodába igyekezve, arra vitt az utam. A hajdani játszótér alatti mélygarázsból jöttem fel. A park járókelői között egy korombéli, jó karban lévő asszonyra lettem figyelmes. Két-három év körüli kislányt próbált elterelni egy tócsa mellől. A baba mindenáron bele akart tapicskolni a pocsolyába. Határozott kis teremtés volt. Tudta, mit akar, és tudott küzdeni az elképzeléséért. Nyivákolva erőlködött, hogy nyakig fröcskölje magát meg a vele birkózó asszonyt.

   Én ilyenkor egy kicsit mindig a gyereknek szurkolok, kivéve, ha a saját unokámmal kell megvívnom… Most is kaján vigyorral néztem a mérkőzést. Közben azért nemcsak a gyereket néztem, hanem a nőt is, aki elszántan, mégsem gorombán küzdött a tökmaggal.

– Nem mai csirke, de még azért jól néz ki! – gondoltam.

Aztán, ahogy az arcára pillantottam, valami sejtésem támadt. Végül összeakadt a szemünk. Arckifejezésemen még ott volt, hogy a harcban a kicsinek szurkolok.

Némi haraggal nézett vissza, de egyszersmind büszkén is. Azok a szemek egyszerre nagyon ismerősek lettek.

   Felhangzott bennem a réges-régen elhullámzott keringő dallama. Ösztönösen, hangosan kimondtam a nevét!

   Gyorsan lapozott az emlékei között. Ő is a nevemet mondta, kérdő hangsúllyal.

– A lányod? – kérdeztem, pedig tudtam, hogy majdnem lehetetlen.

– Mindig igazi úr voltál! – szólt kacéran, és felnevetett. – Köszönöm, hogy kinézed belőlem, de nem a kislányom. Persze hogy az unokám. A negyedik! −  húzta ki magát némi gőggel.

 

Mindenki jól érezte magát. Mi a találkozásnak örültünk. A pici lány is örülhetett: a nagymama ellenállása egy másodperc-töredéknyire megtört, sikerült a pocséta közepébe taposni!

    Megbeszéltük, hogy elintézem a dolgom, ami kis szerencsével nem tart soká, aztán beülünk hajdani fagyizásaink színhelyére: egy kávéra. A prücsöknek pedig rendelünk egy szelet tortát, őszibarack-szörpöt. A cukrászdában, az Örökmécses előtt, ami csodaképpen még ma is megvan. Nem lett belőle Akármilyen Bank vagy bármi más.

 

Hamar végeztem a dolgommal.

– Úgyse lesznek ott! – hitetlenkedtem, mégis arra indultam. Az Aulich utcában

találkoztunk.

– Karcsival mi van – kérdeztem bátyjára, miközben kávémat kevergettem

– Tavaly temettük. A szíve vitte el. Semmi nem volt neki elég! Szép házat vettek. A gyerekeik – három született náluk – mind ki lettek házasítva. Mindenük megvolt, de úgy érezte, neki még mindig hajtani kell!

   Visszaemlékező lett a szeme tükre. A gyász mellett némi vidám fénnyel:

– „Akkoriban” mocsokul visszaélt a titkunkkal a nyavalyás! Sokszor megzsarolt, hogy beárul apámnál, a találkozásainkról. Ilyenkor galádul megzabálta a felajánlott mogyorós csoki-részemet.

           

Igazi testvérek később lettünk, mikor családot alapítottunk. Én előbb, ő, mikor végzett, a saját talpára állhatott.

– Mindig dolgozott!

– Elfáradt, pihennie kellett volna, de nem hitte el. Könyörögtünk neki, hogy álljon le. A harmadik infarktus vitte el.

– Te hogy vagy?  Mi lett veled?

– Kösz, jól vagyok. Érettségi után egyetemre mentem, de nem fejeztem be. Férjhez mentem. Már harminc éve. A férjem jó ember. Lett három gyerekünk. Felneveltük őket. Kettő diplomás: az egyik tanár, a másik mérnök. A lányom – ő az anyja neki, nézett a sütit majszoló, maszatos, pici lányra − közgazdasági technikumba járt.  Most könyveli egy csomó ember adóügyeit. Mindhárom gyerekünk családos. Most már jobban ráérek. Pásztorolom az éppen náthás unokát. Most ő a soros.

   Néha, amikor látom a neved egy-egy kép vagy cikk alatt az újságban, interneten, eszembe jut a talpraesett kis kölyök, aki felültette a bátyámat. A bátyámat, aki olyan volt, mint egy haramiavezér. Néha röhögtünk ám rajtad, amikor nem merted megfogni a kezem. Pedig mennyire erőlködtem, hogy összeverődjenek, ahogy mentünk egymás mellett. Nagy mamlasz voltál, ami azt illeti! Mikor velem találkoztál, mindig piros füllel esetlenkedtél − mondta a képembe, szemtelen mosollyal.

 

– Találkoztál volna velem egy-két évvel később! Nem voltam később olyan pipogya − vigyorogtam rá.

– Jobb így! – felelt. – Akkor talán most nem így ülnénk itt – mondta.

  

   Igazat adtam neki. Azon kaptam magam, hogy visszapörögtem az időben. A presszó kényelmetlen székén egy ügyefogyott, tizenéves, piros fülű kamasz ült egy bakfissal szemben.

   Beszélt oldottan, igaz barátként. Én csak hallgattam, örömmel. Mert amilyen hófehéren tiszta, becsületes volt a kapcsolatunk az első kölyökszerelem idején, úgy tudtunk most, minden hátsó gondolat nélkül, régi barátokként együtt lenni. Átmenetileg felelevenült régi érzéseink nem sértették senki érdekeit, érzelmeit.

 

Más-más házasságban élve, mégis bűntudat nélkül.  Kettesben. Az unokája volt az erénypásztorunk. Én is elmondtam magamról, amit érdemes volt. Megittuk kávénkat. Unokája arcocskájáról gyakorlott mozdulatokkal ledörgölte a csokimázat. Kávénk elfogyott, ráérő időnk úgyszintén, elköszöntünk.

 

Bátyja már nem lephetett meg, mégis puszi nélkül búcsúztunk. Ő a férjét, én a feleségemet éreztem a hátam megett. Meg a tiszta életünk...

 

Hazafelé, a dugókban vergődve, kátyúkon döcögve azon gondolkodtam, hogy az ilyen emlékek miatt volt érdemes végigélni, át- meg átharcolni ezt a nyavalyás életet.

A kihagyott kaland

Bodor Miklós László

Feltöltve: 2013. szeptember 20., hé