Feltöltve: 2014. dec. 3., hé

(önéletrajzi füzér)

13. Elmúlt a nyár

Kultúra

Egyik reggel furcsa sípolásra ébredt.

     Házigazdája az ámbituson ült, és különféle sípokat próbálgatott. Csóválta fejét, széjjelcsavarta a csillogó rézből készült szerkentyűt. Apró csavarhúzóval igazított rajta valamit. Összeállította, belefújt ismét. Elégedetlen arckifejéssel ismét szétszedte, újfent összerakta, és ezt mindaddig ismételte, számtalanszor, amíg elégedetten nem biccentett.

     Az asztalkán több hasonló síp is feküdt, szép rendben. Volt, ami fából készült. S volt, ami úgy nézett ki, mint egy aprócska gumilabdában végződő, régimódi autóduda. Ezek mindegyikét kipróbálta.

     A két kutya izgatottan leste a fejleményeket. Rövid farkuk várakozóan kopogott, amint a szék, asztal lábához verődött, és gerincük vonaglott felajzottan. Arcuk nevetett.

 

A fiú, úgy amint kipenderült ágyából, csíkos hálóruhájában, érdeklődve nézte házigazdája munkáját. Nem szólt, érezte, hogy János bácsi valami, számára nagyon fontos dolgot művel.

     Ránézett a még álomittas szemekkel bámuló gyerekre.

− Megkezdődött az őzek üzekedése − mondta. 

− Ezek itt csalsípok. Van, amelyik a rigyető suta hívó hangját utánozza. Másik az anyja által időlegesen elhagyott gidát mímeli, amaz – bökött a keze ügyében lévőre − a még nem szerelem-érett suta vészhangjára van hangolva – magyarázta vendégének.

− Az én régi mesterem nem bajlódott ilyen drága szerszámokkal: egyszerűen tépett egy szál füvet vagy alkalmas levelet – legjobban a somfa vagy akác levelét szerette –, és eredményesebben hívta puskacső elé a bakokat! – mosolygott maga elé, rég „elment” mesterére gondolva.

 

Ez időtájt ritkábban vitte magával a fiút, bár volt alkalma a gyereknek meglátni a vadász munkájának ezt a részét is. Még boszorkánygyűrűt is láthatott, ahol a bak körbe-körbe űzte az incselkedő sutát, szabályos körben letaposva a tisztás füvét.

     Amikor a gazdaságnak jövedelmet hozó bérvadász érkezését jelezték, akkor inkább a várba való látogatás maradt a napi élmény.

 

*

 

Egyik délelőtt meglátogatták tanítónőjét, szülei otthonában. Nevelőanyja távolabbra tessékelte a csemetét és a kislányokat.

     Fojtott hangon beszélgettek, sűrűn pislogva a gyerekek felé.

− Arról beszélnek, hogy ősztől másik iskolában fog tanítani anyukánk – kotyogott a cserfesebb Ágika.

− Külön kérte anyu, hogy ne áruld még el neki!  − dorgálta meg nővére a mindig csacsogó húgát.

     A fiúcska elszontyolodott a hírre.

− Miért megy el az iskolából? Rosszak voltunk? – küzdött a sírással a lurkó.

− Nem miattatok. Dehogyis! Valamelyik tanártársával keveredett vitába. Valami Békekölcsönt, Ötéves Tervkölcsönt vagy mit, nem akart jegyezni. Vagy csak kevesebbet, mint amit az a nő akart ráerőltetni.

− Te tudod, mi az a Békekölcsön? – kérdezte Kati, a nagyobbik testvér, miközben kettétört egy barackot. Az egyik fél szem gyümölcsöt átnyújtotta vendégüknek, másikat kishúgának tömte a szájába.

− Nem tudom, de apám is mérgelődött miatta – mondta a csemete teli szájjal.

− Anyunak fegyelmit akart adni az új igazgatónő. Aztán megegyeztek, hogy ősztől másik iskolában fog tanítani.

 

A gyerekek jókedve elszállt, a kisfiú nehezen tudta visszatartani könnyeit.

Búcsúzáskor Gyöngyi néni két puha melle közé szorította tanítványa fejét.

− Ne sírj, kisfiam, nekem is hiányozni fogtok. Jólesik a ragaszkodásod! Meg fogjátok állni a helyeteket az új tanítónő idején is – bocsátotta el vendégeit, szemét törölgetve, majd becsukódott a zöld léckapu. – Még sok embertől fog kelleni elbúcsúznod életed során!

     A zár finom csettenése a mai napig visszacseng a rég felnőtt ember fülében.

 

Megváltozott az idő. Hűvösebbre fordult, mind gyakrabban vált szürkére az addig kék égbolt. Apró szemű eső hullt a Dobó tér kövezetére. A vár bástyáján őrködő ágyúk csövén hasas vízcseppek lógtak. Az utolsó látogatás alkalmával a halhatatlan író sírjánál, a léckerítés melletti pad is csuszamlósan vizes volt. Nem is tudott leülni, hogy elcsendeljen nála utoljára.

 

Következő nap összecsomagolták holmijukat. Ilonka néni kikísérte őket az állomásra. Az öreg nyugdíjas kéményseprőmester, aki útitársuk volt érkezésük idején, megtudta, hogy elutaznak: meglepte őket, maga is kijött elbúcsúzni.

     Megható volt a búcsú.

 

A vonat ablakai most fel voltak húzva. Felnémetnél még az idő is elkönnyezte magát. Nagy cseppek gurultak lefelé az üvegen. 

 

(folytatjuk)

Valami elmúlt... 

BODOR MIKLÓS LÁSZLÓ